Szulimán Eleonóra Szerző
Vezetéknév
Szulimán
Keresztnév
Eleonóra
Ország
Hungary
Vezetéknév
Szulimán
Keresztnév
Eleonóra
Ország
Hungary
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!
6 hónap ezelőtt 4hozzászólás

Van Gogh, Csillagos éj, olaj, vászon(73,6*92,3cm) 1889, Saint-Rémy-de Provence

 

kavarognak az éjjeli fények

végtelen égbolt a völgy felett

a tengerkék látóhatáron

naplemente utáni csend

vagy a napkelte közeleg

 

fenn sejtelmes viharfelhők

lenn békés falucska nyugalma

ablakokból nyáresti mécsesek

fénye melegít vagy morcos

hajnali ébredések unalma

 

mintha ölelné a Hold a Napot

körülötte tizenegy csillag

szem kápráztatva ragyog

hömpölyög a széles tejúton

az Esthajnal a legnagyobb

 

a csillagokig érő ciprusfa

uralkodik mindenek felett

vastag törzse életerő

lándzsaszerű hegyes ágai

felfelé törő lángoszlopok

 

Provence varázslatos vidéke

távolban az Alpilles hegylánc

Van Gogh menedékéből látszott

a ciprus és a falu a mester

képzeletével játszott

 

 

7 hónap ezelőtt 2hozzászólás

Van Gogh, Mandulavirágzás, Saint-Rémy, 1890, február; Amszterdam, Van Gogh múzeum

 

fagyos még a reggel
apró sarjak ébrednek
a mandulafákon
februári napfény
csalogat virulni
szunnyadó parányi
virágrügyeket

éled a téli világ
a napos domboldalakon
a Balaton lankáin
szelíd lejtőkön
mint régen Saint-Rémyben
Van Gogh életének
utolsó tavaszán

reménykedett

művészi érzékkel
csodálta a természetet
és rendületlenül festett:
energikus ágakat
csodás rügyfakadást
törékeny virágbimbókat
páratlan szépségű
rózsaszín sziromtengert

reménykedett

mint ma
mindannyian remélünk
az élet újrateremtő
kiapadhatatlan
erejében

 

u.i.:„…Minden szerencsétlenség, még a legkritikusabb
pillanatban is, átcsillantja sötétjén
a remény csodálatos sugarait.”
(Victor Hugo)

 

7 hónap ezelőtt 2hozzászólás

Orlai Petrich Soma: Anyám, olaj, vászon,60*46,5cm,1850-es évek, Magyar Nemzeti Galéria

 

szemében  magamat látom

Jó Anyám

hitemet

elszántságomat

tíz magzatot táplált szíve alatt

elsőszülöttként megéltem

két kisebb testvérem hiányát

néha a szívem majd megszakad

 

zavarba hoz tekintete

szelíd nyugalma

Jó Anyám

próbálom kifejezni hálám

de hangom elcsuklik

őszinte tiszteletem

a vásznon elevenedik

 

a beszűrődő napfény

fehér selyem ingére omlik

Jó Anyám

Ön tündököl

vékonyka arcán lágyabb a mosoly

kínzó fejfájásom is enyhül

tiszta lelke elvarázsol

 

Münchenbe indulok

az akadémiára Kaulbachhoz

tudásvágyam olthatatlan

jól ismer Anyám

örökül kaptam

szeretetétől gazdagon

ecsettel és lélekkel adózóm

 

8 hónap ezelőtt 10hozzászólás

 

 

“Non bene pro toto libertas venidur auro”, jelentése: ” a szabadság a világ összes aranyáért sem eladó”.

