Lovász Évi Szerző
Vezetéknév
Lovász
Keresztnév
Évi
Ország
Hungary
1 év 1 Komment

nem is lehetséges
az a kereszt
ahogy átszorítasz
anatómiai az est
hol lehetsz
az ég előttem a tér
hajbókol az utca térdre
tér észhez
én nem… csak hardcore
merednek az ablakok
felém nő a park ahogy frontál
csap el az illatod

melletted olyan
mint alattad múlt éjjel
patológiai a rock & —
élre tekert fibrillátor
de a – roll… az mindig
beléd hal
kint elered és bent
szeretem szemedben
ahogy cseperegve indulnak újra életeink
villám csattan a volt
felcsap – megráz – levág
pedig elmondtad ne nyúljak oda
te égsz belém hamarabb

nem is lehetséges
(detoxikált erotika)

aztán ruhát vált a ház
téged depresszál a reggel
engem lever a fény

1 év 3 komment

ha lehet
ott hagylak

aztán kiderült
másra kellek

te nem láttad
hogy dől még ide is
alig élő néma hallgatag

ikea-bimbót tettél elé
csak nekem mondtad
mi oszlik ott

addig huhogta parancsod
kóróvá sorvadt torkod
míg nyálammá váltál

zöldnek nevezted el
smaragddá fényezted
kipreparált vatta tömött
abnormál (túl)világi koronád

csontkezedben vérjogar
a leghangosabb
ha utolsót harsan

csap rajtam barna nyarat
de csak a tollseprűt adtad

leanyátlanítalak

1 év 2 komment

Elviselni a tavasz báját
Bezárt tudaton át
Át felbontott vonatsíneken
s ha zsenge ibolyák közt elcsúszol velem
egy percre akkor elfordul az ég
a fák árnyát ránk borítaná
szemedben a tenger elcsitulna
– de csak egy percre
s robbanó tudatom szárnya messze szállna
át fertőző nyomor vonalán
át fehér álruhák ostoros börtönén át
át halál gyertyák múlt-tüzén…
tán meg sem áll?

Jégből épült e Birodalom
felhőkből nyúló – felhőket szúró
porcelán kemény sima üvegköltemény
Zárt ajtók kulcsát sosem adtam át
sosem dobogott át ablakán
emberi szív forró mosolya
‘Igen’-nel döntsd le alkonyatát
többé a hajnalt ne fujtsa halottá
a napkelte éneke ne hasadjon prizmákká
olvadjon a jég
dőljön a kastély tomboló tengered közé
s szemedben a hajnal
ibolya-szirmot ontson ajkunkra.

 

2010-03-15

1 év 2 komment

A jelző fény
résnyire nyitott ajtóm mellett szűrődik
Hamis sáv
reszketeg könnyekkel próbál nyugtatni.
Sápatag és beteg
körbeveszi az éj – mint fakult hamut
s ágyamnál a sötétből bomló démon
árnyhangon a fülembe suttog.

Az óra rozsdásan nyög
a perceket magáévá marja
közelsége tolakodó bűz
facsarva présel ölelő karja.
Emberi fehérség pergő ritmusa követi
áttetsző gél és anyagot hasító kezeik
– már nem érnek el
alászálltam Vele, s meghaltam.

Ánizs színű szirmokkal vártál csendesen
a pokol kapuját feszítetted és estél mellettem
Pára haranggal körbefestett az új jelen
s a fény vakít – halál által már áttörhetetlen.

 

