Térdeim közt vastag ág,
tótágast áll a világ,
egy fán nyújtóztatom magam,
földet súrolja a hajam.
Lefelé csüngök a fán,
a nagyapám fejen áll,
feje helyén van a lába,
eget súrol a szakálla.
Csüngök, mint a denevér,
fejen áll sok falevél,
az ágon egy madárfészek,
vigyázok, hogy rá ne lépjek.
Csüngök kinn a játszótéren,
rúdon, gyűrűn vagy kötélen,
lefelé lógnak a házak,
az autók is fejre álltak.
Csüngök a fán, Batman lettem,
ég alattam, föld felettem,
egész évben Batman-t játszom,
ezért lógok télen-nyáron.
Még gyanútlanul
mosolyog a fény,
elűzi a hajnal hidegét,
de a nap – ha süt is –
csak sóhajával fest
ragyogást a tájra,
ritkuló ecsetjét
temperába mártja,
de melege álarc,
arcunkra hajít
egy cseppnyi nyarat,
néha-néha felvillan a nap
– reményt hint
a bizonytalan világra.
Fotó internetről
Siklanak még
fekete gondolák
a Rialtó-híd alatt
és a város látványától
káprázik még a szem,
de galambok helyett
sirályok lepik el
a Szent Márk-teret:
a Mózes-gát csak kalmár-álom.
A pusztulás markába zárt
paloták léte ingatag.
Patkányok rágják Velence lábát.
A harangok vészjóslón konganak,
keserű dallamuk beakad
a tenger-marta partba.
Komorul a súlyos ég
a karneváli maszk alatt.
( Megjelent a Bárka folyóirat 2020/4. számában
Zsákutcában keresgéllek,
kivágott, halott fák helyén,
fényképet sem láttam rólad,
– csak vérfoltot hagytál anyám hüvelyén –
Létem puzzle-jait nem rakhatom össze,
emigráltad gyanús származásomat,
szétgyűrt fotód anyám elásta a földbe,
s feltörhetetlen kóddal óvta titkodat.
Úgy szeretnék melléd bújni egyszer,
sétálni utcákon, hol nem jártunk sosem,
majd együtt üldögélnénk az est gyémántmellén,
s mi tabu volt eddig, lemeztelenítem.
És te megértetnéd velem a madár vijjogását,
a magzat kifürkészhetetlen gondolatait,
megfejtenéd az értelmetlen gyűlölködés okát,
s a kínos haláltusát, min nem enyhít a hit.
Láthatatlan árnyékoddal félve nézek szembe,
mondd el miért élek, és miért halok,
s mért lármáznak bennem kósza dallamok?
Egyre közelebb jössz,
homlokom már érzi érintésedet,
nézlek, mint szivárványra csodálkozó gyermek,
állok vágyaimnak apró udvarán
és mielőtt álmaim órái eltűnnek,
magamhoz ölellek – Apám!
Rézi a kis szitakötő
bámul a tükörbe,
azt gondolja, hogy őt biztos
drón-anyuka szülte.
Irtó nagy a hasonlóság,
Endre mondta neki,
ki a szitakötők közt is
kimagasló zseni.
Endre tette a kis Rézi
fülébe a bolhát,
Rézi persze bedőlt neki,
s most tesz épp egy próbát.
Kamerát rak potrohára,
szárnyait kitárja,
de alig száll néhány centit,
túl nehéz a málha!
Először lelombozódik,
aztán jön az ötlet,
megkéri az igazi drónt,
s repül vele csöppet.
Velük együtt örül Endre:
remek ez a páros,
szitakötő lett az utas,
a drón meg – kormányos.
A szép csíkos tehenemet
még ma meg kell fejnem,
ám ha megiszom a tejet,
csíkos lesz a nyelvem.
Ha a csíkos nyelvemmel
fagyit fogok nyalni,
a fagylaltos biztos csíkos
fagylaltot fog adni.
A szép csíkos fagylaltomhoz
csíkos tölcsért kapok,
amelyet a fagylaltos szép
csíkos pultra rakott.
Ha a csíkos fagylaltom majd
lepottyan a földre,
ha mázlim van, alatta lesz
egy szép csíkos bögre.
A szép csíkos bögrécskémbe
tejet löttyentenek,
abból fogom kortyolgatni
a szép csíkos tejet!
Megjelent a Bárka folyóirat 2020/ 3. számában ( Papírhajó)
Széttört a horizont.
A madarak elrejtőztek,
sosem hallom énekelni őket.
Most kalitkákba zárva élnek,
s nevetnek, hogy ne kelljen sírniuk.
Az ágakon csak fájdalom és a szél motoz.
Hallottam a híradóban,
hogy tilos a pénzmosás
s szigorúan büntetik, mert
olyan bűn, mint a lopás.
Rohantam az anyukámhoz
és odasúgtam neki,
legyen nyugodt, diszkrécióm
minden téren élvezi.
Meghökkenten tekintett rám,
nem értette mi bajom,
én nyugtattam, ne aggódjon,
börtönbe nem juttatom.
Emlékeztettem, hogy egyszer
kimosta a farmerem
és a bal zsebében volt egy
eláztatott ezresem.
( Megjelent a Bárka folyóirat Papírhajó mellékletében, 05. 26.
Félelem fátyla vetül a világra
s bizonytalanságot teremt.
Nincs oly vastag kelme,
amely eltakarná
a drámai jelent.
Takaréklángon élek,
szokom a bezártság
gyötrő napjait s imádkozom,
hátha van egy isten, aki egybeszövi
zilált pszichénk foszló szálait,
mert tudom, hogy a napfényt
nem lehet karanténba zárni,
ablakomból érzem
aranypolip-karja melegét,
és a kitárt erkélyajtón
tavaszillattal telítve
utat tör a simogató szél.
Kép: Koronavírus
Lonovics László festőművész alkotása.
A fák
nem ismernek félelmet.
Átkarolnék minden ágat,
ölelném, mint nagyapámat,
mintha gyermek volnék
s kezem virágszirom-tenyér.
Hozzábújnék,
mint riadt bogár
a levelekhez,
de eltűnt, nem tudni hova,
végtelenbe vezet
óriás-lábnyoma,
árnyéka előtt
tisztelegnek a fák
és ő kitárja
az idő titkos
kapuját.