December vége volt, de olyan melegen sütött a nap, hogy az átmeneti kabátban is túlöltözöttnek éreztem magam. Nem csoda, ez itt mediterrán éghajlat. Ragyogott felettem a tiszta kék égbolt. Körülöttem a karácsonyi díszbe öltöztetett házak boltíves kapuja és az oszlopok körbefonva zöld fenyőágakkal. Egy-egy nevezetesebb palota előtt ember nagyságú adventi koszorú hirdette még az ünnep hangulatát. Bármerre néztem a karácsony békéje, nyugalma áradt sétánk alatt. A Luza téren megálltunk az Orlando-oszlop mellett. Luxemburgi Zsigmond ajándékozta Dubrovniknak, mivel abban az időben szabad királyi város címmel büszkélkedett. Jó félórát időztünk az 1418-ban emelt, kőből faragott lovagszobor előtt. Idegenvezetőnk ki sem fogyott a szóból. Elárulta, hogy Dubrovnik az egyik kedvenc városa. Azóta nekem is. A szobor alkarja volt a Ragusai köztársaság hivatalos hosszmértéke, a dubrovniki rőf (51,1 cm). Annak idején innen hirdették ki a rendeleteket, nyilvános ítéleteket. Ma népszerű találkozóhely. Jól beláthattuk a tér nevezetességeit, az eredetileg 1444-ben épült városi Óratornyot, ami valójában napóra, a Szent Balázs templomot és a Sponza palotát.

Az óratoronytól nyugati irányban áll a gótikus-reneszánsz építészet egyik remekműve. Szerencsére az épület nagyon szép állapotban megmaradt. Az 1667-es földrengés előtt ilyen paloták épültek az óvárosban. A paloták többsége annyira megsérült, hogy újjá kellett építeni őket. Az óváros épületeit egységesen barokk stílusban alakították ki.

Egyedül az 1521-ben épült Sponza palota tükrözi a középkori Dubrovnik hangulatát. Korábban egy esővíz elvezető kanális volt itt. A palota neve is innen származik: Spongia, vagyis hordalék. Az 1667-es nagy földrengés után az akkori állami vezetés és a kincstár költözött ide. A későbbiekben szabad vámraktárként üzemelt. A palota alaprajza négyszögletes, van átriuma és egy árnyékos csarnoka is. Az épület faragott kőtömbökből épült. Az átrium ajtói, illetve a földszinti csarnok a tároló helységekbe vezetnek. A főfalon a következő latin nyelvű felirat olvasható: “Fallere nostravetant et fall pondere: Meque pondero cvm merces ponderat ipse Deus” aminek jelentése: “Tilos számunkra csalni vagy meghamisítani a mérést, és amikor a javakat mérjük, Isten minket is ezekkel együtt mér.” Megszívlelendő volt ez a bölcsesség, hisz a kor szigorú törvényei nem bántak kesztyűs kézzel a csalókkal és tolvajokkal.

A Sponza Palota jelentette a város kereskedelmi életének a központját, majd a XVII. századtól az értelmiségi élet középpontja lett. Itt találkoztak a tudósok, kereskedők, írók, a város politikai személyei, gazdag polgárai. Napjainkban a Sponza Palotában található a Dubrovniki Levéltár, mely Európa egyik leggazdagabb levéltára.

Az 1667.évi nagy földrengés nyomában tűzvész keletkezett, ami ezerszám pusztította el a város lakóit és döntötte romba románkori, gótikus és reneszánsz épületeit. Talán Szent Balázsnak, Dubrovnik védőszentjének köszönhető, hogy a sok csapás ellenére kiváló állapotban maradt meg a reneszánsz várfal, amit Európa leggrandiózusabb erődítményének tartanak. Kiváló példája ez a középkori erődépítészetnek. A tenger felől érkezve lenyűgöző látványt nyújthat az erős falakkal és körbástyákkal körülvett óváros.

Az első erőd a VIII. században épült, de a XV. századtól a XVI. századig folyamatosan fejlesztették és építették át. A védőárok körülzárja a várost, mint egy egyenlőtlen oldalú sokszög. A városfalak a szárazföldi oldalon 22 méter magasak 4-6 méter vastagok, míg a tenger felől a falvastagság 1,5-3 méter.

