Mint tintával térképre rajzolt sziget
kacsint felém a tavaszi zöldet váró,
hókásával átitatott part menti liget.
Buckái egyenetlen kitakart vakondtúrások halmain
emlékezetem húrjait pengetik.
Sétákat ont a lelkem, melyeket poroszkálva róttam,
s nem számított a tarajok verte magány.
Vulkánok ős idomai nyugtatták felhőim szegletét,
s mélyédes hang fuvallma ringatta szívemet.
Messzi hullámok zaja ostromolta
a partot, köveket, alvó kacsákat, s engem.
Mint valami ünnepi ritus szimbóluma
tekergett, kavargott, pattogott velem
a sirályokat táncoltató szél,
a lombokat ráncigáló láthatatlan
vad kölyök.
S az illatok,
azok a halszaggal elkeveredett,
lila levendulalánggal megbolondított
fortyogón, kábítón csábos illatok!
Azok csak bennem váltak valami új
eleven őstipussá, bolond egésszé gyúrva
mindazt, mitől a part, a nádas, hattyú,
a lombok, föveny, a sár és a partra vetett
mementóként otthonára lelt csavargőzös
együtt dalolják a Platánok levitézlett
bőrcafatjaival kórusban:
Balaton, Balaton, Balaton.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Kőszeghy Miklós