2010-03-013

1 év Nincs Komment

– Ádi! – kiáltottam, amennyire kínlódásom engedte.
Néhány másodpercig vártam, majd felemeltem fejem a párnáról, hogy halljam, jön-e válasz. Nem jött, helyette léptek hangja a lépcső felől.
– Mégis csak a kaszás… – motyogtam magam elé, majd bebújtam a paplan alá.
Minden mozdulat égetett. A bőrömet a puha szövet alatt, mintha smirgli csiszolta volna. A hasam nyilallt, a pánik fojtogatott.
– Hahó!
Nem a halál jött… Rosszabb! Zsolti volt az.
– Norci! – hallottam ismét a hangját, és kopogást a szomszédos szobám felől.
– Ádám szobájában vagyok! – szóltam, és kimásztam a takaró alól.
Kettőt kopogott, aztán benyitott.
– Úgy tudtam, hogy titokban orvosi könyveket falsz! – mondta, miután vetett egy gyors pillantást a szobára. Ádám megszállott volt. Lépni alig lehetett a szakkönyvektől.
Széles vigyorral futott neki az ágynak, és úgy ugrott rá, mint egy gyerek. Nagyot nyikkantam, ahogy a rázkódás ezer nyíllal szúrta át a hasam.
– Mi van? – nézett rám aggódva.
– Betörtél? Honnan a kulcs? És a kód, azt meg honnan tudod? – rivalltam rá nyekeregve.
Újra mosolygott, és szórakozottan kezébe vette a hasfájós könyvet.
– Összefutottam Ádám bátyáddal – belelapozott a könyvbe, és vigyorogva folytatta. – Ádám bátyám, Pápán járván, száját tátván… Hogy is volt a mondóka? – nézett újra felém.
– Ne akard, hogy téged is a kretének közé skatulyázzalak! – morogtam rá flegmán.
Továbbra is vigyorgott. Néhány pillanatig csak néztük egymást. Én a bosszantó mosolyát, ő a fájdalmas arckifejezésemet. Végül én győztem. Letörölte arcáról a mosolyt.
– Mi bajod van? – kérdezte kissé feljebb emelve a könyvet. – Beteg vagy?
– Nem – kezdtem, és minden anyámtól örökölt gúnyt beleadtam –, igazad volt, titokban orvosi könyveket falok! – grimaszoltam. Könnyed mosoly után újra kérdezett.
– Na, és mi a diagnózis?
Nem válaszoltam. A hasam élesen lüktetett. Rettenetesen féltem, az orvos bátyám sehol, minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne törjek ki zokogásban.
– Norc! Hol fáj a hasad? – nyaggatott, és végre tartott egy pillanatnyi mosolyszünetet, mire a könyv felé mutattam.
– Valami cicitisz…
– Cici?! – Meglepettségét újra nevetés követte. Ám hamar összeszedte magát dühtől villódzó tekintetemet látva.
– Milyen cici? – erőltetett komolyságot az arcára, miközben el-elvigyorogta magát.
– Jaj, valamilyen apró… – vetettem oda.
– Apró cici?
Szélesen vigyorogva döntötte tekintetét a C-kosaras mellem felé. Ellilult a fejem, és karjaimat a pólóm elé kaptam.
– Bunkó! – közöltem, és a könyvért nyúltam. – Na, add ide!
De tartanom kellett volna a nem-mozgok esküt. Előrenyúltam, és egyszerre úgy éreztem, mintha kettészakadt volna a testem, a csípőm vonalában.
– Ááá! – sikítottam, mindkét kezemet a ponthoz nyomva, amitől csak még jobban fájt. Zokogni kezdtem, ujjaimmal szerencsétlenkedve szeletelve hasam előtt a levegőt, majd ránéztem. – Ezt műteni kell, Zsolti! Te meg sebész vagy! És nem tudod, miről beszélek?!
Arcáról egy pillanat alatt fagyott le a vigyor. Az ágy végéből mellém csúszott, bal csípőjét az enyémhez nyomta. Halálra rémültem a hirtelen közelségétől. Egy másodpercre még zavarba is jöttem. Megpróbáltam feljebb csúszni tőle, akkor azonban újra nagyon fájt.
– Appendicitis? – kérdezte komoly tekintettel.
– Az – sziszegtem –, és ha nem lennél ekkora marha, már rég rájöhettél volna, de te csak röhögsz!
Kezével a pólóm felé nyúlt. Azonnal elapadtak a könnyeim, és rémülten rámordultam.
– Várj, mit csinálsz?
Kezét lassan újra az ágyra tette.
– Mit? Megnézlek! A végén még igazad lesz, basszus! – közölte.
– Jaj, ne! Ne nyúlj hozzám! – hisztiztem.
– Hé… – A hangja nyugtatólag szólt, kezével átfogta ökölbe szorult ujjaim. – Nyugalom… Miért nem szóltál egyből, hogy ennyire fáj?
– Mert-mert… – dadogtam, és próbáltam kerülni a tekintetét.
– Nézz rám, Norc…
És akkor újra sírni kezdtem.
– Mert nem akarok beteg lenni – Ránéztem. Kérdő tekintete egyre mosolyodott, ahogy a pánik határán soroltam a szavakat. – Mert nem akarom, hogy orvos legyél. Mert én utálom az orvosokat, és téged nem tudlak utálni – bukott ki belőlem.
