Kovács Lilla Katalin Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Lilla Katalin
Hála
7 év 4 komment

Valamikor Magyarországon történt, a következő kedves kis történet.

A falu pléb&aa

7 év 16 komment

Kutya kontra mellény

 

Amikor Kormi a kis fekete puli karácsonykor hozzánk került, az első éjszakát egy régi kötött mellényel kibélelt dobozban töltötte. A mellényt elfogadta, megtanulta, ahol a mellény, ott az ő helye is. Együtt költöztek ki a szénával bélelt, jó meleg kutyaházba is.

Mi változhatott meg az elmúlt hetek során, mi zajlott közöttük a kutyaház félhomályos mélyén?

Vajon hetek óta tartó ádáz békétlenség, vagy hirtelen fellángoló ellentét okozta a problémát? Már soha nem tudjuk kideríteni. Mi már csak a következményeknek lehettünk szemtanúi.

A leszámolásnak.

Úgy kezdődött, hogy Kormi vadul kicibálta a mellényt a kutyaházból hogy a szakadó hóesésben küzdjön meg vele.

Tépte vonszolta, morogva cibálta. Ám a mellény nem engedett, annál is inkább, mert Kormi mind a négy lábával rajta állt, ezért szinte egyáltalán nem tudta megmozdítani. Ám nem adta fel! Fogást váltott és lába közt a jobb sorsra érdemes ruhadarabbal szaladni kezdett. A mellény orvul cselt vetett és a hátsó lábára tekeredett, s amikor a kutya lassulni kezdett még egyszer rácsavarodott.

Kormi tehetetlenül megállt, lépni sem tudott.

Egyértelműen a mellény állt győzelemre. Bukméker irodákban komoly tétekkel fogadtak volna a kutya ellen.

Néhány pillanatnyi szünet következett, az ellenfelek fogást kerestek a másikon. Kormi lépett elsőnek.

Körbe-körbe forogva tépte le magáról a gyűlölt mellényt, az pedig a földre esett és nem mozdult.

A kutya biztos volt benne, hogy a mozdulatlanság csak egy alattomos támadásban folytatódhat, ezért elrohant és a kerítés mellől figyelte ugrásra készen, hogy mit lép az ellenfél.

Feszülten várakoztunk, csend volt, csak a hatalmas hópihék omlottak az égből. A mellény agresszíven hevert az udvar közepén.

Ebben a pillanatban a kutya szinte kirobbant a hóból és kijátszva a ruhadarab figyelmének pillanatnyi lanyhulását, megragadta és szinte magával sodorta. Élete öt hónapjának minden erejével, a csatában megszerzett tapasztalatokon okulva, immáron nem előre, hanem hátrafelé rohant vele.

Azonnal tudtuk, hogy a küzdelem eldőlt.

A mellénynek már semmi esélye nem maradt. Utolsó erejével még megpróbált — az egyszer már bevált módon — a kutyalábakra tekeredni, ám mindhiába. Már nem sikerülhetett. Éles kutyafogak tépték, cibálták, egészen addig, mígnem magatehetetlenül elterült a hó sima tetején.

Kormi büszkén egyenesedett fel. Győzött!

Megvívta élete első harcát és győzött! Elégedett léptekkel vonult fel a gádorba, hogy kedvenc lábtörlőjére telepedve élvezze a dicsőséget és a megérdemelt pihenést.

Azért biztos, ami biztos, fél szemmel sűrűn a lealázott ellenség felé pislogott. Soha nem lehet tudni! Egy ilyen alattomos mellény esetén bármi megtörténhet, nem árt résen lenni!

Ám nem kellett aggódnia. Végleges és tökéletes győzelmet aratott.

A küzdőtér elcsendesedett s az ádáz küzdelem nyomait lassan elfedték az alkonyi égből zuhogó hatalmas hópelyhek.

 

9 év 16 komment

Továbbjutottam az X faktorban *

 

 

Meglepődtetek? Nem csodálom. Elmesélem hogyan történt.

 

Délután volt, egy hétköznapi, átlagos délután az óvodában. Rajzoltunk, gyurmáztunk a gyerekekkel, kérésükre századszor is elmeséltem Borcsa boszorka kalandját, végül legózni kezdtem a kiscsoportos Mátéval. Békés nyugodt játék zajlott körülöttem.  Épp a legó autó kerekét tettem a helyére, amikor énekszóra lettem figyelmes. Dorka állt a szőnyeg közepén, szája elé emelve a rózsaszín hajszárítót. Azonnal rájöttem, hogy mikrofont tart a kezében. Vele szemben – a keresztbe fordított asztal mögött – hárman ültek. Mindhármójuk előtt papír és ceruza. Nem nézek túl sűrűn televíziót, de a szituációt még így is felismertem: a csoportomban éppen egy tehetségkutató műsor elődöntője zajlott.

– Mit játszatok? – érdeklődtem a zsűritől a biztonság kedvéért.

– X faktorosat – válaszolták a legnagyobb természetességgel, majd figyelmük újra a versenyző felé fordult. Figyelmesen és kritikus arccal hallgatták végig a Bújj, bújj zöld ág című gyermekdalt Dorka előadásában.

– Tetszett az éneked – közölte Sanyika a kislánnyal, aki a dal végén leeresztette a mikrofont és szemét le nem vette az asztal mögött ülő zsűritagokról.

Dorka boldog mosollyal, elégedetten ült le a kisszékre. A verseny folytatódott, Anna lépett a színpadra a mikrofonnal kezében. Ám az élet közbeszólt. A túl korán érkező nagymama elvitte a versenyzőt, ekként fosztva meg zenei életünket egy lehetséges új csillagtól, derékba törvén egy reményteljesnek induló karriert. A zsűri újabb versenyző produkciójára várt, ám a csoportban már csak a kicsi Máté maradt, aki időközben abbahagyta a legózást és csatlakozott az erőteljesen lecsökkent nézősereghez, azaz hozzám. Sanyika biztatására Máté ugyan odaállt a szőnyeg szélére, de produkció gyanánt csak szorította a mikrofont és zavartan mosolygott. A zsűri tanácstalanul nézett össze.

Mit tegyenek? Nincs több szereplő. Na de nem véletlenül lett Sanyika az elnök! Most is remek ötlete támadt. Hozzám fordult és kedvesen megkérdezte:

– Énekelnél nekünk valamit?

A három reménykedő szempár láttán isten bizony zavarba jöttem. Mit is énekelhetnék én itt, az X faktor válogatásán? Sanyika – látva habozásomat – megérdeklődte:

– El tudnád énekelni a Tavaszi szélt?

– Ó, azt igen! – válaszoltam lelkesen, és felléptem a világot jelentő szőnyegszélre.

Nagyon igyekeztem.

Nemcsak hogy elénekeltem a dalt, de még ringatóztam is hozzá, hogy koreográfiai elemekkel is befolyásoljam a zsűri döntését. Sajnos ez a fáradozásom fölöslegesnek bizonyult, mivel a bírák a produkcióm alatt végig jegyzeteik fölé hajoltak, lázasan írtak és pillantást is alig vetettek rám. A dal véget ért, néma csend lett a csoportszobában. A zsűri tovább jegyzetelt, senki nem szólt semmit. Ekkorra azonban már kezdtem belejönni a dologba, ezért úgy gondoltam, ráadásként előadom a Cini–cini muzsika című mondókát. Igazán beleadtam apait, anyait! Csípőre tett kézzel hajladoztam a mondókabeli Zsuzsikát utánozva. Jobbra dőltem, balra dőltem, majd elmutogattam azt is, hogyan hegedül tücsök koma. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a kicsi Máté huncut vigyorral figyel. Nézzenek oda! Bezzeg, amikor neki kellett volna produkálnia magát…!

A produkció végén meghajoltam és vártam. A zsűri-elnök feltekintett a jegyzeteiből és komoly arccal közölte velem a döntést:

– Szép volt a dal. Továbbjutottál!

Hurráááá!

Nagyon jó érzés volt az elismerésük, ám egy dolog mégis bántott és ezt szóvá is tettem a zsűrinek.

– Azt mondjátok, hogy tetszett a dalom, de mégsem tapsolt senki.

