Tavasz volt, kétségtelenül tavasz, csak még egy kissé csípős hűvösre ébredt a Nap. Kora délelőttre azonban már előfordult, hogy a március idusi ünnepségre menet langyosan cirógatta meztelen talpunkat a földutak pora. Ez nagy élmény volt, amíg a futballpályáig poroszkáltunk, hogy ott a hazafias áhítatnak adjon helyet a szívünk.
A libamáj történetének kezdete azonban jócskán április elejére esett. Túl voltunk – ha jól emlékszem – a negyedikén is, és vasárnap lévén, a mozi épülete körül ténferegtem harmad- negyedmagammal. Át – átsandítottunk a kocsma udvarára, nem keresnek-e bábuállítókat a kuglizók. De ott még senki sem mozgolódott.
Az Ady Endre utca felől azonban – az artézi kút vizét fecsergetve az árokban -, egy harcias gúnár vezetésével, négy, öt tojó lúd közeledett a mozi udvara felé. Az épület mellett akkoriban kerítés nem volt, és mögötte némi zöld fű, bokrok viaskodtak az eldobott csikkekkel, papír-darabokkal.
A gúnár rutinosan oda vezette gyönyörű, fehér háremét a jó ízű tízóraizás reményében. Ekkor vettem észre, valahogy egyedül maradtam, a többieket nem kötötte le a libacsapat mindennapos látványa. Lehet, megijedtek a gúnár fenyegető sziszegésétől!
*
Aztán arra lettem figyelmes, a legnagyobb tojó ugyancsak fészkelődik. – Ez hamarosan tojni fog – állapítottam meg nem kis örömmel, mert olyat még soha nem láttam. Nos, igazi látnivalónak egy hatalmas lúdtojás bizonyult, amiről a tojó hamarost felállt, és eldöcögött társaihoz, de távozása előtt mintha be akarta volna takarni messzire fehérlő tojását.
Ez a messzire a mozi épületének hátsó, jobboldali sarkát jelentette, ahonnan kíváncsian lestem az eseményeket. Aztán minden teketória nélkül a tojásért mentem, ami kellemesen langyos volt még.
Fel sem merült bennem, vajh kié lehetnek a libák, azaz kit illetne meg az elszórt tojás. Az ott a falu telke vagy a MOKÉP-é, azaz senki földje, tehát a tojás azé. aki megleli. Ma már nem vagyok teljesen biztos okfejtésem etikus igazában, de a tojás minden bizonnyal ebek harmincadjára került volna, a szó szoros értelmében. Ugyanis az én gyerekcsapatomnál szabadabban csak a kóbor kutyák lófráltak a falu utcáin.
*
A zsebembe nem fért, így az ingem alá, akkor úgy mondtuk, a gelebembe dugtam a tojást, és haza ballagtam vele a Hajnal utcára. A tojást nagy büszkén mutattam nagyanyámnak, aki a pitvarban ügyködött a LUNA asztali spór körül. Az öröm ilyetén megnyilvánulására anyám abba hagyta a SINGER varrógép berregtetését, csak megnézi már, mi lehet a vidámság oka.
– Hallod, fiam! Ez aztán nagyon szép libatojás. Érdemes lenne kikeltetni.
– Micsoda szerencse! – tódította nagyanyám – Juliska nénéd a Házhelyen éppen a minap ültetett egy fészekalja lúdtojást, és még bizonnyal alá lehetne az alighogy elkotlott libának ezt az egy tojást tenni.
Így került hetediknek a „talált” tojás a kotló alá, és nem vált ki, sőt hatalmas gúnár lett a harmincadik napon a kukóból kibújt, pelyhesen tátogó papatyiból, akit az anyám bátyjának felesége Endrének nevezett el. Ettől persze nem voltam odáig. Hogy tudta Endrét apró korában megkülönböztetni a többi selypegő kislibától, mind a mai napig komoly rejtély előttem.
*
Őszre kelve, én az B.-újfalui gimnáziumba, a gúnár pedig a „tömődébe” került, ahol, ha akarta, ha nem, nyelnie kellett neki az előre beáztatott kukoricát. A liba bosszúból – reszelős csőrkávájával – több ízben véresre koptatta az anyám jobb kezének mutatóujján a felázott bőrt. Mindezt levélváltásból, későbbi elbeszélésből tudtam meg.
A liba – mint ez a címből is sejdíthető -, szépen, sok kilósra hízott, a mája bőven ütötte a több mint fél kilót, és nagyanyám főzőtudományának köszönhetően, fejedelmi étellé sült saját zsírjában, amiből én, a „jogos” tulajdonos, nem kis étvágyamra tekintettel, az oroszlánrészt, egyik hazalátogatásom alkalmából, beburkoltam a gallérom mögé, kemencében frissen sült cipóval.
Hogy az állatvédők és a zöldek, mit mondanának minderre, gyanítom, mi lenne a nagyanyám válasza, azt meg bizonyosan tudom. Nos, azt a két „áramlat” nem tenné ki az ablakba.