A Lovrjenac-erőd (Szent Lőrinc-erőd) a városfalon kívül épült egy 37 méter magas sziklaormon. Dubrovnik lakosai az erődöt a város nyugati, tenger felőli oldalának védelmére építették, főképpen a velencei flotta ellen. A falak vastagsága a tenger felőli oldalon 4 és 12 méter között változik. A bejárat fölött egy latin nyelvű felirat olvasható: “Non bene pro toto libertas venidur auro”, melynek jelentése: ” a szabadság a világ összes aranyáért sem eladó”. Ez is a város lakóinak kötődését és szűkebb hazájuk iránti szeretetét tükrözi.

Dubrovniktól néhány kilométerre-északra fekszik a Trsteno arborétum. Ez egy pici település, ahol Horvátország első botanikus kertje található, harminc évvel ezelőtti első tengerparti családi üdülésünk színhelye. Az arborétum fölött található campingben sátoroztunk két hétig. Talán életem legszebb nyaralása volt. A kempingből az arborétumon keresztül sétáltunk le a tengerpartra. Pálmafák, trópusi növények, mandarinliget, szebbnél-szebb kaktuszokból kialakított parkon át haladtunk át nap, mint nap. Akkor annyira beleszerettünk ebbe a földi paradicsomba, hogy elterveztük, hogy legalább kétévente itt töltjük a nyári pihenésünket. A délszláv háború mindent felülírt. Az arborétum nagy része elpusztult. Emlékszem, akkoriban aggódva hallgattam itthon a híreket a jugoszláviai háborús eseményekről. Tudtam, hogy egy csodálatos parkot ítéltek halálra a háborús támadások. Azóta szerencsére az arborétumot már helyreállították.

Szomorúan hallgattam az idegenvezetőnk előadását az 1991 októbere és 1992 májusa között Dubrovnikot ért támadásokról:

„A legdurvább talán 1991. december 6-án érte a várost. Szerb csapatok a magaslatokról és a tengerről lőtték Dubrovnikot. kb. 2000 gránát hullott a városra. Házak százai sérültek meg, s kilenc hónapig víz és áram nélkül élt a lakosság. Egy statisztika szerint a délszláv háborúban az épületek homlokzatát és az utcák kövezetét 314 találat érte, a városfalat pedig 111. A régi cseréptetőknek pedig a kétharmada beszakadt. Kilenc történelmi palota porig égett és még lehetne sorolni hosszan a háborús károkat, de ne tegyük, mert ezekből ma már nem nagyon látunk semmit. Érdekes, hogy a cseréptetők pótlása volt a legnehezebb feladat. Amiket ma látunk a háztetőkön, azok a cserepek a franciaországi Agen városából, illetve újabban a Krapina-völgyi Bedekovčinából származnak.

Elgondolkodtató és épp ésszel fel nem fogható, hogy milyen erők mozgathatták a délszláv háború éveiben az egykor ugyan kényszerrel egyben tartott Jugoszlávia népeit. Talán mind a függetlenségéért harcolt, de túl nagy árat fizettek érte. Évtizedeken át szomszédságban éltek, s mégis hatalmas gyűlölet érlelődött bennük. Az a tény, hogy egy ilyen gyönyörű várost, ami több száz éven keresztül ellenállt mindenféle külső támadásnak, a szomszéd nép akarta leigázni, hátborzongató. A hataloméhes vágy szörnyű emberi gyarlóság.

Dubrovnik példája is mutatja, hogy törékeny világunkban még törékenyebb az életünk. Este még nem tudhatjuk, hogy mit hoz a reggel. Sosem tanulunk az elődeink által elkövetett hibákból. Itt van ez a kincs, ez a gyönyörű tengerparti város, az UNESCO Világörökségének része, s egy belháború kis híján elpusztította. Csak remélni tudom, hogy ez még egyszer nem következik be.