– Az nem olyan nagy baj ám, ha nem utálsz – mosolygott –, tudod, én sem utállak – húzódott ajka megint gúnyos vigyorra.
– Tudom, csak nem lehetne mégis, hogy ne nyúlj a hasamhoz?! – néztem fel rá kérlelve.
– Mert csak az nyúlhat a hasadhoz, akit utálsz? – vigyorgott.
– Mi? Nem… Csak…
– Na, jó – váltott szigorúra –, figyelj, franc se tudja, Ádi mikor ér vissza. Vagy kihívhatom a háziorvost. De találkoztál már vele? A saját feleségét nem ismeri fel, nem hogy egy vakbélgyuszit. Otthon nyammog fogatlanul a vasárnapi ebéden, szerinted mit szólna, ha iderángatnánk, amikor én sebész vagyok?
– Szóval műtöttél már ilyet… – sóhajtottam.
– Száz után már nem számoltam – bólintott.
– Mmm – nyávogtam, beletörődve sorsomba.
– Jaj, cica! – simította meg az arcom mosolyogva.
– Jól van, oké – egyeztem bele.
– Jól van, oké – utánozta gúnyolódva a teljes apátiámat. Elmosolyodtam.
– Na, azt kéne, hogy felhúzod a lábaidat – mondta a térdem alá nyúlva, és megcsinálta helyettem. Felszisszentem. Ahogy a pólóm felé nyúlt, elkaptam a csuklóját.
– Figyelj… ­– húztam az időt.
– Na?
– Nagyon fáj! Tényleg! Úgyhogy légyszi, ne brutálkodj, jó? – pánikoltam. Lábaim úgy reszkettek, mint nyárfalevelek vad viharban.
– Nyugalom! – mosolygott. Szabad kezével összekulcsolta remegő térdeim.
Sóhajtottam. Elengedtem a csuklóját, és elfordítottam a fejem. Feltűrte a pólóm, és a hasam másik oldalát tapintotta, nem ott, ahol fájt. Meglepődve ránéztem.
– A másik oldalon!
– Szólj, ha fáj! – Koncentrálva felnézett a szemembe, miközben tovább nyomogatott. Tényleg nem volt brutális, nagyon finom volt a keze. És én belevesztem a barna szemekbe. Teljesen elfelejtettem, hogy közben félni kellene. Egy pici szúró érzés zökkentett ki, akkor megugrottam a keze alatt.
– Érzékeny? – kérdezte, de nem hagyta abba, haladt egyre jobbra.
Egy ponton felszisszentem, és szeméből lenéztem a hasamra. A vörös minden árnyalata, ezred másodpercenként cikázott az arcomon a megdöbbenéstől. Az ujjai annyira lent voltak, hogy hozzáért a bugyimhoz.
Elengedett, és mosolyogva átölelte a reszkető combjaimat.
– Na, túl lehetett élni, nem? Te, királylány… – rázta rosszallóan a fejét.
– És minden betegednek ölelgeted a combját? – vágtam vissza. Szó nélkül elengedett.
– Hánytál? – kérdezte visszakomolyodva, és kihúzta magát.
– Háromszor – bólintottam.
– De mióta fáj? Éjjel még semmi bajod nem volt! – tárta szét karjait. – Leszámítva a műbalhét…
– Hát, ahogy bejöttem, kidobtam a taccsot – válaszoltam.
– Nem vagy lázas? – kérdezte, majd újra közel hajolt, és a homlokomhoz nyomta a kezét, de nem kommentálta.
– Szóval, meg kell kérdeznem… – kezdte nagyot sóhajtva.
És akkor nem is tudom, mi ütött belém. Talán a zavar, amibe belekergetett a hosszan tartó közelsége…
– Nem méhen kívüli terhesség! – csúszott ki a számon.
Látva sosem ismert zavarát, legszívesebben elsüllyedtem volna, de ezt még fokozni is tudtam…
– Még szűz vagyok.
Köpni-nyelni nem tudott. Én pedig centikkel lettem kisebb.
– Szóval olvastam erről is! – próbáltam menteni a helyzetet. És sikerült is, felkiáltójelek csillanását láttam a szemében.
– Tökéletes differenciál diagnózis! – tért vissza ő is a jelenbe.
– Kedves egészségedre! – próbáltam nevetni, de nagyon fájt az az izé.
– Én igazából… – Arcán ismét átfutott az alig látható pír. – A véraláfutásaidra gondolok. Megüthette? – köhintett. – Megüthetted a hasadat is?
– Nem – válaszoltam határozottan. Felrémlett lelki szemem előtt a tegnap este képe, amikor anyám próbált péppé verni.
– Értem, de – nyelt egyet – ugye tudod, hogy köt a titoktartás? – kérdezte komoly szemekkel.
– Az orvosi?
– Az is, és minden más is.
– Akkor elmondod, hogy miért kellett eltűnnöd? – kérdeztem. Nagyot sóhajtott.
– El, de ezen legyünk túl – kérte, és felállt. – Utolsó kérdés, mi van az amfetaminnal?
– A bemutató óta nem… – válaszoltam.
– Gyere, menjünk, jó? – szólt, és nyúlt értem, hogy kisegítsen az ágyból.
– Várj! Engem nem lehet megműteni, én elvérzek! – jutott eszembe, és rémülten néztem fel rá.
– Amíg engem látsz, nem vérzel el – közölte, és kiszedett az ágyból.
Sietve távoztunk ezután, csupán egy cetlit hagyva Ádinak a hűtőn:
„Városi kórház, sebészet, vakbélgyulladás. N & Zs”