Sanyika jószívű kisfiú, engem is azonnal megnyugtatott:

– Tapsoltunk mi, csak te nem hallottad.

Ja, ha csak én nem hallottam az mindjárt más! Megrendülni készülő önbizalmam újra szilárd alapokra helyezkedett.

Az X faktor véget ért, a zsűritagokért időközben megérkeztek az anyukák és az apukák.

Otthon büszkén újságoltam férjemnek, mekkora sikert arattam.

Az örömöm azonban nem felhőtlen. Fogalmam sincs, mikor lesz az újabb megmérettetés, és elképzelésem sincs arról, hogy mit fogok előadni legközelebb. Talán a Csipkefa bimbóját? Vagy a Hová mégy te kis nyulacskát? Nem tudom, de egy biztos: nem vallhatok szégyent. Tovább kell jutnom a következő fordulóban is!

 

De még ez sem elég.

Új cél lebeg előttem.

 

Meg kell nyernem az X faktort!

 

9 év 12 komment

Laura *

 

 

A kicsi lányt másfél évvel ezelőtt érte a baleset. Vendégeket vártak, kevés volt a hely az asztalon, a megfőtt húslevest a konyha kövére tették. A két éves kislány megbotlott és belezuhant. Testének csaknem 50 százaléka sérült. Szép kis arcának egyik fele, a mellkasa, mindkét karja tele van borzalmas hegekkel. Szeptember óta jár a csoportomba. A gyerekek már észre sem veszik, hogy nem olyan, mint ők. Édesanyja mindent elkövet érte, pedig ez nem könnyű az ő anyagi helyzetükben. Lauráék a cigánysoron laknak.

A hatalmas trauma ellenére, vagy talán éppen ezért barátságos, mosolygós, ölelős, odabújós kislány lett.

A melengető, vidám napsütésben az udvaron játszottunk a gyerekekkel, amikor odajött hozzám és felnézett rám.

– Lehetek az anyukád? – kérdezte komoly arccal.

– Azt szeretnéd, hogy én legyek a kislányod? – kérdeztem vissza.

– Igen – válaszolta határozottan.

– Jó – feleltem én – legyél az anyukám.

– Akkor menjünk – mondta.

– Hova megyünk, Anya? – kérdeztem.

Mire ő olyan végtelenül gyengéd hangon válaszolt, amelyet soha nem fogok elfelejteni:

– Gyere drágaságom, elviszlek hintázni, és veszek neked fagylaltot!

Komoly arccal felém nyújtotta a kezét, én elérzékenyülve megfogtam.

És a virágaikat bontogató gesztenyefák lombja alatt, egymás kezét fogva elballagtunk hintázni, fagylaltot enni.

Én és az anyukám.

 

9 év 14 komment

Sanyika *

 

Sanyika három éves szőke hajú, kacagó szemű, törékeny kisfiú. Gyakran beteg, termetre is aprócska, ráadásul megkésett beszédfejlődéssel küszködik. Azaz nem is annyira ő küszködik vele, hanem inkább én. A megkésett beszédfejlődés ugyanis nála nem abból áll, hogy nem beszél. Á dehogy! Beszél ő, csak éppen legtöbbször egy szót sem értek belőle.

 

Tegnap épp a kislányokkal kirakóztunk az asztalnál, amikor odajött hozzám és megszólalt. Szó szerint ezt mondta:

– Ije bajasz, ee aje oja. Ijé?

Hűha!

Na gyorsan kérdezzük meg ezt újra!

– Sanyikám, nem értettem, amit kérdeztél, elmondanád még egyszer?

A gyerek újra nekiveselkedik, én meg szinte csüngök az ajkán.

– Bajasz – mondja Sanyika és megerősítőleg még bólint is hozzá – ije bajasz, ee aje, oja. Ijé?

Te jó ég!

Pontosan ugyanannyit értettem az egészből, mint az előbb. Semmit.

A gyerek néz rám és türelmesen várja a válaszomat. Mit feleljek neki? Én nem kérdezem meg tőle mégegyszer, hogy mit mondott, az már biztos!

Tanácstalanul megsimogatom a haját és mindent elkövetek, hogy értelmesen nézzek rá, majd közlöm vele a válaszomat:

– Igen.

Sanyika jóváhagyólag bólint és megnyugodva elindul a szőnyeg felé.

Aggodalmas tekintettel követem, végtére is fogalmam sincs, mire mondtam igent. Felőlem akár azt is kérdezhette, hogy felmászhat–e a vízvezeték csöveire, vagy hogy leugorhat–e a könyvespolc tetejéről. De Sanyika nem mászik sem csőre, sem a könyvespolc tetejére. Kezébe veszi a karácsonyra kapott piros Verdát és autózni kezd vele.

Én meg csak ülök, figyelem, ahogy játszik és teljesen hülyének érzem magam.

 

Vajon miről beszélgettem én ezzel a gyerekkel???

10 év 6 komment

*

 

 

 

Az idős házaspár a gyógymedence legtávolabbi sarkában üldögélt. A néni volt a beszédesebb, férje csak néha hümmentett egyet, olykor meg csak bólogatott odafigyelőn. A szomszédban ülők hamarosan tudomást szereztek róla, hogy aznap érkeztek és az unokákat várják. A fiatalok kocsival indultak útnak, de mégsem értek még ide, velük ellentétben, akik busszal jöttek és mégis, már jó ideje itt áztatják fájós tagjaikat. Váratlanul vidám furulyaszó hallatszott. Az idős asszony gyorsan bontogatni kezdte a medence szélére tett nylon szatyrot.

– Fene azt a telefont! – motyogta a férj, de a felesége örömtől repesőn hangon leintette:

– A gyerekek azok, mindjárt itt lesznek, induljunk! – Azzal felpattant és gyors léptekkel gázolt kifelé a medencéből.

– Hol járnak? – kérdezte a férfi kászálódás közben.

– Karcagon – szólt vissza az asszony.

– Hűha, az már csak nyolc kilométer, tényleg sietnünk kell! – indult felesége után a férj, ám egy hang megállította.

– Ez nem az önöké? – kérdezte az egyik fürdőző, felmutatva egy botot.

– Dehogynem – lépett vissza a férfi, arcán huncut mosollyal –, a feleségemé, de úgy látszik ez a gyógyvíz olyan csodát tett vele, hogy már nincs is rá szüksége!

Igaza lehetett, mert az idős asszony már a lépcső közelében járt.

– Nahát! A botom! – mondta a férjének, amikor az utolérte –, észre sem vettem, hogy nincs nálam!

Mosolyogva néztünk gyorsan távolodó alakjuk után.

Csodát láttunk.

Egy sánta ember felkelt, és járt.

Ám mi ott a medencében valamennyien tudtuk, hogy nem a gyógyvíz, hanem a szeretet csodájának voltunk a tanúi ezen a szikrázóan fényes, augusztusi délelőttön.

 

 

 

10 év 7 komment

*

 

 

 

Kócos a házában aludt. Álmában újra kölyökkutya volt és a kis piros labda után szaladt, amit a Gazda dobott egyre messzebbre. Csodálatos játék volt ez, a kettejük közös játéka és a kiskutya nem tudott betelni vele. Boldog csaholással rohant a labda után, hosszú fekete szőre lobogott, a Gazda pedig kacagva bíztatta:

– Hozd vissza, Kócos, hozd vissza, kiskutyám! Ügyes vagy, jól van!

Míg a kutya békésen álmodott házában, a szomszédék macskája, a nagy vörös kandúr leugrott a farakásról s magával sodort néhány fadarabot. A macska riadtan kapaszkodott fel a kerítésre, Kócos pedig álmosan kinyitotta a szemét. Hirtelen azt sem tudta hol van. Az előbb még a zöld fűben száguldott, a labdát kergetve, most pedig a házában fekszik s a kertben rozsdabarna, megfagyott virágok hajladoznak a hideg téli szélben.

– Vajon hova lett a gazda? – nézett széjjel a kutya, de hiába, a gazdát nem találta. Most sem találta. A valóságban már nagyon régen nincs, akivel labdázzon. Amikor Kócos a házhoz került még sokan éltek itt. A Gazda, a Gazdasszony, Zoli fiuk, a lányuk, akit Annának hívtak és a lány férje, Gábor.