Még sok-sok látnivalót tartogatott a séta. Az óváros békés, kevés volt a turista, a délutáni kellemes napsütés a tengerpartra csábított. Igyekeztünk a Ploce-kapu felé.

 

 

“Raguza. Miért szeretlek annyira, Raguza? Buta kérdés; miért szeret az ember valamit? Közöm van hozzád. A világ városai közül te vagy az egyik, amelyhez közöm van, rokonod vagyok. Szűk sikátoraidon, nemes homlokú tereiden otthonosan járok, zártságodon belül a középkori lélek illatát érzem, bástyáid, falaid, tornyaid, befele hűsölő intimitásod a lélekről mesélnek, mely a parti szikla mögött lázadni mert, megbújt, alkotott. Olyan vagy, mint az írók: magányos és stílusod van! Ne vedd tolakodásnak: szeretlek. Egyszer, ha nincs kifogásod ellene, eljövök, hosszabb időre hozzád, s kibeszéljük a dolgot.”  Márai Sándor

 

 

 

 

 

 

forrás: jegyzetek

csamborgo.hu

Wikipedia

 

 

8 hónap ezelőtt 8hozzászólás

 

Három évvel ezelőtt, amikor egy kellemes és tartalmas csoportos kirándulás részeként Dubrovnik óvárosának főutcáján, a „Stradun” sétáltam többedmagammal, csodáltam a város szívén keresztülvezető elegáns főutcát egységes barokk jellegű házaival, még nem gondoltam, hogy egy év múlva az ott látottak és az idegenvezetőnktől hallottak húsbavágóan kapcsolatba kerülnek életünkkel, jelenünk zord valóságával. A Stradun[1]-sétány az egész óváros harmóniáját tükrözi, ez a város egyik legnagyobb büszkesége, a legfontosabb és legszélesebb bevásárló utcája. Tőle kétoldalt találhatóak a nevezetességek. A boltok, szabadtéri kávézók mind a házak földszintjén helyezkednek el egységesen boltíves homlokzatukkal. Ez az elegáns utca választja el az óváros északi felét a délitől. A XI. században alakították ki a sekély tengeri csatorna feltöltésével, ami elválasztotta a szárazföldet és az egykori Laus szigetecskét. Jelenlegi formáját a XII. században nyerte el, amikor a két városrész eggyé vált a városfal-komplexum építésekor.

Dubrovnik mindig is különleges helyet foglalt el Európa történetében. A hiedelem és a régészeti ásatások szerint is azok a görög és római menekültek alapították a 7. században, akik a szláv támadások elől a Laus nevű sziklasziget erdőiben telepedtek meg. Érdekes a hasonlóság Velence és Split városok eredetével, ahol szintén menekültek találtak otthonra, majd egyre nagyobb településsé nőttek. A Laus szigettel szemközti szárazföldi partszakaszra később horvát népesség érkezett, majd a két település közti érintkezés állandósulásával megkezdődött a szárazföldön és a szigeten lakók keveredése.

 A pusztító 1667-es földrengést követően számos gótikus és reneszánsz épület megsemmisült, az ezt követő újjáépítés után nyerte el a Placa (platea communis)[2] sétány a jelenleg is látható formáját.

Régen a lakosok a két főkapun, a keleti Ploče-kapun, illetve a nyugati Pile-kapun keresztül jutottak be a városba. Éjszakára a kapuk előtti fából készült felvonóhidakat felhúzták, hogy megakadályozzák a hívatlan látogatók bejutását. Mi a Pile-kapun át közelítettük meg a várost. Először az Onofrio szökőkúthoz vezetett utunk. A kör alakú kupolával fedett 16 lapú nagy Onofrio kutat nápolyi tervezőjéről, Onofrio della Cava-ról nevezték el. A szökőkút méltón hirdeti az ivóvízrendszer 1440-es évekből való meglétét, amit a 12 kilométere lévő Rijeka Dubrovačka-ból vezettek el idáig.

