Félelem fátyla vetül a világra s bizonytalanságot teremt. Nincs oly vastag kelme, amely eltakarná a drámai jelent. Takaréklángon élek, szokom a bezártság gyötrő napjait s imádkozom, hátha van egy isten, aki egybeszövi zilált pszichénk foszló szálait, mert [… Tovább]
A fák nem ismernek félelmet. Átkarolnék minden ágat, ölelném, mint nagyapámat, mintha gyermek volnék s kezem virágszirom-tenyér. Hozzábújnék, mint riadt bogár a levelekhez, de eltűnt, nem tudni hova, végtelenbe vezet óriás-lábnyoma, árnyéka előtt tisztelegnek a fák és ő kitárja az [… Tovább]
Megállt az egerem, egy centit sem moccan, azt hittem éhes lett, hisz régóta koplal. Rögtön elrohantam a szomszédos boltba, akció volt éppen; beálltam a sorba. Zsebpénzemből vettem tíz deka szalonnát, kilenc deka sajtot s hatvanhat gramm sonkát. [… Tovább]
Tenyeremben tartom a hunyorgó tájat, ujjaim közt zuhatagként átfolyik a Nap. Lehajlok egy fűszál zöld ajkához s megcsókolom a tavaszt. Boldog vagyok. A múlt fullánkját sem érzem, dús, eleven illat leng körül, s ereimbe adrenalint pumpál. Szívem kihagy [… Tovább]
Szomorúfűz-vigasztaló Szomorú a szomorúfűz, vigasztalni kellene, hogy ne lógjon a fűzfának lefelé a levele. Ha sejteném minek örül, odaadnám azt neki, de nem tudom, hogy egy fának vajon mi fog tetszeni. S az emberek megcsodálnák mért vidám, [… Tovább]
Napozom, hol magányok napoznak; hol sóvár a száj s a váll még ölelést vár. Mellettem klórozott tömeg. Valahol mobilhang szól – gépzene – korunk modern hangversenye. Fölöttem fák csápolnak; bükk, platán, fűzfa – halni hajlik – szipog az ecetfák pora, [… Tovább]
Mint régi nyarak fái közt a szél, úgy suhan el az élet a táj rajzasztalán zöldek, sárgák, kékek vakui villannak s mi visszahívjuk olykor a pillanatok édes virágillatát
Kékszínű esőként zuhan rá az alkony. Szemében felragyog a zebegényi táj és a lágy ívű Duna. A halászok suta szavak csomóit oldozzák a parton, meztelen testükre rácsorog a Nap. Fák nyújtózkodnak a Hold felé. Szőnyi akvarellt fest; lelkében nyugalom [… Tovább]
Bámul a semmibe. Agyában szavak kavarognak: dicsőség, díj, Párizs… Lefekszik. Fásultan másik oldalára fordul. Ágyán megnyikordul a fájdalom. Barbizonban jár. Festi a táj indiánarcait. Az ecsetfoltok fákká, patakká és éggé válnak, fények, árnyak, zöldek, sárgák, csipkefinomságú lombok villannak elé. [… Tovább]
Áll a mólón. Arcára színt cseppent a nyújtózkodó fény; a Nap aranybuborékká, a tó ezüst-asztallappá válik ecsete hegyén. Szél fúj, viszi a víz szagát. Mozdul a Balaton fehér papirosa. A hullámok fodra egyesül az éggel, majd elsimulva szétterül. [… Tovább]