Aztán apránként minden megváltozott.

Először a Lányék költöztek el valahova, és utána már ritkán jöttek, akkor is csak látogatóba, igaz, mostanában már két kedves és játékos kisgyereket is hoztak magukkal. Utána a Fiú távozott el hosszú időre, s csak néha tűnt fel egy–egy napra. Végül pedig a Gazda is elment. Beült egy nagy, fehér szirénázó autóba és többé nem jött vissza. Kócos hónapokig ácsorgott esténként a kerítés mellett, fülelve, hogy mikor hallja meg a közeledő, ismerős lépteket, ám hiába. Kettesben maradtak a Gazdasszonnyal. Kócos csak lassan fogta föl, hogy a gazda nem jön haza többet. Egy nap aztán előkotorta a málnabokor tövéből a kis piros labdát és odaállt vele a Gazdasszony elé. Az asszony nézte egy darabig a reménykedő kutyát, majd könnybe lábadt szemekkel befordult a házba. Kócos néhányszor még próbálkozott, de hiába. Végül a kutya megérezte a bánatot, azt, hogy a gazdasszony még csak látni sem szereti az ő számára olyan kedves játékszert. A kis labdát bevitte a házába, elrejtette a szalma alá, és nem vette elő többé.

Olgi szaporán lépkedett hazafelé a nehéz szatyrokkal. Szerencsére mindent sikerült megvennie, amire szüksége lesz. A töltött káposztát még ma megfőzi, mert az melegítve a legfinomabb. A húsleves meg a töltött hús ráér holnap, de a püspökkenyeret megsüti, mert arra csokoládémáz kerül, annak idő kell, amíg megdermed. A fürdőszobát is ki kellene még takarítani, meg felhúzni az ágyneműt, a karácsonyfa is díszítésre vár. Azzal még gondok lehetnek, mert életében nem faragott be karácsonyfát a talpába, fogalma sincs, vajon boldogul–e vele. Az mindig Péter dolga volt, de most már nincs, aki megcsinálja.

Ez lesz az első karácsonyuk Péter nélkül.

Milyen hideg van, felhős az ég, de ezek nem hófelhők.  Az idén nem lesz fehér karácsony.

Az utcáról ismerős léptek hallatszottak. Kócos nagyot nyújtózott és elindult az utcaajtó felé. Repesve üdvözölte a nehéz szatyrokkal belépő Olgit, boldogan ugrándozott körülötte, még a lábát is megbökdöste egy kicsit, hogy rá figyeljen.

– Jaj, te kutya, te csak mindig játszanál, hát nem látod, hogy tele van mind a két kezem! – zsémbelt egy kicsit az asszony, de aztán a lába közé fogta az egyik szatyrot és megsimogatta a kutya fejét.

– Remélem, ügyes voltál és vigyáztál a házra? – kérdezte és kedveskedőn megütögette az izgő–mozgó jószág hátát. Kócos megcsóválta a farkát és elégedetten kísérte a Gazdasszonyt az ajtóig.

Olgi gyorsan átöltözött és azonnal dologhoz látott. Leveleire szedte a káposztát, majd a darált húst összegyúrta a rizzsel és az aranybarnára pirított hagymával, sóval, jó sok borssal. Az elkészült töltelékek közé füstölthús darabokat dugdosott, majd feltette a nagy lábost a tűzre, hadd fődögéljen az étel csendesen.

– Na, eddig megvolnánk! – gondolta elégedetten. Jöhet a sütemény! A püspökkenyeret az egész család nagyon szerette, nem múlhatott el náluk karácsony nélküle. Zoltinak is sütött és beletette a csomagba a sok egyéb finomság mellé. Tegnapelőtt adta fel a postára, mára már biztosan abból csemegézett a szobatársakkal. Az ünnepre sajnos nem tud hazajönni a gyerek, karácsonykor csak a családosokat engedik haza a katonaságtól, a nőtlenek majd Szilveszterre kapnak kimenőt.

Megmosta a mazsolát, a nagykéssel összedarabolta a diót, lereszelte a narancsot. Ezt tavaly még Péter csinálta, nyilallt bele fájón. Péter szeretett körülötte sürgölődni, amikor főzött. Hétvégenként együtt készítették a reggelit és az ebédet, főleg télen, amikor a kertben nem volt dolog. A férje mindent a keze alá adogatott, neki csak a főzés maradt.

Mennyire hiányzik, akkora csend van ebben a házban néha, hogy szinte megsüketül tőle! Amikor Anna és Gábor bejelentették, hogy a Dunántúlra költöznek, azt hitte, hogy megszakad a szíve, de csak most – Péter halála után – érezte igazán, mennyire messze kerültek egymástól. Amikor nyáron megszületett a kicsi Lili, egész nap vonatozott, hogy odaérjen hozzájuk. Háromszor is át kellett szállnia és este lett, mire becsöngetett az ajtajukon. Milyen jó, hogy Annáék megvették a kocsit, így könnyebben és kényelmesebben utazhatnak idáig holnap!

– Délután négy óra körül érkezünk, a szentestét már együtt töltjük – írta a levelében Anna legutóbb. Bár már itt lennének!

A tésztát belekanalazta a formába és betette a sütőbe. Amíg sül, addig becsomagolja az ajándékokat. A káposzta felfőtt, a konyha kezdett finom, ünnepi illatokkal megtelni.

Az ebédlőasztalról levette a terítőt és odahalmozta mindazt a kincset, amivel örömöt szeretne szerezni a családjának. Az ő családjukban nem volt divat a pénzen vett ajándék, mindig igyekeztek valami személyre szóló, saját kezűleg készített ajándékkal kedveskedni. Milyen nehéz volt pedig sokszor kitalálni, hogy minek örülne az ünnepelt! A legemlékezetesebb ajándék a férje egyik születésnapjára készült. Hosszas fejtörés után úgy döntöttek a gyerekekkel, hogy Péter az ötvenedik születésnapjára egy listát fog kapni, amelyen a családja ötven pontba szedve írja meg, hogy miért szereti. Hű, de nehéz volt összeszedni, nem is gondolta volna! Nem vagyunk hozzászokva, hogy azon gondolkodjunk, kit, miért szeretünk.

 „Figyelmes, megértő, szeret segíteni a főzésben, be tudja kapcsolni a mosógépet, jól táncol, szívesen megnézi velem a romantikus filmeket is” – írta Olgi.

„Szeret együtt lenni a családdal, jó a humora, mindig ad pénzt mozira, jókat lehet vele beszélgetni” – állt a gyerekek listáján. Napok teltek el, mire meglett az ötven szeretni való, jó tulajdonság. Aztán Anna mind az ötvenet felírta egy–egy csontszínű kartonlapra. Olgi képeket keresett hozzájuk, majd az egészet egy selyemszalaggal fűzték össze. Este, amikor Péter hazajött, az album ott állt az ebédlőasztalon a díszkáposzta mellett, melyet Olgi vásárolt kertészkedést kedvelő férjének.

A férfi először az albumot lapozta végig. Néha megállt és visszalapozott, időnként halkan kuncogott magában, máskor meg sűrűn pislogott.

– Nahát – szólalt meg végül hosszas torokköszörülés után –, hogy ti miket tudtok kitalálni! Nagyon köszönöm!  Még soha nem kaptam ilyen szép ajándékot!

Majd a gondosan eltitkolni próbált meghatottságtól homályos szemekkel a díszkáposzta után nyúlt.

– Gyönyörű – nézett elismerően feleségére, miközben a fodros zöld és rózsaszín leveleket csodálta. – Te horgoltad?

Majd döbbenten nézte nevetéstől görnyedező gyerekeit és feleségét.

– Mi van, mit mondtam? – kérdezte értetlenül, de választ még percekig nem kapott beszédre képtelen, hangosan kacagó családjától.

A mondás aztán beleépült a családi szókincstárba. Ha a kertben kinyílt egy szép virág, a gyerekek fülig érő szájjal hívták oda anyjukat:

– Nézd, milyen gyönyörű, te horgoltad?