1 év Nincs Komment

Már hajnalodott, amikor beértem a házba. Egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének, törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe kergetve a gyomromat.
Néha elképzeltem, hogy egyetlen seben keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül kifolyhat az összes vérem. Azon viszont soha nem agyaltam, van-e más hemofíliás is a családban.
Tulajdonképpen semmit sem tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket. Amióta az eszemet tudom, mindig menekültünk és bujkáltunk, de a pontos okát sosem kötötték az orromra.
Még fel sem értem az emeletre, már a lépcső közepén iszonyú hányinger kerített hatalmába. Tömör bizonytalanságba gyűlt bennem a gyanú, hogy apám lánya vagyok-e. Ha választhattam volna, inkább anyám rokonsága alól kerültem volna ki. De azt nem lehetett, nagyon hasonlítottam rá. Apámra viszont valóban nem, de ahogy Zsolti mondta, nem biztos, hogy örököltem a betegséget. Kidobtam a taccsot, majd néhány pillanat elteltével ismét. Fenomenális! Legalább egy órát ültem a fürdőszoba kövén, lamentálva a rokoni viszonyokon, és azon, kell-e még hánynom…
Amikor végül felálltam, az émelygésem szédülésbe és fejfájásba csapott. A hasammal is volt valami furcsa: itt-ott szurkáló érzés. Besiettem a szobámba, és még sokáig nem tudtam elaludni. Bíztam benne, hogy még azelőtt felkel a bátyám, mielőtt álomba merülnék. Ki akartam faggatni, de végül elkésett.
A várkert ostrom alatt állt. Hamuból gyúlt a tűz, koromlelkei láthatatlan világok felé szálltak. A semmi hangja sikolyba torkollt, borzadálytól élesedett, kántálva rengette a várfalakat. Lópaták nyomán ömlött a vörös lé, macskakövön szennyes pocsolyákká gyűlve, és hullt a fehér lisztpor, rá a két lovas vörös és fehér gyilkos csuhájára. 
– Norci, már dél is elmúlt – Ádám hangja a távolból –, nem szeretnél felkelni?
– Beszélnünk kell – nyekeregtem a takaró alól.
– Mondjad gyorsan, mert be kell mennem a városba!
Válaszként csak nyöszörögtem, és a fejemre húztam a takarót.
– Akkor majd később, gondolom…
Alig lépett ki az ajtón, lábra pattantam, rettenetes hányinger tört rám. Nem törődve a hirtelen felkelés okozta szédüléssel, rohantam a fürdőbe. Toccs – és igazából csak ekkor tudatosult bennem, hogy lefekvés előtt is mennyire rosszul voltam.
– Jaj, ne! Beteg leszek! – nyávogtam félhangosan, és betámolyogtam Ádi szobájába.
Az övé a fürdővel szemben volt, így nem is próbálkoztam eljutni a sajátomig. Bevetődtem az ágyába. A plafon forgott, a szoba hullámzott. Ha behunytam a szemem, mindez csak fokozódott. Égett a bőröm, a hasamban bolyongó, szúró érzés egyre inkább jobb oldalra húzódott.
Meg fogok halni – rémisztett meg a gondolat, és már az sem érdekelt, kinek a lánya, fia, borja vagyok. Kezdtem igazán rosszul lenni.
Amikor kissé enyhült a szédülésem, az éjjeliszekrényen álló, kis órára pillantottam. Ádi alig egy órája ment el. Fantasztikus! Amikor orvos kéne, lelép. Tekintetem újra a plafon felé fordítottam. Fájt a hasam. Mintha apró lángnyilak fúródtak volna belém, egyre mélyebbre, egy pontba sűrűsödve, alul, a csípőm felett.
Biztos, a csípőm fáj, a „rossz lábam” végleg feladta a harcot! – gondoltam, majd megmozgattam a combomat. Hiba volt. A fájdalom úgy csapott bele a hasamba, hogy alattam az ágyat is kettészelte, nyüszítve gurultam a jobb oldalamra, esküdözve, hogy soha többé nem mozgok. Inkább kérek karácsonyra egy kerekes széket.
Hol van már Ádi? Mire hazaér, meghalok – villant belém a gondolat. Lelki szemem előtt megjelent saját holttestem, ahogy megmerevedve, hullafehéren, üveges szemmel hever a bátyám ágyán. Tekintetem hirtelen a könyvespolcra tévedt, azon egy könyvre, nagy, piros betűkkel állt a borítóján: „Hasfájás”
El kéne kúsznom odáig – gondoltam, és pont eddig tartott a nagy mozdulatlanságesküm. Nyikegve-nyekegve másztam le az ágyról. Négykézláb csúsztam a padlón, majd bal kezemmel vettem magamhoz a súlyos tárgyat. Próbáltam a földön ülve maradni, de egyre durvábban lüktetett a hasamban az a pont, így valahogy visszakínoztam magam az ágyba.
Oldalt fekvő helyzetben találomra csaptam fel a könyvet, és olvasni kezdtem:
„Graviditas extrauterina: minden olyan terhesség, amikor a megtermékenyített petesejt nem a méh üregében ágyazódik be, méhen kívüli terhességnek hívunk” –  Terhesség? Na ne… – sóhajtottam, majd jó pár lappal továbblapoztam.
„Pancreatitis: övszerű fájdalom, amely gyakran a hátba sugárzik” – Nem, ez sem jó – nyafogtam, és adtam egy utolsó esélyt a dolognak.
Becsuktam a könyvet, majd újra kinyitottam:
„Appendicitis acuta” – Hát, ez meg mi a cici fene? – olvasni kezdtem, és inkább többé, mint kevésbé, de stimmeltek a leírtak. „A kezelése: műtét, amelynek halogatása életveszélyes szövődményekkel járhat.”
Hát, ez nagyszerű! És akkor elképzeltem a testem, mint felfújt gumimedencét. Csak egy vágás, és már ömlik is ki a vér. Engem nem lehet megműteni! Én elvérzem! Viszont, ha nem vágnak belém, akkor is meghalok!
Döbbenten csuktam be a könyvet, és dobtam az ágy végébe. Felküzdöttem magam a párnáig, és a bal oldalamra kucorodtam.
– Oké, készen állok! – szóltam az ég felé, döntve sorsom felett.
És akkor csengettek. Szemem kikerekedett, és átkozni kezdtem magam. Nem vagyok normális, hogy idehívom a halált! Kulcsa is volt, és a biztonsági kódot is tudta! – konstatáltam magamban, amikor hallottam a zárcsörgést követő pittyegést. Aztán rádöbbentem, kissé mégis valószínűbb, hogy a bátyám jött haza…

