Dezső Ilona Anna Szerző
Vezetéknév
Dezső
Keresztnév
Ilona Anna
9 hónap 2 komment

felfűzném az éjszakákat láncnak,
mint fűzfa teszi lehullni készülő levelével.
része vagyok egy álomvilágnak,
elkényeztet örökké tartó szerelmével.
készen állok a változásra; ősz, te csodaévszak
jöjj! ne hagyj magamra, hisz belőled lettem;
zivataros délutánok árnyékában,
mint sár friss tócsába süllyedtem.

elképzelt romok között jártam,
fájdalmas, felejthetetlen emlékekben,
belekapaszkodtam gyöngéd szivárványba,
színes cseppjei hulltak ölembe.
vágyom a múlni nem akaró árnyat,
melyben fehér galambként lebeg a hold,
az égen csillagvirágok nyílnak,
puha párnámon minden sokkal jobb.

rabló lettem, magam kártevője,
kétségbeesetten keresem lopott tüskéimet,
húsomba vágnak, nem kímélnek,
megannyi évtizede érzem mérgező hegyüket.
kék hullám vagyok, igyanak meg,
vizem tiszta, mint ahogyan mindig is volt!
szárnyaim nőttek, magasra repülnek…
vadászhálók ellen kovácsoltattam ollót.

mire az álmos hajnal megérkezne
nyugtalanságomnak nyoma sincsen,
az égi testek mások álmait kergetve,
zajos tömegből sivataglétbe menekülnek.
álmom csaló, mélyen elhaló kiáltás,
vihar helyett nyugalom van a házban,
fényért imádkozó, koldusszegény világ;
szükségem van rá, az éjszakát nap váltja.

2 év 2 komment

Illusztráció: saját kép, 40 x 40 cm, akril-vászon

 

 

 

                                              a napok, mint sietős szolgák rohannak.
                                              talán öregszem… beismerjem?
                                              sebek tátonganak egyre mélyebben,
                                              az idő egyiket sem ragasztja be,
                                              lelki fekélyekre nincsen tapasz.
                                              öltögetem emlékeim ronggyá nyűtt foltját
                                              — fájdalma elveszett — , így viselem gondját.
                                              fáradt vagyok … párhuzamosan haladok,
                                              nem keresztezem utadat szinte sohasem.
                                              nem szállhatok szembe a természettel!
                                              ha ajtóban állok… te mögötte vársz;
                                              csészék alján zaccá vált a vágy…
                                              tükröm vagy, sorsom téged kifosztani,
                                              titkaidat kémlelni, felgyülemlett állapot ez.
                                              egyre szűkülő karikák az éjjelek,
                                              napjaim táguló ketrecek, hézagjain
                                              ki-bejárkál mustármaggá zsugorodó szeretet.
                                              elfeledett szárnyak verdesnek, tüzet gyújtok…
                                              tüzemet, hadd égesse el őket!
                                              rég elszívott cigarettád íze kövesedik ajkamon…
                                              már álmomban sincs erőm hozzád.
                                              a hold, valamikori cinkosom örömökre sarkalt,
                                              ma velem sirattatja azt, aki voltál.
                                              arcomra súlytalan szél lengeti mosolyom…
                                              ölelésem mágikus aromája elkopott,
                                              akár az idei nyár. Véget ért… ősz van.

2 év Nincs Komment

Illusztráció: saját kép. 50 x 70 cm, akril-vászon.

 

 

 

                                                                minden korábbinál szebb a tenger,
                                                                sójával 57 év esőjének cseppje éget,
                                                                örvénylő vízfüggöny karol át merészen,
                                                                s hagyom, hogy eggyé legyek véled.
                                                                felettem kékben lüktet az ég, zongorázik a táj,
                                                                beleolvadnék összes gyöngyházbillentyűjébe…
                                                                ritmusra vonagló testemre vénhedt a nyár;
                                                                jázminok bódító illata öreg dallam kíséretében.
                                                                hervadt szirmai sodródnak felém, végzetem volna?
                                                                homokban izzó délibáb a verőfény,
                                                                hisz minden emlékben ezernyi csomó van!
                                                                vitorlások suhannak álmomban.
                                                                hallgatag a bor… ábrándjaim
                                                                egyre nehezülő pillámba ragadnak.
                                                                szerelem… mint pipacs a búzatáblában
                                                                oly szép… mégis kártékony magja.
                                                                üresek a léptek, virágok lengenek…
                                                                ülünk egymással szemben felriadva.