Ha Péternek meséltek valami különleges, szép dologról azonnal huncut mosollyal közölte:

– Ha olyan szép, akkor csak anyátok horgolótűje alól kerülhetett ki!

Mennyit nevettek együtt ők négyen!

Olgi számbavette az ajándékokat. Mindenkié ott sorakozott az asztalon becsomagolásra várva. Annának gyönyörű stólát horgolt, rengeteget dolgozott rajta, még a nyáron elkezdte, de megérte – gyönyörködött a selymes, vékony fonálból készült ruhadarabban. Gábornak bonbont készített. Az aszalt szilvák magja helyére finom csokikrémet töltött, a szilvákat egyenként belemártogatta a csokoládéba, fahéjjal megszórta, majd száradás után egy szépen csiszolt talpas pohárba tette őket. Szalaggal átkötve nagyon mutatós lesz. A veje imádja az édességeket. Az ő kedvéért készítette a mézeskalácsot is, amelyik majd szép, karácsonyi mintás fémdobozban fog a karácsonyfa alá kerülni. A gyerekeknek sapkát kötött és gyönyörű mesekönyveket vásárolt.

– Lesz öröm! – gondolta elégedetten. – Milyen jó lesz újra együtt lenni, nagyokat beszélgetni, játszani a gyerekekkel, szeretgetni a kisbabát!

Karácsony első napján majd kimennek Annával a temetőbe. A Péternek készített karácsonyi csokor kinn van a kamrában. A kertben álló ezeréves fenyőfa ágaiból készítette, a nyáron termett szárított virágokat fűzte a fenyőtűk közé. Ha a temetőbe ment, mindig otthonról vitt csokrot, olyan virágokból, melyeket a férje ültetett, gondozott, amelyeket még ő érintett meg. Így egy kicsit könnyebb volt elviselni a fájdalmat, így egy kicsit olyan volt, mintha az otthonuk, a közös életük egy darabkáját vinné ajándékba a férjének.

Éppen elkészült a csomagolással, amikor megszólalt a csengő. A kerítés mellett Kócos toporzékolt hangos ugatással, az ajtóban meg Gálék nagyobbik fia állt, aki a postán dolgozott.

– Táviratot hoztam, Olgi néni! – mondta a fiatalember, s ő rettegve sietett le a lépcsőkön.

Táviratban még soha nem érkezett jó hír hozzánk – gondolta, míg szétnyitotta a kis papírdarabot.

„A kocsi elromlott, vonattal nem merünk elindulni a kicsivel, nagyon sajnálom anya. Talán majd Szilveszterre. Boldog Karácsonyt! Anna”

Olgi lassan leereszkedett a székre és üres szemekkel bámulta a csillogó csomagokat. Csak lassan jutott el a tudatáig, hogy ennyi volt az ünnep. Még el sem kezdődött és már véget is ért. Tavaly hatan ülték körül az ünnepi asztalt, most egyedül van. Teljesen egyedül.

Kiment a konyhába, kivette a sütőből a pirosra sült süteményt, majd elzárta a káposzta alatt a gázt és egy darabig ott állt a konyhában tanácstalanul és reménytelenül. Holnap szenteste és neki nincs már semmi dolga és semmi várakozni valója. Akár le is fekhet, fejére húzhatja a takarót és remélheti, hogy gyorsan elmúlik ez az üressé vált ünnep.

Másnap délben kiment a temetőbe. Az utcákon senki nem járt, csak az udvarokról hallatszott néha egy–egy vidám kiáltás. Az emberek készülődtek, a tűzhelyeken főtt az ünnepi étel, a sütőkben sült a kalács, minden háznak füstölt a kéménye. Mindig is szerette elképzelni, hogyan ünnepelnek mások. Szenteste, amikor már bealkonyodott, behúzta a függönyöket, és szinte tapinthatóan érezte, hogy most kezdődik az Ünnep. Ilyenkor nem bírt a lakásban maradni. Ki kellett szaladni egy pillanatra az udvarba, hogy felnézzen az égre, kipillantson az utcára, hogy érezze az ünnep illatát, ragyogását, ami szemmel nem látható, de mégis ott szikrázik a levegőben. Jó érzés volt, felemelő és boldogságot nyújtó. Ma este nem megy ki az udvarra.

A temetőben csend volt és nagyon hideg, a fák szinte félelmetesen hajladoztak a metsző szélben, a levegőben varjak keringtek. Óvatosan botorkált a megfagyott rögökön, a szárazon zörgő, halott leveleken. Péter sírja egy öreg fenyőfa mellett volt, zöldje most jól esett a szemének. Elővette a gondosan elkészített koszorút, ráhelyezte a sírhalomra és meggyújtotta az üvegbe helyezett gyertyát. Lekuporodott a sír mellé, két tenyerét rásimította a hideg földre.

– Karácsony van, Péter – súgta halkan, mintha az, aki ott lenn fekszik, megérthetné az ő szavát.

Mire hazaért teljesen átfagyott. Néhány fahasábot dobott a cserépkályhába és teát főzött, hogy átmelegedjen. Jó volt kinn lenni a temetőben, fájdalmas, de mégis jó. Kisírta magát ott a sír mellett s egy kicsit megkönnyebbült.

– Karácsony van – mondta magának. Akkor is Karácsony van, ha egyedül vagyok.

Felterítette az asztalra a legszebb terítőt, a vázába fenyőágat tett és meggyújtott egy gyertyát. Összehúzta a függönyöket, aztán kinyitotta a bejárati ajtót. Az ajtóban Kócos állt farkát csóválva.

– Gyere be! – mondta az asszony. Kócos csodálkozva nézett rá, még soha nem volt a házban.

– Gyere, Kócos! – bíztatta Olgi, mire a kutya átóvakodott a küszöbön. Érdeklődve járta be a házat, mindent megszaglászott, majd odaállt az asszony mellé, aki a cserépkályha mellett üldögélt, forró teával a kezében.

– Karácsony van Kócos – mondta neki Olgi –, ilyenkor senkinek nem szabadna egyedül lenni. Nekünk jó, mert mi itt vagyunk egymásnak.

A kutya figyelmesen hallgatta, mintha értené minden szavát és közben lassan egyetértően csóválta a farkát. Olgi elnevette magát, ás félresimította a Kócos szemébe hulló fürtöket.

– Hadd nézzelek már – mondta kedvesen – hiszen még nem is láttam soha, milyen szép szemed van!

Aztán csak ültek csendesen, az asszony néha lehajolt és megsimogatta a kutya fejét. A kéményben hallatszott hogyan süvölt odakünn a szél, de ők benn ültek a jó meleg kályha mellett és hallgatták a tűz duruzsolását, az égő fa halk roppanásait. Végül elszunyókáltak mindketten.

 

Hangos beszédre, lábdobogásra, gyereknevetésre ébredtek. Az ajtó kitárult és Anna lépett be rajta, kézen fogva vezetve az ikreket, mögötte Gábor jött, karjában a jól bebugyolált kisbabával. Olgi nem állt fel a székből, csak nézte őket, mint egy látomást.

– Hát ti hogy kerültök ide? – kérdezte halkan. Nem mert hangosan beszélni, mert biztos volt benne, hogy akkor felébred és eltűnik ez a hihetetlen álom. Anna odaszaladt hozzá és átölelte.

– Itt vagyunk, Anya – kiáltotta –, tegnap este derült ki, hogy Gábor egyik munkatársának is errefelé laknak a szülei, ő hozott el bennünket! Jöttünk, mert nem akartuk, hogy egyedül maradj. Anya mi a baj? Miért sírsz? Jól vagy? Ne sírjál, anyukám itt vagyunk mind veled! Boldog Karácsonyt!