Az ősi falak közt járva, úgy éreztem, mintha egy időutazáson vettem volna részt. Teljesen magával ragadott a több százéves épület, a paloták látványa és az idegenvezetőnk érdekes, a város nevezetességeinek történetét bemutató előadása. Közben csodáltam a precíz pontossággal egymáshoz illesztett tükörsimára koptatott robusztus járdaköveket, amin több száz évvel ezelőtt az itt élő emberek is lépkedtek.

 

Ragusa (szikla), Dubrovnik régi neve, kezdetben Bizánc fennhatósága alatt állt, a birodalom eleste után aztán Velence vezetése alá került, később a török birodalom hódításától csak merészséggel és hatalmas váltságdíjakkal menekült meg. A magyar királysághoz is tartozott egy darabig, I. Lajos 1358-ban szerezte meg Velencétől, így Dubrovnik 1526-ig a magyar korona ékszere lett. Több alkalommal korát megelőző intézkedéseket is bevezetett: 1417-ben megtiltotta a rabszolga-kereskedelmet, 1432-ben pedig megszervezte Európa első állami egészségügyi szolgálatát is.

Ha keleti irányból közelítjük meg a várost az első épület, amelyet megláthatunk a Lazaretto. Mi sétánk vége felé láttuk meg az épületet és szembesültünk a történetével. Mivel a régmúlt időkben Dubrovnikban számos karavánút találkozott, komoly veszélyt jelentettek az esetleges járványok. Európában elsőként, 1272-ben itt rendeltek el karantént a leprában szenvedőknek. Száz évvel később, amikor a fekete halál felütötte fejét a Raguzai Köztársaságban, a városatyák Velence példáját követve 40 napig tartó szigorú elzártságot követeltek meg minden veszélyeztetett területről érkezőtől. Egy 1377-ben kelt dokumentum, a „Liber Viridis” (címeres levél) kimondta, hogy azok a látogatók, akik gyanúsak, hogy pestissel fertőzött területekről érkeztek, nem léphetnek be a városba és környékére. Ezért 40 napot kellett eltölteniük azokban a karanténokban, mint amilyenek például Cavtat-ban[3] a Mrkan-szigeten voltak találhatóak.

         A karanténra vonatkozó kiáltványt, annak idején Velence hirdette ki azzal, hogy minden hajót és utast a közeli San Lazzaro[4] szigeten kell elhelyezni „quarantino”-ban addig, amíg a különleges egészségügyi tanács engedélyt nem ad nekik a városba való belépésre.

Az Adriai-tenger túloldalán, Ragusában azonban a város Nagy Tanácsa úttörő törvényt fogadott el a járvány terjedésének megakadályozása érdekében. Úgy rendelkezett, hogy csak a fertőzött területekről érkező hajóknak és szárazföldi szállítóknak kell alávetni magukat a 40 napos elszigeteltségnek. Ezzel Dubrovnik vált az első mediterrán kikötővé, amely a tengeren vagy szárazföldön fertőzött területekről érkező embereket, állatokat és árukat lefoglalta, elkülönítve őket az egészséges lakosságtól, míg Velence karanténba helyezett minden hajót, teljesen megállítva így az életet is a városban.

 Kezdetben a karantén szállás rendkívül szegényes volt, rögtönzött, kunyhókban, sátrakban és néha a szabad ég alatt aludtak az utazók.1397-ben aztán a Mljet szigetének bencés kolostorát jelölték ki az elzártság idejére, végül pedig a dubrovniki szenátus elrendelte, hogy az óváros keleti bejáratánál kell megépíteni a karantén szállásokat. A vesztegzár helyszínei így azok az apró ablakos kőépületek, az ún. lazarettók lettek, amelyek a leprások védőszentjéről, Lázárról kapták a nevüket és 300 méterre az óváros kőfalaitól épültek meg.