1 év Nincs Komment

Szerencsére ott termett Zsolti. Azt hiszem, leginkább a hangja alapján ismertem fel. Bár a telihold most is reflektorként világított a háta mögül. A haját láttam, amit ezüsttel fésült át a fény, arca és teste árnyékba burkolózott. Vállaimat erőteljesen a falhoz nyomta, és csak beszélt és beszélt. Néhány szót hallottam ugyan, de jelentésüket nem értettem. Mintha testem minden porcikája az ájulásért harcolt volna, alig tudott egyenesben tartani Zsolti karja.
Aztán tenyerét hirtelen a mellkasom közepére tapasztotta, majd pár másodperc múlva lazított a nyomáson. És megint az erő, aztán az elengedés. Akkor tértem vissza a valóságba, és értettem meg, hogy az elvadult légzőmozgásomat igyekszik visszahozni normál ritmusba.
– Ki… Be… Ez az! Ki-be – ismételte. – Nahát, itt vagy! – A hangja mosolygott, és egészen addig folytatta, míg meg nem ragadtam a csuklóját.
Karját eltoltam a mellkasomtól, de ujjaim úgy fonódtak az övéi közé, mintha mindig is így lettek volna.
– Mit keresel itt? – lihegtem.
– A… Kutyákat hoztam vissza, a házunk körül vinnyogtak – dadogta, és valóban, csak akkor vettem észre a körülöttünk csaholó állatokat.
– Most tudtam meg – vágtam bele egyből a közepébe –, hogy apám nem az apám.
– Azért, mert ő százharmincnyolc kiló, te meg csak harmincnyolc?!
A kezénél fogva a fal mellé húztam, hogy lássam az arcát, majd elengedtem.
– Én vérzékeny vagyok, de ő nem! – hadartam, figyelmen kívül hagyva szokásos poénkodását.
– Aha. Szóval ezért a pánikroham. Na, és hol van a belgyógyásznak készülő bátyád, hogy felhomályosítson?
– Miért, te minek készülsz, nőgyógyásznak?! – vágtam vissza.
Röhögött. És tette ezt egészen addig, míg rá nem jött, hogy komolyan kérdeztem.
– A sebészeten fogok dolgozni – válaszolta.
– Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy nők combjai közt szeretnél majd matatni.
Ismét röhögött, de közbevágtam.
– Most olvastam a hematológia könyvben, hogy… – soroltam nagy hévvel a szavakat.
– Hematológia?! – vágott közbe. – Nocsak, a végén még belőled is orvos lesz? – vigyorgott.
– Jaj, soha – legyintettem, majd folytattam abban a reményben, hogy képes lesz normális orvosi magyarázatot adni erre az egészre. – Azt írja, hogy hemofíliás lánynak az apja is az!
– Mert van a családban más hemofíliás is? – kérdezte, végre összeszedve magában minden komolyságot.
– Mit tudom én! – vágtam rá.
– Királylány, a hemofíliások egyharmada nem örökli a betegséget, génhiba okozza.
– Ó! – És ismét az érzés: hatalmas dráma a semmi miatt, a totális beégés!
Elmosolyogta magát, de kivételesen nem a szokásos gúnyos, kiröhögős módon. Kedvesen.
– Na, rendben vagy? – kérdezte, és zsebéből cigit vett elő.
– Azt hiszem – válaszoltam. – Szóval pánikrohamom volt? Ultra ciki! – nyögtem, vállammal a falnak dőlve, őt figyelve.
– Azért egy kicsit a speed is rásegített ám – mondta, miközben rágyújtott.
– Na, jó éjt! – vetettem oda sértődötten. Hátat fordítva igyekeztem faképnél hagyni.
– Várj! – Szabad kezével a csuklóm után nyúlt, és maga felé perdített. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani!
Szívott a cigiből, és megpróbálta hátrafelé fújni a füstöt, mintha bármit is számított volna az egészségem szempontjából. A kezünk ismét, hosszú másodpercekig egymást fogta.
– Ádi tudja?