 

Kócos nagyot nyújtózott, szippantott egyet a csípős téli levegőből és elindult, hogy elvégezze reggeli teendőit. Körbeszimatolta a kertet, megjelölte a felségterületét határoló bokrokat a kerítés mellett, kötelességtudóan megkergette a nagy vörös kandúrt, bár fogalma sem volt róla, hogy mit is tenne, ha egyszer, véletlenül mégis sikerülne elkapnia a fürge jószágot. A kerítés mellett egy nagykucsmás férfi ballagott el, azt megugatta, majd felment a gádorba és leült a bejárati ajtó elé. A házban csend volt. Még alszanak – gondolta a kutya – nem is csoda a tegnapi nap után. Micsoda este volt! Miután kiörvendezték magukat, akkor Gábor meg ő – a férfiak – kimentek az udvarra, hogy belefaragják a karácsonyfát a talpába. Nem is tudta eddig, hogy ez ilyen remek munka. Gábor faragta a fát, ő meg óvatosan mögé osont és két lábbal váratlanul felugrott a hátára.

A férfi ilyenkor mindig felpattant és úgy tett, mint aki rettenetesen haragszik. Hangosan dobogott a lábával, meg integetett a kezével, ő meg rohant körbe–körbe az udvarban, már ahogy a jókedvű pulik szokták. Gábor meg csak állt kezében a kisfejszével és kacagott. Nagyon jó játék volt, majdnem olyan jó, mint amikor a Gazdával játszottak! És ma egy új nap kezdődik. A ház tele van emberekkel. A kisbabával még nem lehet mit kezdeni, de ott van a két nagyobb gyerek, azok is nagyon szeretnek játszani. Erről egy remek gondolat ötlött Kócos eszébe, el is indult rögtön a háza felé.

 

Olgi kilépett a házból és gyönyörködve nézte a napfényben szikrázó, zúzmaracsipkével borított fákat és bokrokat. Micsoda éjszaka és milyen gyönyörű reggel! Aztán megfordult és meglátta a kutyát. Kócos ott feküdt a lépcső aljánál heverő lábtörlőn, az állát a kis piros labdán nyugtatva. Amikor észrevette az őt figyelő asszonyt, felállt. Egy darabig nézték egymást, majd a kutya szájába vette a labdát és elindult vele a háza felé. Már félúton járt, amikor utolérte Olgi lágy, kedves hangja:

– Kócos, gyere ide!

A kutya megállt, majd tétován visszaindult. Olgi kivette Kócos szájából a labdát és nagy lendülettel eldobta. Szállt a kis labda a levegőben, Kócos egy pillanatra sem vette le róla a szemét, de nem mozdult.

– Hozd vissza, Kócos! Hozd vissza, kiskutyám! – kiáltotta az asszony s a kutya szinte kirobbant ülő helyzetéből. Röptében megnyalta az asszony kezét, és hatalmas ugrásokkal, teljes erőből rohanni kezdett a földön pattogó, sebesen távolodó labda után. Okos szeme csillogott a boldogságtól, hosszú fekete szőre lobogott a téli szélben, messziről úgy tűnt, mintha repülne a zúzmarával borított, csillogó bokrok között.

 

10 év 26 komment

*

 

Az éjjel már nagyon kihűlt a lakás, nem is csoda, hiszen egész nap esett a hideg eső. Hajnali fél háromkor arra ébredtem, hogy rettenetesen fázom. Magamra húztam még egy plédet, de semmit nem segített. Egy darabig még erőltettem volna az elalvást, miközben összekuporodva próbáltam felmelegedni, ám hiába. Végül erőt vettem magamon, felkeltem, elbotorkáltam a szekrényhez és csak úgy a sötétben, épp csak résnyire nyitott szemekkel előkotortam néhány ruhadarabot és gyorsan felvettem őket. Visszavackoltam az ágyba és lassacskán átmelegedve mély álomba merültem. Reggel, amikor felkeltem és végignéztem magamon az első reakcióm az volt, hogy gyorsan szétnéztem, nincs–e a közelben valamelyik családtagom, mert isten őrizz, hogy bárki így meglásson! Aztán, elővettem a humorérzékemet és úgy döntöttem, ha mégis észrevesznek, majd elhitetem velük, hogy most ez a divat.

Elmondanám, hogy a mai éjszaka alapján mit tekintek trendinek a hálóruha divat tekintetében: Először is vegyünk fel alapruházatként egy hálóinget. A hálóing térd alá ér, halványzöld alapon kis kék virágok díszítik. Elől öt kerek, zöld gombocskával záródik. Ezek után a standard ruhadarabot dobjuk fel ötletes kiegészítőkkel. Mint reggel kiderült jómagam a férjem szürke, bőszárú pizsamanadrágját öltöttem fel hozzá. A hálóing fölé kerek kivágású, rózsaszín, áttört csipkemintás, gépi kötésű pulóver kerüljön. Lábunkra feltétlenül piros, rózsaszín és fehér csíkozású vastag frottírzoknit húzzunk, hogy öltözékünk tökéletes harmóniáját megalkossuk. A zokni külső részét – bokánk magasságában – a zokni anyagából készült piros és fehér virág díszítse. Nyakunkba nagymamánk ezeréves, uborkamintás, sötétkék kendőjét csavarjuk. Ez egyedivé és romantikussá teszi ruházatunkat. Ha van otthon szőrmével bélelt kutyusos vagy cicás mamuszunk azt feltétlenül húzzuk föl lábainkra!  Mindehhez borzas frizurát és alvástól táskás szemeket viseljünk.

Még egy fontos tanács!

Mivel hálóöltözékünk – bármilyen trendi is – ilyetén formában vizuális környezetszennyezésnek minősül, ezért, ha még az életben akarunk valamit a férjünktől, ilyen kinézettel lehetőleg ne kerüljünk a szeme elé!

 

Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy rajongó és lelkesen vágyakozó pillantásokat vetne ránk, hisz tudjuk, hogy a férfiak mennyire nem értenek a divathoz!

 

 

10 év 4 komment

*

ŐSZI VARÁZS

Pörögve forgó

sárguló levelek közt

szellőlány táncol.

 

FÉLELEM

Kövek közt ringó

jégfehér kagyló mélyén

reszketek némán.

 

KÉRDÉS

Azt hiszed könnyű

a legkisebb törpének

törpék közt élni?

 

KÖD

Reszkető fátylam

éjjel a fákra simul

didereg a Hold.

 

ÁLOM

Hajamban apró

bíborszínű virágok

lobbannak lángra.

 

 

10 év 9 komment

Még szép, hogy megígértem Péternek és a gyerekeknek, hogy soha többé nem fogok inni!
Akkoriban már bárkinek bármit megígértem volna.*

Épp most ütötte el az óra a tízet, mindjárt éjfél.

Vajon Ilka mit csinál az Intézetben? Talán a TV–t nézi a szobájában, de az is lehet, hogy lement a többiek közé a társalgóba, beszélgetnek, nevetgélnek, elvégre Szilveszter van. Nem, nem hiszem, hogy Ilka nevetgél.

Milyen vidám lány volt pedig, amikor megismerkedtünk! Legelőször a nevetését hallottam meg, csak azután láttam meg őt magát. A medence szélén ült a barátnőivel és hátravetett fejjel kacagott. Rögtön megtetszett. Délután már együtt ballagtunk hazafelé a strandról, Ilka vállán zöld gyékényszatyor lógott és jóízűen nyalogatta a fagylaltot, amit a kijáratnál vettem. A nyár hátralevő részében elválaszthatatlanok lettünk. Ősszel aztán visszament az iskolába, ahol óvónőnek tanult. Nehéz lett volna minden nap hazajárnia, ezért kollégiumban lakott, így szinte csak havonta egyszer találkozhattunk. Annyi levelet, mint azokban a hónapokban kaptam és írtam, azelőtt elképzelni sem tudtam volna. Egy nap aztán nem bírtam tovább, motorra ültem és két óra múlva már a kollégium vasrácsos kapuja előtt ácsorogtam. Ilka szinte repült felém és a nyakamba ugrott. A délutánt a Berettyó partján töltöttük. Abban az évben kevés eső esett, a folyó medrében alig volt víz. Megfogtuk egymás kezét, nagy lendületet vettünk és átugrottuk a Berettyót. Ilka kacagott, átölelt és azt kiáltotta:

– Nincs a világon semmi, amit mi ketten meg ne tudnánk tenni, hiszen még egy folyón is képesek vagyunk átugrani együtt!

Miután leérettségizett összeházasodtunk.