A városfalakon belüli zsúfolt helyeken bármilyen betegség könnyen elterjedhetett, ezért hogy a lazarettókban ez ne forduljon elő, azokat tágasra, szellősre tervezték. Az utazók szabadon sétálhattak az udvarokon, és kedvük szerint időzhettek a teraszokon is. Azokkal, akik már kikerültek a karanténból vagy akik a városfalon belül laktak, tilos volt az érintkezés.

Ahogy hallgattam az idegenvezetőnket és néztem a távolban a szóban forgó épületet, elgondolkodtam, hogy hatszázötven évvel ezelőtt már felismerték a kor egyetlen védelmet jelentő intézményét és megvalósították azt. Szigorúan vették az intézkedéseket a járványok elkerülésére, illetve megfékezésére. Elkülönítették azokat az utazókat és javaikat, amelyek olyan helyről jöttek, amelyek közismertek voltak valamilyen fertőzésről.

A Lazaretto komplexum tíz épületből, öt udvarból és két őrházból állt. Nagy raktárak is voltak benne az áruk és élőállatok elhelyezésére. Saját ciszternája volt a vízkészlete számára. A város vezetősége biztosította a papot, orvost, felcsert és a kisegítő személyzetet. A szabályok nagyon szigorúan voltak megfogalmazva és betartatva. Valószínű a védelmi intézkedések meghozták az eredményt. A járványokat megfékezték, jobb esetben elkerülték.

Akkor még nem gondoltam, hogy egy év múlva saját bőrömön tapasztalom meg egy világjárvány okozta élethelyzet mindent felülíró veszélyét, addigi életemet, mindannyiunk életét teljesen felborító intézkedéseket. A mindennapjainkat átalakító hatásait, a karantén szó mibenlétét, elszigetelődést és kiszolgáltatottságot hozó érzését. Sajnos a Dubrovniki séta alkalmával látott Lazaretto épülete, s az ott tartózkodó utazók életérzése beköltözött az otthonainkba.

 

 

 

 

 

 

Forrás:           jegyzetek a kiránduláson,

National Geographic,Kultúra, 2021.08.30.

Wikipedia

 

[1] velencei eredetű, széles utcát jelent.

[2] latin eredetű, arra utal, hogy ez az utca adott helyet a legfontosabb városi eseményeknek

[3] település az Adria partján, Dubrovnik-Neretva megyében

[4] kis sziget a velencei lagúnában

2 év ezelőtt 6hozzászólás

Egy darabka múlt
kéretlenül ránk zúdult.
Rejtélyes jelen.

Fellélegeznek
az erdők, folyók, hegyek.
Most mi áldozunk.

Új tavasz üzen:
kertben virágzó fáink
reményt ringatnak.

Minden ébredés
lehetőség: változni,
újjászületni.

Tavaszi napfény
szépítő óráira
bejelentkeztem.

Harangszó némít
hiú haragot. Hangja
megbocsájtást hoz.

Hozzád simulva
belélegzem derűdet.
Átlényegülök.

Bánatod enyém.
Örömödben osztozni
boldog érintés.

Jácint illatot
loptam az út széléről.
Lelkemben őrzöm.

Anyám ölében
herceg-kisasszony voltam,
világszép leány.

Százszorszép mesék
túl az ó-perencián:
örökké miénk.

 

 

2 év ezelőtt 4hozzászólás

Advent első csodája a gyermekek számára a titokzatos nagyszakállú érkezése. A kisgyermekes családok háza-táján, a december 6. előtti időszakban már nagy a készülődés. Az apróságok izgatottan számolják a napokat a Mikulás eljöveteléig. A „hányat alszunk még” kérdés nap, mint nap elhangzik a szájukból. Az elmúlt évtizedek alatt nem lankadt a gyermekek figyelme a jóságos, ajándékokat hozó nagyszakállú iránt. Magam is sokáig hittem a létezésében. Szerencsésnek tartom magam, hogy ma már nem csak a gyermekkori emlékeimet idézgetem, cseperedő unokáim által újra átélhetem ezt a sejtelmes mikulásvárást.