 

2 év 2 komment

Illusztráció: saját

 

 

 

                                                                          Úgy szökken át rajtunk a tavasz,
                                                                          mint aprócska tücsök, ki ciripelve
                                                                          mélabús dallamát mulatja életének javát.
                                                                          Tenger sója, akár márványnak belseje,
                                                                          rétegelt, csillámmai megpihennek rajtam,
                                                                          észre se vettem hogyan történt mindez,
                                                                          halálos méreg az erősödő napban.
                                                                          Ki vagyok Én, hogy láthatok ennyi csodát;
                                                                          fényhullámok mosolyát vízpaplanon?
                                                                          Dagály árjában súlytalan testemet…
                                                                          meztelenre vetkőztet a telihold,
                                                                          lefektet morzsalékágyába, szúrós kövek
                                                                          nyomódnak bőrömbe… ott vagyok,
                                                                          s látom, mit korábban álmomban;
                                                                          képzeletem medrében fürödhetek,
                                                                          ezeregy éjszaka meséjéből lett valóság,
                                                                          Aladin lámpása pihen kezemben…
                                                                          éjente viharos szél fújja hordalékát.
                                                                          Gyerekfiúk óriás tálcát cipelnek,
                                                                          majd kettétör alatta vékony derekuk,
                                                                          turistákra pocsékolják fiatalságuk,
                                                                          kényszeredetten tapossák szolgamalmuk.
                                                                          ej, de jó lenne összegyúrni a világot!
                                                                          sárból, vízből új embert csinálni,
                                                                          a Teremtő markából kihúzni a szilánkot,
                                                                          mely belénk fúródott lélektelenül!

2 év Nincs Komment

Illusztráció: saját

 

 

                                                                          simogasd még egyszer öregedő bőrömet
                                                                          Te, kitől vélt ifjúságom újra éled…
                                                                          lanyhos, puha cirógatásodtól
                                                                          megtáltosodni képes a lélek…
                                                                          sivatagi morzsalékoddal edzed szememet.
                                                                          idétlen falusi gyermek tartja markát,
                                                                          aprópénzt, netán mást kéreget?
                                                                          igen, értem, mit súg fülembe a szél;
                                                                          itt Én gazdag vagyok,
                                                                          s Ő szegény, ki belőlem él…
                                                                          nem bánná, ha öreg, sebzett
                                                                          szívem megszeretné,
                                                                          úgy tudna szolgálni, akár egy dervis,
                                                                          ki végtelenbe forogva
                                                                          a mindenség Istenét megidézi…
                                                                          combomon megpihenő szúrós por…
                                                                          dagállyal érkezik a telihold;
                                                                          rövid időre űrnője lehetnék, hisz
                                                                          az apály úgyis mindent elrabol!
                                                                          bánat okozója annak, ki megízleli…
                                                                          simogasd még egyszer utoljára
                                                                          naptól cserzett, öregedő bőrömet
                                                                          Te, végtelennek tűnő csodaszellő,
                                                                          mielőtt örökre elfeledném érintésedet.

2 év 4 komment

Illusztráció: saját kép, 40 x 40 cm, vegyes technika – vászon.

nem akarom érezni dögszagú

hőhullám erejét izzadt testemen

amint belemarja borzongó bőrömbe

sós ízű csókját…

nem akarom olyannyira, ahogyan

kurtizán kívánhat feloldozást,

bár tudja, hogy minden éjszaka szúrós

arcával húgyszagú hajtás ajándékozza.

s tudom miért nem akarom még akkor sem,

ha beteljesületlen vággyal

kívánom gyermeki álmom féltő tűzét,

mert láva az mi kitör öregedő ágyékomból

hajnali mámorában… hiányzol.

2 év Nincs Komment

Illusztráció: saját kép, 40 x 40 cm

 

idegesít, amikor megszólalnak a hegedűk,
egymástól függetlenül, mégis egyszerre,
kihívóan, szomorú zenét játszva,
mintha magukba akarnának zárni…
vinnének oda, ahol az első hangjegy terem!
de jó lenne, hűséges muzsikásaim –
tőletek sokkal nehezebb lett minden –
nélkületek… elrejteném lelketeket!
rendetlen ritmusotokat, míg hagytam,
kilátástalan szerelembe estem…
sugárzó arcom mára besötétedett.
bátran cipelem mázsányi terhemet,
ostoba félelem, éjjeli gyötrelem…
szakadjon lószőr, törjön rózsának száradt ága!
szálljanak széllel együtt fel, a hegyre!
éjfél van… hánykolódok megrekedve…

2 év 11 komment

Illusztráció: saját kép, vászon-akril, 40 x 50 cm

..