A tv–ben valami vidám filmet adnak, eddig még egy szót sem értettem belőle, nem is értem minek nézem. Rá kellene gyújtani. Hova tettem a pipámat?

 

Édes istenem mindjárt szétszakad a fejem! Gabi a huszonkettes szobából teljes hangerővel kiabál a folyosón: „Ilkaaaa! Jössz már?” Mintha én süket lennék! Jövök már, jövök! Semmi kedvem az egészhez, de lemegyek, mert figyelik az embert, és ha kimaradok, a közös programokból azonnal rám szabadítják a pszichológust. Péter azt hiszi, ha lélekbúvárok kezére ad, akkor minden probléma megoldódik. Még hogy pszichológus! Ugyan mit tudnak a pszichológusok?

 Műsor lesz tizenegytől. Hetek óta erre készülnek, engem is hívtak, de nem állok be közéjük. Régen az óvodában, a gyerekek között bármit eljátszottam, amikor a kolléganőkkel báboztunk vagy mesét adtunk elő, de az más volt. Az egy másik világ volt… az egy másik élet volt. Tulajdonképpen AZ volt az élet… ez a mostani… na, itt vagyok már, lássuk azt a híres műsort! Ugyan min nevetnek a többiek? Hogyan lehetnek ilyen vidámak, hiszen csak rájuk kell nézni… Persze, nekem is lehetne jó kedvem, tudnám is a módját… meglátjuk sikerül–e?  Délután kinéztem az ablakon és láttam a ládákat, amelyeket a konyhába vittek be.

Most tapsolni kell, hát akkor tapsoljunk.

Ki következik? Klárika a tízesből. Édes istenem, csak nem énekelni fog? Na, én megyek! Felkeresem a konyhát. Most úgyis mindenki Klárikára figyel.

Hál’ istennek teljesen üres a folyosó.

 

Tudom, hogy én vagyok a hibás, akkor is, ha senki nem hibáztat. Péter nagyon rendes ember és mindig jó férje volt Ilkának, de rengeteget dolgozott. Nekem, az anyjának kellett volna észrevennem, hogy baj van a kislányommal! Nem is értem, hogyan történhetett meg ez a borzasztó dolog? Vak voltam, vagy csak a homokba dugtam a fejem? Mindegy ma már. Csak a két gyerek, azokkal mi lesz?  Gábor érettségi előtt áll, Máté még csak most kezdte a középiskolát, mindkettőnek szüksége lenne az anyjára. Hiába minden igyekezetem én nem tudom őt helyettesíteni!

 

Sosem lesz vége ennek az éjszakának, bárcsak már itt lenne az éjfél és mehetnék a szobámba! Gábor jól járt, meghívták az osztálytársai egy buliba, azóta javában csajozik. Mondta is, hogy ott lesz az a helyes szőke lány a harmadikból, aki már régóta tetszik neki. Persze én még nem mehetek sehova, majd talán csak két év múlva. Azt mondta Apa, hogy Gábort is olyan idősen engedték el először. Így aztán punnyadhatok itthon a tv előtt. Nagyinak is másutt jár az esze, látom rajta, hogy fogalma sincs milyen adást néz. Apa megint felállt, a pipáját keresi, őt sem érdekli a műsor. Látom a szemén, hogy szomorú, talán Anyára gondol megint, arra a borzasztóan sikerült karácsonyi látogatásra. Most kimegy az erkélyre, hogy ne füstölje be a szobát. Ha Anya itthon lenne, rászólna, hogy ne menjen ki egy szál ingben. Tulajdonképpen én is utána vihetem a pulóverét, legalább csinálok valami értelmeset.

 

Szokatlan az üres folyosó. Sehol senki, semmi nesz, csak a kerekesszék surrogása hallatszik. Sárika, a takarítónő mielőtt hazament a férjéhez, meg a gyerekeihez biztosan felmosta a WC–t, érződik a fertőtlenítőszer csípős szaga. Férj… gyerekek… Otthon a háznak más illata volt. Péter pipadohánya belengte a szobákat. Télen a kandallóban ropogó tűz illata, nyáron a nyitott ablakon beáramló virágillat. Otthon…

Tulajdonképpen, ha most visszagondol a Péterrel töltött évekre, akkor rá kell jönnie, hogy boldogok voltak.  A kis lakás, amit közösen vásároltak, aztán Gábor, majd három év múlva Máté születése, a munka az óvodában, a közös esti séták. Jó volt együtt. Sokáig jó volt. Talán a vállalkozással kezdődött minden. Fordult egyet a történelem kereke, új lehetőségek adódtak, és Péter kihasználta ezeket a lehetőségeket. Kamionokat vásárolt és a szállítmányozási vállalat gyorsan fellendült. Hamarosan anyagilag is kezdtek fellégezni. Olyannyira, hogy Péter rábeszélte, ne dolgozzon tovább az óvodában. 

– Azért a kevés pénzért nem érdemes – érvelt a férje – hidd el szívem, a gyerekeknek is jobb lesz, ha itthon leszel velük!

Gyönyörű kertes házat vásároltak, évente kétszer külföldre mentek nyaralni. Akkor látta először a tengert, akkor aludt először szállodában. Csodálatos volt Péterrel utazgatni, ám a hétköznapok megváltoztak. Péternek rengeteg dolga volt. Éjt nappallá téve, tárgyalt, intézkedett, utazgatott, szinte vendéggé vált a saját otthonában. Amikor végre ajándékokkal megrakodva hazatért az utakról, akkor sem otthon üldögélt, hanem egyik fogadásról a másikra cipelte őt, ahol unalmas üzleti megbeszéléseket folytatott unalmas üzletemberek társaságában. Ő meg csak ténfergett, ismeretlen feleségekkel próbált beszélgetni, majd végül beült az egyik sarokba egy páfrány vagy egy festmény alá és egyik pohár pezsgőt itta a másik után. Mire Péter előkerült a tárgyalásból már jó kedve volt, kuncogva kapaszkodott férje karjába, hogy ne vegyék észre bizonytalan járását. Aztán Péter újra elutazott, a gyerekek reggelente elmentek az iskolába, a szakácsnő – akit a férje nemrég vett fel, hogy őt kímélje – hozzákezdett az ebédfőzéshez. Bejárónő takarította a szobákat, ő pedig tanácstalanul és tétlenül ténfergett a csodálatos házban. Végül leült a tv elé kezében egy pohár vodka–naranccsal. Igen. Akkor kezdődött.

 

Azt, hogy Anya megváltozott tulajdonképpen Gábor vette észre. Egy nap kosárlabdázás közben megállt és a feje fölé lendített labdát a kosár helyett a földre dobta. A kockakövön pattogó labdát figyelte és nem nézett rám, amikor megkérdezte:

– Máté, feltűnt neked, hogy mostanában Anya milyen sokat alszik napközben? A múltkor meg, amikor lyukas óra alatt hazajöttem, a tv előtt találtam és egy félig üres vodkás üveg volt mellette. Nagyon zavarba jött. Azt magyarázta, hogy fájt a foga és úgy gondolta jobban lesz, ha egy kis vodkával öblögeti. Nem tetszik ez nekem Máté! Ma este beszélek Apával.

Nagyon furcsának éreztem, amit Gábor mondott. Miért ne alhatna napközben Anya egy kicsit?! Arról meg senki nem tehet, ha fáj a foga. Csak nem gondolja Gábor, hogy Anya inni szokott?!

 Néhány nap múlva Apa szólt Gábornak és nekem, hogy menjünk le a nappaliba. Anya az öblös óarany színű fotel mélyén kuporgott, Apa mögötte állt, a vállára tette a kezét, úgy vártak bennünket.

 

Még szép, hogy megígértem Péternek és a gyerekeknek, hogy soha többé nem fogok inni!

– Nem ittam én olyan sokat Gáborkám – mondtam a nagyfiamnak ugyanazt, mint Péternek –, de ezután még ennyit sem fogok, úgy fogunk élni, mint azelőtt.

Nagy őszinte szemekkel néztem a családomra. Akkoriban már bárkinek bármit megígértem volna, csak hagyjon békén, csak nyugodtan megihassam a napi adagomat és elmerülhessek a zsibbasztó, kellemes, vidám mámorban.