December 5-én este, lefekvés előtt Boti gondosan kitisztította a saját- és kisöccse, Zalán cipőjét. Ráadásként még egy-egy csizmát is kipucolt.  – Biztos, ami biztos – gondolta. Hátha nem fér bele a cipőbe a Mikulás ajándéka. A nappali szoba erkély ajtaja elé rakták egymás mellé a tiszta kis cipőket.Boti ötlete volt, hogy tegyenek a cipők mellé egy tálcára egy bögre kakaót és egy kis tálba mogyorót és csokis kekszet, arra az esetre, ha a Mikulás megéhezik. Zalán sem ellenkezett. Követte bátyja mozdulatait, közben szokásához híven számtalan kérdéssel bombázta:

-Boti, hogy tajál ide a Mikulás?

-Tudja az utat minden jó gyerekhez- vágta rá Botus gondolkodás nélkül.

-Jó-jó. De honnan tudja? Van téjképe?

-Nem térképe, Dzsípíesze van.

-Milyen esze?

-Tudod olyan, ami Apának is van a telefonjában. Amikor megyünk kirándulni, beleírja a címet, s az megmutatja nekünk a pontos utat.

-Van olyan a Mikujásnak is?  Azta! – ámuldozott Zali.

-Boti, akkor telefonájjunk a Mikujásnak!

-De nem tudjuk a számát.

-De kár. Boti, nem féjsz, hogy vijgácsot is kapunk?

-Hát, Te, lehet hogy kapsz, kisapám!  Sokszor felidegesítettél az utóbbi időben, s ezt mind láthatta a télapu – de ahogy ezt kimondta, már meg is bánta. Látta, hogy Zali szája legörbült, hajszál híján sírni kezdett.

-Na jó, csak vicceltem. Szerintem nem fogunk virgácsot kapni. Gondold el, hogy mennyi virgácsot kéne széthordania a rosszcsont gyerekeknek. De mi nem is szoktunk rosszalkodni– nézett huncut mosollyal öccsére.

-De szoktunk- szipogott Zalán. Boti magához ölelte, vigasztalta kisöccsét, aki lassan megnyugodott. Megnézték többször az erkélyajtó előtt várakozó cipőket, csizmákat, a bögre kakaót, a kekszet. Közben már Anya és Apa cipője is ott sorakozott az övéik mellett. Megnyugodtak. Mindent rendben találtak. Lefeküdtek.

 Zali sokáig forgolódott az ágyában. Sok-sok kérdés kavargott fejében, amire Bátyustól még nem kapott választ. Boti mint mindig, most is hamar elaludt. Gyermeki tiszta lelke még hitt a Mikulás csodájában, de tudat alatt érlelődött már benne a valóság. Készített szüleinek egy kedves rajzot, mellé az alábbi szöveget írta:

„KEDVES TAMÁS ÉS ÁGNES NAGYON JÓK VOLTATOK.

ALÁÍRÁS: MIKULÁS”

December 6-án, reggel Boti ébredt először. Halkan kiosont a nappaliba, egyenesen az erkélyajtó felé. Azt sem tudta, hová legyen az örömtől. A cipők, csizmák tömve voltak sok-sok finomságot rejtő kisebb-nagyobb piros mikulás-csomaggal. Egy-két pillantást vetett a várva-várt meglepetésre, de elhessegette a gondolatot, hogy a sajátját megnézze. A kakaós bögre jobban érdekelte. Félig volt. A kekszből is fogyott. Boldogság töltötte el a lelkét. Boti nem nyúlt az ajándékokhoz. Óvatosan visszalopakodott az ágyába, hogy fel ne ébressze a családot.

Nagyon lassan teltek a percek. Türelemmel kivárta, amíg kisöccse is felébredt. Azután hatalmas örömujjongásban törtek ki:

-Itt járt a Mikujás! Anya! Apa! Gyejtek ide! – kiabálta Zali ujjongva.