– Ma buktam le – sütöttem le a szemem.
– Akkor biztos elmondta, hogy működik.
– Nem, mert… – makogtam. Nem mondhattam a belgyógyásznak készülő bátyámról olyat, hogy enged drogozni, de az okok súlyosságát sem ecsetelhettem. – Közbejött valami.
Összenéztünk. Szenvtelenül futtatta végig tekintetét a testemen. Alig volt rajtam valami a nyári hőség miatt: kis gatya, kis póló. Beleborzongtam a pillantásába. Szívott a cigiből, és folytatta.
– Közbejött Apád tenyere? – bukott ki belőle a kérdés, és mélyen a szemembe nézett.
Lenéztem a lábaimra, és eszembe jutott anyám tenyere. Nyomán feketén festenyződtek a foltok, ahogy az éjszaka átszínezte a lila vérömlenyeket. „Pestis, a fekete halál, a fekete lovas” – jutott eszembe a Jelenések könyve, a hatodik fejezet.
– A lovasok! – vágott fejbe a gondolat. Döbbenten jutott eszembe Dávid maszlagnak tűnő, esti szentbeszéde. – Úristen, pestises vagyok! – bukott ki belőlem.
Szemem Zsoltira meredt, az ajka mosolyra húzódott, benne a cigivel.
– Pestis? – eldobta a csikket, majd folytatta. – Lovasok? Norci, ez most sima spuri, vagy megfejelted egy kis ekivel is? Vagy trippel?
– Tripper?! – Egy szavát sem értettem.
Nagyot röhögött ismét.
– MDMA? LSD? Gőzöd sincs, hogy miről beszélek, mi? – nevetett még mindig, majd arca elkomolyodott. – Na, anyádék itthon vannak?
– Szerinted mernék itt heherészni veled? – rivalltam rá.
Komoly vonásai aggódóvá váltak.
– Nagyon szigorúak veled? – kérdezte, de ebbe nem mehettem bele.
Szemem a földre szegeztem. Közellépett hozzám, és mindkét kezével megfogta az enyémeket. Felnéztem rá.
– Holnap itthon lesznek?
Megráztam a fejem.
– Csak a hétvégi kórusversenyre jönnek vissza.
– Jaj, tényleg! – vigyorgott csillogó szemekkel. – Hallottam, hogy ministráns angyal lettél!
– Hm – morogtam rosszallóan –, anyám kényszerített.
Arca újra elkomolyodott.
– Mindenre ő kényszerít? Kezdem érteni az amfetamint – sóhajtotta.
A pánik majdnem újra elkapott. Félszavakból találta ki az egész életem. Még egy perc vele, és még nálam is többet fog tudni – gondoltam.
– A baletted egyszerűen fenomenális volt! Még sosem láttam senkit, ekkora szenvedéllyel táncolni! – dicsért túlzóan elfogultan. – Erre biztosan nem anyád kényszerített! Szívből jött! – Szeme csodálattól csillogott.
– Mert biztos annyi balettet nézel! – És persze nekem muszáj volt agyonvágnom a pillanatot. Legalábbis csak próbáltam.
– Téged minden nap néznélek! – válaszolta. Tekintete nyomán rám olvadt a hold… – Akkor holnap átjövök drogfelvilágosítást tartani!
– És mi lesz a barátnőddel? – jutott eszembe a keserű valóság.
– Majd elmegy az egyik barátnőjével moziba – vonta meg a vállát.
Hiába fogta az éjszaka közepén az én kezemet, hiába látszódott vonásain az a mérhetetlen közöny a csaj iránt – amire Ádám is utalt –, számomra ebben a pillanatban lett valós a lány.
Bólintottam. Kedvetlenül elvettem kezemet az övéből, és indulni készültem, amikor még utánam szólt.
– Hé, Norci! Ugye nem vagytok igazi Romanov-ok?!
Visszafordultam, és döbbenten kérdeztem vissza.
– Miért?
– Hát, azt mindenki tudja töriből, hogy a dinasztia tele volt vérzékennyel!
– Jól van zsenikém, nem mindenki olyan okos, mint te – vágtam vissza.
Ráncolta a homlokát, majd rátett még egy lapáttal:
– Csak nem vagy igazi királylány?!