Péter – bár megérezte a veszélyt – elhitte, amit mondtam neki. Nem is volt oka arra, hogy ne higgyen nekem, soha azelőtt nem hazudtam még neki. Elhatároztam, hogy ezek után sokkal óvatosabb leszek. Természetesen, amikor Péter otthon volt egyetlen kortyot sem ittam. Régebben annak örültem, ha együtt lehettünk, most alig bírtam kivárni, hogy végre elutazzon, és akkor… Esténként kezdtem el inni az ágyban, aztán rögtön ébredés után máris felhajtottam egy pohár vodkát, hogy a sóvárgó hiányérzet elmúljon. Reggeli után újabb poharak következtek, de csak tíz óráig, hogy mire a fiúk hazajönnek, már elmúljon a mámor. Néhány hónap múlva azonban már ez is kevés volt. Délutánonként elmentem otthonról, hogy szabaduljak a fiúk nyomasztó felügyeletétől. Mert figyeltek, ezt minden percben éreztem! Mennyit hazudtam nekik! Sokszor már azt sem tudtam, mit találjak ki, hogy hova megyek?!

Aha, szóval itt van a pezsgő, amivel éjfélkor koccintani fognak az újévre azok a boldogok, akik ihatnak alkoholt! Persze az én poharamba most is csak gyümölcslé fog kerülni, mint karácsonykor. Azt meg, hogy most kiveszek a ládából egy üveget, talán senki nem fogja észrevenni. Gyorsan, gyorsan, nehogy meglássanak és elvegyék!

 

Én elhittem, amit Anya ígért és egyetlen pillanatig sem kételkedtem a szavában. Természetesen tudtam, hogy nők is lehetnek alkoholisták, filmekben nemegyszer láttam részegen fetrengő lányokat, sőt egyszer a parkban is egy kopott ruhájú kócos asszonyt, aki az egyik bokor alatt üldögélt, zavaros szemmel, előre–hátra imbolyogva.

De az én anyukám annyira más volt, mint azok a lezüllött nőszemélyek! Anyukám olyan szép és kedves, meg jó humorú, jó illatú volt mindig. Még a gondolatot is nevetségesnek találtam, hogy esetleg alkoholista lenne.  Egészen addig az estéig…

Október volt. A falevelek ázottan hevertek az utcán. Gábor cipője talpán kerülhetett be néhány a dohánybarna szőnyegre, amikor nagy lendülettel kivágva az ajtót berohant a nappaliba. Nem tudtam elképzelni mi történhetett, hiszen csak egy órával azelőtt ment el otthonról? Hosszasan készülődött, kétszer is inget cserélt, meg edzőcipőt, mire úgy érezte, megfelel az öltözete az esti szórakozáshoz.

– A Kék Hullám presszóba megyünk a haverokkal, a kéziseknek lesz ott bulija – mondta Anyának. Apa nem volt otthon, Hollandiában tárgyalt valamiféle fagyasztott zöldségek szállításával kapcsolatban. Miután Gábor elment leültünk Anyával a nappaliban a TV elé. Emlékszem a tengeri sünök életéről vetítettek egy természetfilmet. Mindig szerettem Anyával tévézni. Ilyenkor fél füllel, fél szemmel figyeltünk csak a képernyőre, közben meg jókat beszélgettünk mindarról, ami a látottak alapján eszünkbe jutott. Aznap este Anyát nem igazán kötötte le a tengeri sünök kalandosnak valóban nem mondható élete. Többször az órájára nézett és kétszer is megkérdezte, hogy nem vagyok–e még álmos?

 Majd – bár még alig múl kilenc óra – kijelentette, hogy fáradtnak érzi magát. Elmegy lefeküdni. Ebben a pillanatban robbant be a nappaliba Gábor. Megállt Anya előtt, merev tekintettel rábámult, majd fagyos nyugalommal megkérdezte:

– Hol voltál tegnap délután?

Anya elpirult, kezével megmarkolta a fotel támláját, tekintete ide–oda ugrált, nem nézett Gáborra.

– Szaunázni voltam, de hiszen tudod – mondta halkan, bizonytalanul.

– Szaunázni? – Gábor hangja egyre hangosabb lett. – Szaunázni voltál Anya?! A fürdő három hete zárva van felújítás miatt, hol voltál te szaunázni?!

Anya rémülten, szótlanul nézett rá.

– Hol voltál tegnapelőtt este Anya? – kérdezte Gábor kérlelhetetlenül. Nekünk azt mondtad, moziba mégy. Halljam, mi volt a film címe? És miért tartott olyan sokáig, hogy mi már lefeküdtünk mire hazaértél? Rajta! Meséld el, mit láttál!

– Hogy beszélsz te velem gyerekem? – emelkedett fel a fotelből Anya. – Kikérem magamnak…

Gábor ebben a pillanatban kezdett el üvölteni.

– Kikéred magadnak? Te kéred ki magadnak?! Te, aki naponta hazudsz bele a szemünkbe?! A presszóban összevitatkoztam az egyik kézis sráccal valami apróságon, erre a szemembe vágta, hogy mire vágok fel annyira, tán a részeges anyámra, aki délutánonként az utcán tántorog?! Hallod mit mondok Anya? Ezt mondta nekem, ott mindenki füle hallatára! És amikor a barátaimra néztem, ők elfordították a tekintetüket, mert tudták, hogy az a srác az igazat mondja. Apám külföldön van, te meg isten tudja, hol iszod le magad minden áldott nap! Mit ígértél Apának? Emlékszel még? Hogy tehetted ezt velünk?!

Anya tétován lépett egyet, hogy megfogja Gábor hadonászó karját.

– Kisfiam… – kezdte halkan, rimánkodóan, de Gábor elrántotta a kezét és a kijárat felé rohant. Az ajtóból visszafordult és hideg, kemény hangon csak annyit mondott:

– Szégyellem, hogy te vagy az anyám!

Az ajtó becsukódott mögötte. Az iszonyatos szavak ott lebegtek a levegőben, s egy pillanatra mintha minden megfagyott volna körülöttünk. Anya rám nézett, de elfordítottam a fejem, mire sírva fakadt, felrohant a lépcsőn és bevágta maga mögött az ajtót. Csend lett. Egyedül maradtam a nappaliban a falevelekkel.

Ott hevert a két vizes, elsárgult levél a nappalink közepén, elhagyatottan, árván, oda nem illően. Álldogáltam egy darabig, majd lassan lehajoltam, felvettem és a nagy üvegasztal közepére tettem őket, a karcsú üvegváza mellé, amelybe Anya délután őszirózsákat tett. Sokan azt mondják, az őszirózsának temetőszaga van, de Anyát ez nem érdekelte. Anya minden virágot szeret.

 

A telefon éjjel háromkor csörrent meg.

– A lányod itt van az osztályunkon, gyere azonnal! – hallotta Tomori Géza hangját. Géza, a kórház sebészetének főorvosa hosszú évek óta a család barátja volt, természetesen Ilkát is jól ismerte.

– Él, de többet nem mondhatok. Siess! – válaszolta a férfi, amikor rémülten kérdezgetni kezdte.

Nem mert kocsiba ülni. Gyalog rohant az üres utcákon át, ahol csak az ő cipőjének kopogása hallatszott. Mire a kórház kapujába ért már szúródott az oldala, alig kapott levegőt. Soha amíg él, nem felejti el azt a napot! A kislányát az intenzív osztályon élet és halál között lebegve, a két gyerek rémült tekintetét, Péter döbbent hangját a telefonban, amikor felhívta, hogy azonnal induljon haza, mert Ilkát súlyos baleset érte. Délután volt, mire Péter odaért a kórházba, Ilkát addigra már levitték az osztályra. Feküdt az egyágyas kórterem frissen húzott ágyán. Sápadt volt az arca, a szemét fekete árnyék övezte, a keze néha megrebbent s az egész teste csak akkorka volt a takaró alatt, mint egy gyereké. Ő ott ült mellette a két fiúval együtt, néma döbbenettel, reménykedve, reménytelenül. Amikor Péter megjelent az ajtóban, felpattant és hozzásietett, hogy felkészítse, hogy a férfi kíméletesen tudja meg, ne érje váratlanul… a telefonba mégsem mondhatta meg neki, hogy Ilka mindkét lábát amputálni kellett, miután ittasan alávetette magát a vonatnak.

