(Ajánlom az évforduló tiszteletére! Az egerszalóki mésztufadombot tápláló gyógyvízkutat 1961-ben fúrták, így a település 2021-ben ünnepli a Sódomb 60. születésnapját.)
Ez a nyár
a Sódombé,
a Mátra, a Bükk ölén
szemlélős óráké,
sötétzöld fenyőké,
fecskecikázós égé,
tóvá nőtt vadregényes
kifolyásé,
felhőjáték alá
szabály mentesen
lerakódott mélység
könnyeié.
Még keresett mérték
az érték,
ahogy a vízereken
csillámlott
sietősen
a fény.
Termő láztól
kiszikkadt rögkoponyákon
torát üli a tél.
A fagy mínusz-köszörűjén
élezett kését
előre tartva
szökik a szél,
s vijjogva öleli át
a nyárfasort.
Csönd-tiszta levegőben
fekete lángok:
varjúszárnyak lobognak.
A horizont üveglován
unalom-avas kalapjuk lengetve
kocognak a napok.
Itt a keresztnél
emlékre
váltanak a zöldek.
Az út időtlen,
történik
ami volt.
Látom a templom tornyát.
A test és füvek között
átjár valami.
Olyan csend van,
hallom egy darázs szívverését.
A szavakat néhány
kukoricaszár jegyzi,
magasságba
mártott fényes betűk.
Múltból jön jelen.
Kételyek rád ülnek.
Leszel új
fáklyák fénye.
Nélkülük képtelenség.
Várad
égből kapod, élj
vele, élj. Győzelem
érted.
Az idő védtelen.
Tarsolyában fényes
képzelet.
Hűs patak
óvja álmod,
célod.
Csónakod
kék dala
száll, száll.
Felteszlek, maszkom,
újfajta antennát füleimre,
s hallani vélek olyanokat,
amit életembe soha.
Látom:
akaratom,
erőfeszítéseim romokban!
Kiskortól
hogy erősködtem
a folyton tökéletesítendő
szájrololvasásra:
értsek, okosodjak,
tudjam legalább
nagyjából ki mit akar.
Maszk mögötti
artikulálást,
mimikát nem értek,
a szemvillanás ki tudja
mit jelez,
a kéz beszédesebb,
de nekem –
magában –
ez se jön be.
Sorstársak agyalnak,
szerintuk átlátszó
maszkok kellenének, hogy
orvost, ismerőst szája
mozgásáról megértsünk –
ezzel letudva harcuk.
Vîrustanból vizsgázni
tudnék, annyit
összeolvasok.
Pulzust, vérnyomást figyelek,
mennyi
esélyem a túlélésre!
Szembesülök,
mert már
öreg vagyok, egyre kevesebb.
És ha mégsem?
Üveg számra a fertőtlenítők,
világbűnért
mosott kezeim.
A TV
valóságos életmentő,
hol Nyunyóka nénit nézem
hol a jelnyelvi tolmácsokat,
teli vannak statisztikákkal,
tanácsokkal,
– maradj otthon,
aki nem beteg,
ne legyen beteg! –,
A kijárási tilalom alatt
igyekszem értelmezni
a közbeszédet,
politikai fröcsögést,
baloldal,
jobboldal,
a vírus nem válogat,
és
megoldás a vakcina.
Említhetnék
még annyi dolgot,
de ennyiből is látható:
jól hiszem
el vagyok veszve!
Újszilvási vagy telki ég,
napfényes Tisza-part:
egyetlen éltetőnk ragyog
minden felett, a Nap.
Ősök, apák nyomában jársz,
múltból jövő fakad,
lásd, ők vigyázzák lépteid,
becsüld, őrizd magad!
Nagy néha, hogyha elmerengsz,
költői képbe látsz,
észrevétlen csöndben ének
teríti asztalát.
S e dalokban mennyi dallam,
csapongó kékmadár!
Kísérjen boldog utadon,
adja Isten, soká!
A 70 éves Újszilvás köszöntése
Tápió! Erdők szelleme…
Homokot kötő gyökerek hoznak,
mocsárhátra épült helységek,
folyó:
ősi pogány kor.
Honfoglaló
vezérek szelleme,
szegénység
lelkünk-moházó sziklái,
betyárok
szilaj vágtái,
messzi városok hívása,
rózsafaágon vergődő
szél szárnya,
búzatábla hullámzása hoz.
És a fák, a fák, a fák…
Hozod az újuló időt,
hogy lássuk
fénynek teremtett arcodat.
Mostanában az órák
pontosan járnak.
Jelent mutatnak,
nem múlik rajtuk az idő,
nincs múlt, jövő,
ismeretlen az örökkévalóság.
Csak madarak vannak,
csak szárnyalások
és fák.
Lombok közt
alszik a csönd,
velem ébred.
Nézünk széjjel:
hol találtuk e vidéket?
(Gyimesi László után.)
Római csend: üzent kétezer év.
Aquincumi versek és éjszakák
összetorlódnak. Csillag merev ég.
Távlatukon egy pillanat fut át.
Mindenség, semmiség.
Hallanátok, amit
fülembe súg az ég!
*
Kezdetben csend volt.
Zajos mindenség,
süvítés, bolygók robbanása,
nem hallatszott semmi.
A csendből fül képződött,
megteremtődött a hallás.