 

1 év 2 komment

azonnal látlak:
sárga foltban a hideg
lehunyt víz utáni pára
nem forduló homokóra
lefolyt létkád mélye

ikerlelkem elsötétlett tükre
vagy,

régi halál
sosem éltél bennem úgy
hogy ne vetéljelek
idült kínná

1 év Nincs Komment

Tehát kiderült, hogy Ádám sem tudott mindenről. Az amfetamint anyám kínálta ezüsttálcán. Legalábbis így hittem. Önvédő mechanizmusból, vagy tényleg így történt, már sosem fogom megtudni, mindenesetre pontosan tudta, melyik sminkes fiókjában szoktam kotorászni…
Talán mindvégig szeretett. Az ő beteg, skizó, ambivalens módján. Mert milyen anya az, aki drogot ad a lányának? De ő végül is nem adta, moshatja kezeit. Másrészt talán, létezett egy emberibb Ruszlana, mélyen, ahol az ösztönök hangja csendesen, tudattalanul dereng fel, aki segíteni akart nekem teljesíteni az elvárásokat.
Az elvárásokat, amelyeket nem lehetett teljesíteni. Akkor még nem tudtam, hogy szándékosan emeli túl magasra a lécet. Akkor még úgy hittem, én vagyok a béna, a buta, a szerencsétlen lúzer.
Aznap valóban túllőttem a cuccot, de legalább a táncom fenomenális volt. Később megtudtam, hogy a Táncművészetiről látott egy muksó, aki azonnal belém szeretett – rossz lábak ide vagy oda. El akart vinni, felreptetni egészen a csillagos égig, ahol fiatalságom végéig nagy csillagként ragyoghattam volna. Vagy addig, amíg rá nem jönnek, hogy csak egy szánalmas kis drogos vagyok. Mindegy is, anyám zsarnoksága alatt többé nem táncoltam. Többé senki sem táncolt a városban, az oktató meg korai nyugdíjazásra kényszerült.
Aznap aludni sem bírtam. Éjfélig a szer pörgetett, később pedig valami egészen más.
Az asztalomnál ültem, a nemi kromoszómákhoz kötött öröklődést próbáltam a fejembe verni, de Dávid szónoklata rettenetes horrorképek alakjában úszott a biosz könyvem betűi elé.
Holtan rohadó testemet tiporta a négy lovas. Ömlött a vér, bugyogott a genny, az idegvégződéseim szikrázva jártak haláltáncot. Remegő gyomromhoz kapva szusszantam egy nagyot, és a gyűlölt balerinaórámra pillantottam: negyed kettő. Amikor újra a tankönyvre néztem, szemem megakadt a „hemofília” szón.
„Hemofília, azaz vérzékenység, melynek oka, hogy a beteg szervezetéből hiányzik egy véralvadási faktor, emiatt sérülések következtében hosszabb ideig véreznek, mint az egészségesek.” – futtattam szemem a betűkön. Amíg e magyarázat az osztálytársaim számára, csupán egy száraz definíciót jelentett, nekem a mindennapokat tette vértől tocsogóvá.
„A férfiak nemi kromoszómája XY, a nőké XX. A hemofília az X-kromoszómához kötötten, recesszíven öröklődik. Ha tehát a betegséget okozó gén jelen van a férfi nemi kromoszómáján, akkor vérzékeny lesz, a nők kettő X-kromoszóma okán csak hordozóvá válnak, bennük a betegség nem manifesztálódik.”
– Hogy? – emeltem fel fejem döbbenten a könyvből. Idegesen lapoztam egyet, de a következő oldalon nem volt folytatás, már más téma kezdődött.
Elolvastam újra és újra, de hiába. Nem értettem, akkor én mégis hogy lehetek vérzékeny.
– Úristen! Férfi vagyok! Egy hermafrodita! – sikoltottam felpattanva.
A székem hanyatt dőlve, nagyot csattant az ágytámlának csapódva. Megrémültem egy pillanatra, és gyorsítva forgott le szemem előtt a kép, ahogy felébresztem a szüleimet. Éreztem arcomon az elképzelt pofonokat. Aztán eszembe jutott, hogy nincsenek is itthon.
– Hermafrodita! – emlékeztettem magam, és szélsebesen robogtam át Ádihoz.
– Ádám! – döntöttem be az ajtaját kiabálva.
– Mi van? – ugrott ki azonnal az ágyból.
– Mindent mondj el a hemofíliáról!
– Mi van? – Ugyanaz a kérdés, most fáradt fásultságba torkollt.
– A vérzékenység! mindent tudni akarok róla!
Ádám szeme aztán újra kikerekedett.
– Mi bajod van? Rosszul vagy?
– Nem, a biológia dogára tanulok.
– Holnap vasárnap, majd holnap elmondom – nyekeregte visszamászva az ágyába.
– Akkor adj egy könyvet róla! – hadartam.
Rám nézett, fejcsóválva pusmogott valami olyasmit, hogy: még mindig pörögsz, mint egy… – nem hallottam, hogy mi, nem ismételte meg. Odavánszorgott a polchoz, levette, és a kezembe nyomta az ezeroldalas hematológia könyvet.
– Hát, kellemes olvasgatást! – nyögte, és nyikorgott az ágy, ahogy rávetette magát.
A kezem jegesre hűlt, ahogy siettem vissza a szobámba. Felugrottam az ágyra, és felcsaptam a hatalmas könyvet a tartalomjegyzéknél, majd eszeveszetten lapozni kezdtem.
„Ha az apa egészséges és az anya hordozó…” – olvastam az öröklődésmenetet.
Minden lehetőség fel volt sorolva. A biológia könyvemben csak annyi volt, hogy a férfi beteg génnel biztos, hogy beteg, ő hordozó nem lehet, az csak a nő.
Először az bátyámra vonatkozó részt találtam meg:
„Ha az apa egészséges, és az anya hordozó, a fiúgyermeknek 50% esélye van arra, hogy hemofíliás lesz.”
– A mázlista tökfej! – konstatáltam félhangosan.
Majd egyből alatta, a rám vonatkozó rész:
„Hemofíliás apa és hordozó anya utódainál előfordulhat, hogy lányuk hemofíliás lesz. Ez az állapot nagyon ritka, mivel két kóros X-kromoszóma többnyire életképtelenséggel jár.”
Hosszú percekig ízlelgettem a szavakat. Azt jelentette, hogy lány csak úgy lehet vérzékeny, ha az apja is az, az anya meg hordozó. Ráadásul többnyire nem is maradnak életben az ilyen kombinációk.
– De hát, apa nem beteg! – tekintettem fel a könyvből. – Én pedig élek! Hogy-hogy ezt még senki sem magyarázta el nekem?

És akkor leesett…
Becsaptam a könyvet, és rohantam volna újra Ádihoz, de az ajtaja előtt megtorpantam. Hirtelen tört rám a rosszullét. A mellkasomhoz kaptam, ami sokkal, de sokkal gyorsabban mozgott, mint ahogy lélegeztem. Úgy éreztem, menten megfulladok. Ki kellett jutnom a levegőre. Fulladva, köhögve baktattam le a lépcsőn, zihálva ütöttem be a biztonsági kódot, majd a ház oldaláig vonszoltam magam.
Éreztem, hogy hűvösen friss a levegő, ami bár bejut a tüdőmbe, de valahogy mégis fulladtam. Mintha minden légmolekula kevés lett volna. Hátamat a rücskös vakolatnak támasztottam, majd előrehajoltam a térdemhez. Egy pillanatig jobb volt, de akkor meg úgy éreztem, hogy kilélegezni nem tudok. Köhögtem, sípoltam, az éjfekete sötétségébe neonlila cakkok bevillanását láttam. Szorított a fejem, görcsölt a hasam, fel sem fogtam, mi történik velem.