 

Hazavittem miután kiengedték a kórházból. A feleségem volt, egymáshoz tartoztunk. Hova is mehetett volna, talán Anyuhoz? Ugyan már! Itthon volt a helye, velem meg a gyerekeivel.

Átalakíttattam a házat, hogy közlekedni tudjon benne a kerekesszékével, felvettem a vállalathoz egy agilis fiatalembert, aki átvette tőlem a feladatok nagy részét, hogy minél többet együtt lehessünk. Hamarabb kellett volna, ma már tudom. Késő.

Az életük soha többé nem lett olyan, mint azelőtt. Még csak nem is hasonlított arra a régi életre. Mindent megpróbált, hogy jobb legyen, hogy jó legyen. Semmi nem segített. Ilka belezuhant a depresszióba és senki nem tudta belőle kihúzni, sem a gyerekek, sem ő, sem az orvosok. Bármit tettek, bármit mondtak, bármit terveztek, Ilkát nem érdekelte. Tulajdonképpen nem is figyelt rájuk. A fiúkkal sem beszélgetett, csak ült a szobájában és nézett ki az ablakon, figyelte a közeli téren járkáló embereket, vidáman futkosó gyerekeket és közben olyan volt a tekintete, hogy majd a szíve szakadt belé annak, aki látta. Hogyan tudott a tolókocsi fogságába zárva italt szerezni? Soha nem árulta el, ők pedig nem jöttek rá. Amikor belépett Ilka szobájába, akkor a felesége köszöntésre emelte a kezében tartott üveget, majd látva az ő döbbent tekintetét kacagni kezdett, hangos, csúnya kacagással, ahogyan a részegek szoktak.

– Ezt nem gondoltad volna, ugye Péter? Halljam, mit fogsz most csinálni velem? – kérdezte csúfondárosan.

Két nap múlva találta meg számára a helyet a Mozgássérültek Állami Intézetében.

 

Mmm, de finom ez a pezsgő! Áldott ital!

Mióta nem ittam egyetlen árva kortyot sem! Még nem jöttem rá, hogyan lehetne ide az Intézetbe behozatni valakivel néhány üveg vodkát. Majd ezután. Ezután? Miféle ezután? Az ebédlőből vidám énekszó hallatszik, a sok nyomorult rokkant már alig várja a „boldog újévet”! Ugyan már! Miféle újév, miféle élet lehet itt ezek között a falak között?!

Átkozott ital! Ez az oka mindennek! Tönkretette az életemet! Nem maradt semmim, nem maradt senkim! Karácsonykor, amikor eljött meglátogatni a család, rájuk sem bírtam nézni, annyira szégyelltem mindent! 

Mit tettem magammal? Szilveszter este van, a férjem, a gyerekeim, az édesanyám otthon vannak együtt, én pedig itt ülök egy intézeti szobában, egy istenverte tolókocsiban, kezemben a kiürült, istenverte pezsgősüveggel! Mi történt velem, mi lett belőlem? Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok!

„Szégyellem, hogy te vagy az anyám!”– hallotta újra a borzalmas szavakat.

A fia mondta neki ezt, az imádott fia… és közben, hogy nézett rá! Úristen, hogy nézett őrá akkor Gábor… és Anya tekintete, amikor megkérdezte: kislányom, hogy tehetted ezt? És Péter, aki annyira szerette, akit annyira szeretett valaha… mit gondolhat most róla Péter? Tönkre tette az egész családot… igen ő tette tönkre, ő meg az ital! Szégyent hozott a férjére, a gyerekeire, az anyjára, saját magára, az apja emlékére!

– Apukám, mit gondolnál rólam, ha tudnád mivé lettem? Mindig büszke voltál rám. Jaj, Apukám, ugyan mit mondanál, ha most látnál?!

Semmi értelme nincs ennek az életnek! Minek gyötörni tovább azokat, akiket szeret?! Tudja a megoldást! Egyszer már megpróbálta, de akkor nem sikerült! Most sikerülnie kell!

A tolókocsi egyre sebesebben gurult vele a folyosón. Ez egy régi épület, hatalmas a lépcsőház, meredekek a lépcsők. Csak gyorsan, amíg meg nem gondolja! Így lesz ez jó mindenkinek, gyerünk, gyerünk, gyorsan, még sebesebben…

Ilka megmarkolta a karfát, becsukta a szemét és a tolókocsival együtt levetette magát a mélybe.

 

Hideg van itt az erkélyen, még jó, hogy Máté kihozta utánam a fekete pulóverem. Rengeteg fájdalmat hozott ez az év, jó, hogy már véget ér! Bármit hoz az új év, ettől már csak jobb lehet. Először is valahogy ki kell találnunk, hogyan éljünk tovább Ilka nélkül, de mégis úgy, hogy ne szakadjunk el teljesen tőle. A fiúk nehezen viselik, hogy nincs itthon az anyjuk, hiányolják, és ezt Ilkának is éreznie kellene. Talán ott, az intézetben a szakemberek tudnak segíteni rajta. Ilka karácsonykor egyetlen szót sem szólt hozzánk, borzasztó volt még látni is, hogy mi lett belőle! Lehetetlen, hogy egy ilyen szép és értelmes nő ne értse meg, hogy szüksége van rá a családjának és neki is szüksége van a családjára! Szilveszter éjszaka van, Ilka mindig azt mondta, hogy ilyenkor teljesülnek a kívánságok, a fogadalmak meghallgatásra találnak. Vajon mit kíván magának ma éjjel Ilka?

Nekem egyetlen kívánságom van mindössze: vissza akarom kapni a feleségem olyannak, amilyen volt, élettől sugárzónak, kacagó szeműnek! Cserébe megfogadom, hogy ha visszatér közénk, akkor mindent megteszek azért, hogy boldognak lássam őt és a gyerekeimet. Semmi más nem fontos. Semmi…

Elszívok még egy pipát, aztán bemegyek, rögtön itt az éjfél. Hamarosan megtelik a tér vidám emberekkel, a férfiak karikás ostort pattogtatva vonulnak az utcákon, csergetéssel kergetve ki az ártó szellemeket a városból.  Jó, hogy él még a városunkban ez a szép, régi szokás!

A nappaliban megcsörren a telefon. Ki lehet az ilyenkor, majd csak éjfél után szoktak érkezni a boldog újévet kívánó hívások?  Anyu feláll a fotelből és felveszi a kagylót. A TV–ből a himnusz hangjai szűrődnek ki az erkélyre, éjfél van. Távolból dudaszó hallatszik, a sárga templom harangjának hangja itt visszhangzik a fülemben. Érzem, hogy a tüdőmből hirtelen elfogy a levegő. Anyu arca olyan fehér, mint a mész s csak néz rám a szobából, kezében a fekete telefonkagyló… valami történt… úristen valami borzalmas történt… Máté a nappali ajtajában áll, kezével az ajtófélfába kapaszkodik, szemében rettenet. Mi történhetett? Ne történjen semmi, nem bírok már ki több szörnyűséget!

Kivágta az erkélyajtót és berohant a szobába. Egyetlen pillanatra sem vette le szemét anyósáról, aki ott állt a szoba közepén, mozdulatlanul, kezét a torkára szorítva, reszkető szájjal.

Remegő kézzel tépte ki az idős asszony kezéből a telefonkagylót. Mire beleszólt, már pontosan tudta, hogy mit fog hallani.

Az erkélyajtót nyitva felejtette a rémült rohanásban, a beáramló fagyos levegő elárasztotta a szobát, csontig és lélekig hatol a jéghideg pára. 

Künn a tér megtelt vidám dudaszóval, harangzúgással, karikás ostorok pattogásával s az emberek mámoros reménységgel kiáltják a tűzijátékok fényétől szikrázó éjszakába: Boldog új évet mindenkinek!

 

A lány emlékére, akit valaha ismertem

 

Kovács Lilla Katalin Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.