-Nézzétek, mit hozott! – kiáltotta Boti  kezében tartva egy kövérkés mikuláscsomagot. Örömük határtalan volt. Azt sem tudták, hogy melyik ajándékot bontsák ki először. Szokatlan módon egy cipős doboz méretű csomag is volt az ajándékok mellett. Ebben volt a mi meglepetésünk. Postán küldtük el. A járvány miatt nem kockáztattuk most a személyes találkozást. Szerencsére kitörő örömükben osztozhattunk. Láthattuk és hallhattuk Őket az ajándékok kicsomagolása utáni videó hívás alatt.

Ez a szép népszokás már több mint egy évszázada él hazánkban. A Mikulás szó cseh és szlovák eredetű, az ajándékozás szokása osztrák mintára terjedt el. Eredete régmúlt időre nyúlik vissza. A 3. században, a kis-Ázsiában született, majd a 4. században, Müré városában püspökké választott Szent Miklós nagylelkűségéhez és kedvességéhez kapcsolódó történetek nyomán alakult ki. A nevéhez fűződő leghíresebb legenda szerint élt Müré-ben egy szegény ember, aki nem tudta férjhez adni három lányát, mert nem volt pénze hozományra. A dolog Miklós fülébe is eljutott, ám a püspök túl szerény volt ahhoz, hogy nyíltan segítsen. Az éjszaka leple alatt a nyitott ablakon át három erszényt dobott be az apának, így a lányok megmenekedtek attól, hogy örömlánynak adják őket. Ezért az adakozásaiért a nép elnevezte „Noel Baba”-nak, ami azt jelenti „Ajándékozó Apa”.

Szent Miklós ünnepe mintegy a karácsony vigíliája, bevezetése, hagyományai összemosódtak a karácsonyi ünnepkörrel. A különböző népek kultúrájában szinte mindenhol feltűnik hosszú, prémes, vörös köpenyben járó, deres szakállú, nagy csizmás alakja.

3 év ezelőtt 10hozzászólás

Jan Vermeer van Delft : Leány gyöngy fülbevalóval, 1665. körül, forrás:internet

 

még hajnalpír dereng homlokán

fülében az ártatlanság gyöngye

 

sugárzó tiszta tekintetű lány

a felnőtté érése küszöbén

letagadhatja-e a sarjadó vágyat

ami napról-napra lényéből árad

elrejtheti-e rajongását

A férfi iránt

 

aki először találja szépnek

és megfesti Őt

az örökkévalóságnak

 

3 év ezelőtt 6hozzászólás

Vénülő idő

arcomra karcolja az

emlékeimet.

 

Anyám rózsái

elnyíltak, de illatuk

lelkemben örök.

 

Nagyapám csillag-

fénye ablakomon át

álmomba ragyog.

 

Nap-mosoly surran

erdőszéli kis házba

magányt oldani.

 

Házak falára

holdfény rajzol gömbölyű

lombkoronákat.

 

Fényt fon a hajnal

a vacogó fák fölé

téli reggelen.

 

Puha hópelyhek

téli világunk legszebb

teremtményei.

 

3 év ezelőtt 10hozzászólás

Nyáresti séta

Út menti hársfák

hűs illatát szippantom

minden lépéssel.

 

Néphagyomány

Szent Iván éjjel

tisztító-tüzet gyújt a

lelkiismeret.

 

Kánikulában

Zöld lombok mélyén

szomjas pintyek pihegnek.

Múló menedék.

 

Délutáni szieszta

Nyár-illat őrző

árnyas gyümölcsfák alatt

édes pihenés.

 

Ébredés

Szép szavakból szőtt

haiku-szőnyegen ért

a nyári reggel.

 

lágy szoknya libben

liget fái közt az est

szerelmet ízlel

 

Nyár parazsából

zsebembe rejtek, őszi

hűs reggeleknek.

 

Szulimán Eleonóra Szerző még nem rendelkezik barátokkal.