1 év 2 komment

Tudta, hogy igazam van. Abban a pillanatban apám döntötte be az ajtót.
– Itt a pap, Nora, beszélni akar veled! – dörögte felém.
– Istenem – sóhajtottam.
– Majdnem ugyanaz – próbált jófejeskedni, de egyikőnk sem volt vicces kedvében, így továbbfolytatta. – Szörnyen nézel ki! Én nem is tudom… Zuhanyozz le, vagy mi van, beteg vagy?! – Arca tömény undorral telt meg. – Mindegy is, told le a segged!
Feltápászkodtam, majd összenéztünk Ádival. Még mindig a földön ült, ajkába harapva szemlélt.
– Kitalálok valamit – ígérte, de már nem hittem, hogy segíthet.
És akkor, egy percen belül másodszorra sóhajtottam égi parancsolónkért. Ferenc atya még csak hagyján lett volna, de mellette állt Dávid is, aki mostanra már valamivel magasabb lett, mint a pap, az én százhetvennégy centim közelébe azonban még mindig nem ért.
Megtorpantam. Ádám követett, bizonytalan lépésekkel botorkált ki a szobámból, ujjai rövid, szőke haját túrták.
– Na, gyere… – sóhajtotta, átfogta a vállam, és elindultunk lefelé.
– Kislányom! Gyere ide! – Ferenc atya vénséges szemei kristálykéken csillogtak, ahogy felém lépett. – Nagyszerű voltál! Gyönyörű szép, angyalkám! – ujjongott, majd átölelt a hosszú csuhás karjával.
Már ő is az angyalokkal jön – zsörtölődtem gondolatban. Válla felett Dávid sötét tekintetével szembesültem. Egy pillanatra sem bírta volna levenni rólam a szemét.
– Norcikám, és haladsz-é a dalokkal, gyermekem? – kérdezte, amint elengedett.
– Ó, hogyne, atyám! Angyalok élesítik hangszalagjaimat éjszakánként – vetettem oda.
Ádám oldalba lökött.
– Nem inkább a nyelvedet köszörülik, húgom?
– Azt már rég felvágta a Jóisten!
– Jól van, kicsim! – hagyta ránk az atya, nem értve a szarkazmust. – Ádámkám, kínálj már meg, légy szíves, egy kis lélekerősítővel!
Ádám elnevette magát, majd a konyha felé invitálta az atyát. Hiába tátogtam rémülten, hogy ne merjen egyedül hagyni Dáviddal, csak a vállát rángatta.
Még fel sem ocsúdtam, a fiú már bele is kezdett az idegeim rángatásába.
– Túl sokszor veszed hiába a szádra az Úr nevét – közölte.
– Baszd meg! – közöltem én is, aztán sarkon fordultam, és lépcsőzni kezdtem.
Ő meg beszélni.
– Te vagy az angyal, de én a bárány – kezdte, és nem bírtam otthagyni.
Megfordultam, karjaimat flegmán összekulcsoltam a mellkasom előtt, és a vajszínre mázolt korláthoz dőltem.
– Na, Isten báránya, regélj! – röhögtem el magam, de ő olyan volt, mint egy zombi. Egyetlen vonása sem rezdült soha, pedig nem kíméltem szegényt.
– Én bontom a pecséteket – folytatta, majd szünetet tartott.
– Hát figyelj, nagy mázlid van, hogy itthon van a tesóm. Majd megméri a vérnyomásodat, vagy hőmérőt dug a seggedbe, mert valami nagyon nem stimmel a fejedben – szívattam, és ujjammal a halántékomat böködtem.
És valóban, mintha egy értelmi fogyatékossal próbáltam volna szót érteni: semmi reakció.
– Jöjj és lásd, mondja a négy lovas. Négyen vannak. A vörös árvíz holdfénnyé sápasztja a bőröd, nyomán kiapad könnytavad medre. Szemed zöldje üvegessé ürül, pupilládon át a pokol szabadul ránk…
És itt volt az a pont, ahol a sírógörcs kerülgetett. Borzalmasan megrémisztettek a szavai.
– Elég, te beteg állat! Mi a büdös faszról hadoválsz itt?!
De ő csak mondta és mondta…
– Tested szárad, bűneid pórusaidba ragadnak, és csak dagadsz és dagadsz, mint dagály, ahogy apályba fogy szívedből az élet…
Sírva fakadtam, és azon agyaltam, mivel érdemeltem ki, hogy még ő is kínoz. Hogy ezen a rohadt világon mindenki csak bánt!
Ádám és az atya értetlenül jöttek ki hangoskodásunkra a konyhából. Egy ideig ők is csak némán hallgatták Dávidot.
– Az alvatlan vér hamarosan rohadni kezd, de meg nem halsz, míg be nem jut a többi lovas.
– Mi a fasz folyik itt? – dördült el Ádám hangja, aztán halkan Ferenc atyához fordult elnézést kérve. – De akkor is? Mi ez az egész?
Összeomlottam. De Dávidot ez sem zavarta, csak ömlött a mocsok a szájából. Fejemet a térdem közé hajtottam, még zokogásom sem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a hangját.

 

Lovász Évi Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.