 

már kinyíltak a veronikák is
mire hazatértem… „Deo gratias”
óvatosan lépkedek közöttük,
hogy le ne tapossam kéklő testüket.
szívós apróságok, felfelé törekvő,
égre nyúló virágokkal.
szeretem őket, közéjük feküdnék…
keresem a leghalványabbat,
hogy átérezzem mulandóságomat,
életem határait, az idő szorongatását…
megfonnyadt, színevesztett vadvirágok,
így végezte rövidre mért ifjúságom is?

„Credo in Deum,
Patrem omnipotentem,
Creatorum caeli et terrae.”

nem értem, nem tudom megmagyarázni,
hogyan olvadtam ebbe a szikbe,
mely jókora dühvel aszalja bőrömet?
hozzáillőnek érzem magamat,
illatos útifű émelygős levelének.
lepihennék egy vájat aljába,
hallgatnám tücskök muzsikáját,
átélném e gyilkos nap varázsát…
nem lehet, mire letérdelek eszembe jut,
hogy tele vagyok félelmekkel;
irtózom a hangyák táncától testemen,
a csalán csípős természetétől,
a katáng mérges szálkáitól ujjbegyemben…
július rég elhervasztotta a puszta füvét,
zsengéi eltűntek, legelője néptelen,
ritkuló jószágait karámban őrzik…
mi is abban élünk, emberkifutóban,
mindent megevett a túlfűtött nyár.
vágyom az őszt, mely ezerszínével
lenyűgöz és új erőt ad… talán.
szeretem az életet! jó volna túlélni
a magam módján, csendben…

bukott korszak gyermekeit
ritkán jegyzik emlékkönyvbe.

In spiritu humilitatis credo in aeternam!

míg a mindenség tágul,
Isten beszippantja levegőjét…
belegondolni sem merek mi lesz velünk
hatalmas tüdeje összehúzódásakor,
mikor kifújja magából a feltülemkedett,
semmirekellő emberiséget…
„Kyrie, eleison!”
irgalmaz megtévedt gyermekednek!
része vagyok teremtett világodnak,
hol nekem is nyit a veronika…
engedd sokáig csodálni színeidet,
közülük is a legszebbiket… a kéket.

„Benedictus Deus in saecula.”

(Idézőjel között szereplő latin szöveg, részlet a római katolikus liturgiából.)

 

4 év 6 komment

Illusztráció: saját festmény

 

                                                    mondtad, nyugodjak meg, majd te tudod…
                                                    árva lelkem málló deszkapalló;
                                                    az idő, mint mohos fa neked dolgozik.
                                                    vágyom ölelésed, mennék át a másik partra,
                                                    ígérted, erős karod átragadna… elrohadt a komp.
                                                    vagy már nem tudod? kopognak! hallod?
                                                    lehullott márványlepled. nem haragszom;
                                                    sokáig vártalak ágyamon, miközben indák
                                                    és folyondárok szőtték be testemet,
                                                    s te verejtékem törölted… újak keletkeztek.
                                                    indulnék feléd… azt mondod nem létezel,
                                                    álom ez, mi megkísért minden éjjel?
                                                    hová lettek a violák? oly csodásan illatoztak,
                                                    pázsit közé bújva csalogattak… bedőltem nekik mindig.
                                                    hangyák szorgoskodnak lábam alatt, eltaposom őket,
                                                    kárminvörös sejtjeikből ezer sóhaj éled…
                                                    kínjukat üvölti a szél, viszi hozzád kérésüket…
                                                    szólj, hogy hagyjam abba!
                                                    szenvedélyes éjszakákon ne ítélj magányra,
                                                    mert nélküled elveszek…
                                                    kőmaszkod átszellemül, lesz belőle oltár;
                                                    bármi is voltál, megtanítottál hallgatni!
                                                    elégetted az összes búzatáblát, ami táplált,
                                                    hagytál belőle egy keresztet, azt is te viseled!
                                                    rajtam áll bosszút a bűn.

                                                    2016.05.10

4 év 8 komment

Illusztráció: saját festmény

 

                                                              ujjaim közül szökik a szeretet…
                                                              nyugtalan ritmust dobol a szív.
                                                              mint színes cukorgyöngyök olvadnak
                                                              a hangok, az éjszaka fura világba hív.
                                                              megfakult testben álmom illúzió;
                                                              elapadt könnynek nincsen íze,
                                                              se jövője, következménye nyilvánvaló!
                                                              nyakam minden izma összerándul;
                                                              győzelem a csók, sivatagban éledő kút.
                                                              tehetetlen kudarca ellenére
                                                              az ébredés mégis vigaszt nyújt!
                                                              sötét hullámvölgyből napra kimenni,
                                                              s várni a reggelt ismét, újra,
                                                              hogy cseppekbe mérje fájdalmait,
                                                              államon savas nyálat csurgatva
                                                              elfeledni ittlétem összes kínjait!

Dezső Ilona Anna Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.