Ady Ágota Melinda Szerző
Vezetéknév
Ady
Keresztnév
Ágota Melinda
hajnal
5 év 6 komment

 

tintapacák futkosnak fel-le, le-fel</

6 év 17 komment
Egy

 

A gyerekkor öntudatlan eszmélése helyét

átvette az ember tudatos hallgatagsága

saját nyomorúsága felett.

Kapaszkodnék kifele belőle,

de a megválthatatlan testi s lelki teher

nem enged, végeláthatatlan

büntetéssel fenyeget.

Meg nem érdemelt szenvedések alakítottak,

komoly felnőttek arcát öltöttem magamra,

ébredező vágyak, kívánságok sodortak

könyörtelen távol

egyre nyugtalanabb valómtól.

A szegénységnek szégyenárja

egyre nagyobb területet áraszt el,

minden irányból tehetetlenség feszít,

de érzem már magamban

eljövendő vad izgalmak lázadását.

Az Ember. Mély sorsszerűség,

rajongó szeretet

s vádló kiáltás fűz hozzá,

de elődeim hangjához

halkan hozzáteszem

saját felkiáltójelem.

Minek vagyok a folytatása?

Talán kezdete sem vagyok semminek…

Nehéz kődarabokként hullnak

gondolataim, s mint kiéhezett kutya

a morzsákat, úgy szedem össze

az érzéseim.

Nem ledönteni akarom a múltat,

hanem magam is talpra állítani!

Lassan láthatóvá válnak a szavak,

szorosan egymás mellett sorakozva

vallják, hogy nem megnyugvást,

de kétséget és dacot szítanak,

s közben keserű rímekkel vállán

továbbvándorol,

majd célba ér az akarat.

6 év 22 komment

 

 

Az életnek ma vége lett,

de senki nem veszi észre,

hogy e halvány hajnalon

elfogytak a lelkek,

hiába sóvárogtak

vad, fékezhetetlen

akarattal az öröklét után.

 

A semmiben lebegve

szeretünk, kacagunk,

„tesszük a dolgunk”,

pedig minden elmúlt,

a fakó hajnali utcán,

vastag árnyékok között,

létünk is árnyék csupán.

 

Meghaltak reményeink,

egyedül az biztos,

hogy többé nincs tovább.

Az előző pillanat is csak

a jövő anyagtalanságára

támaszkodik tétován,

s minden kicsinyke,

törékeny elménk játéka,

sejtek mellékterméke,

lelkünk illúziója emberi vágy.

6 év 10 komment

 

Tudtad, milyen érzés

elhitetni ezer hazugságot,

s testeddel együtt lassan mozduló

öröklétet mímelni szeretkezéskor.

 

Alkonyatkor a tónál…

 

Azóta alaposan megkopott

az emlék-karosszék zöldje,

és az egész történet

elférne egy képeslapon.

 

 

Alkonyatkor a tónál…

 

De nem is így volt,

hiszen esett,

mikor kitépted magadból

mozdulatlanságba dermedt jövőnket.

 

Alkonyatkor a tónál…

 

Szükségtelen szavak

nyilvánvaló jelentés-űrt

vontak az esőfelhők fölé,

pedig figyelemfelkeltésre

elég lett volna

egy őszinte, velőtrázó sikoly.

 

Felhőkócoló
6 év 10 komment
6 év 26 komment

 

Félelmünk útvesztőjében

időnk megkopott,

gyűrött átokleplén

meggyilkolt csillagok.

Vágytól érett csókok,

átölelt éjszakák

közt járunk,

múltat feledve,

lábunk nyomát rejtik

hajnali fellegek.

Szavad szavamhoz ér, felsebez,

ölembe temeted

reszkető életed,

és én széppé hazudom

ringató régvoltam.

A pokolban is kívánom

majd utolsó csókod,

szeretlek, mint szerethet

a fegyver, mely tudja,

ölnie többé már nem kell.

Lélekfogytig feloldozást várva

maradok isten előtt szajha,

de érted akárhányszor

büszkén elkárhozom.

 

6 év 23 komment

 

 

Feledés gyilkos öleléséből

utolsó pillanatban kimentett kép:

szakadék fölött feszülő

létrafokon egyensúlyozó élet,

távolból visszatekintő,

céltévesztett pillanatok

homályában hánykolódó emlékezet.

Kételkedik — valóban megtörtént mindez…

Nyakba akasztott súlyos terhek

önmaga mélyébe rántják az embert.

Áporodott, sörszagú leheletben pácolódó

álmainkat rágás nélkül nyeljük le.

Nincs több idő mélabúra, sóvárgásra,

semmi nem marad, csak üres terek,

városban az utak lépéseket visznek tova

nélkülünk is.

Galsai Pongrác: Hogyan tanulhatunk meg verset írni?
6 év 10 komment
6 év 19 komment

 

Létem örökös gomolygása

kegyetlen, regresszív számadás,

néha csupasz-céltalanul sóvárgó magány,

máskor katartikus körhintautazás.

Ideig-óráig elképzelem,

hogy látomás helyett valóságot tapintok

s testem élő, nem félhalottként,

tudatosság határán kúszva,

lélegzet és mások után kapkod.

Álmomban álomból riadtan eszmélve,

egyedül kell felednem szeretteimet,

megbocsátani bűneim, tudva,

életem mily rövid s törékeny.

Feltámadáskor éppúgy, mint

ébredéskor könnyű összetéveszteni

tűzijátékkal a milliónyi csillagot.

 

6 év 14 komment

Tudnunk kellett volna, hogy

amikor a mézpuha gondolat sodrása elakadt

lelkünk vérszínű kiáltásától

bebörtönzött, könnyes sarkába,

s üvegbe öltözött acélszürke épületeken

napsugarak zavart tükröztek arcodon,

felhőkbe kapaszkodó, csóknak álcázott álmokat,

szirmait hullatta közös múltunk

hamvadó füstön lebegő párája.

 

Égbe ékelt, lágyan mozduló, törött holdkorong,

őszi levelek közé csomagolt

tél, szürke fagykabátjával

halkulva egymásba vegyülő érzéseket sodor

minduntalan messzebb s messzebb

kettőnk várandós jövőjétől,

komoran létünkbe zárva.

 

Hidegen-halkan ránk borul az est utolsó lobbanása

szív, szerelem, szenvedély érzi halk érintésed hiányát,

immár örökre irányvesztett szavak kerülnek

hozzád közelebb, tőlem puha léptekkel távolod-

va.

 

Harmatos napfénykerigőt jár

szívünk megfáradt dobbanása,

hajnali lángok közt őrlődő

vágyak felszínre törnek újra,

miként lázadó-szabadon sodornak

utolsó álmunk zavaros opálvarázsába.

 

Ady Ágota Melinda Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.