Úgy szökken át rajtunk a tavasz,
mint aprócska tücsök, ki ciripelve
mélabús dallamát mulatja életének javát.
Tenger sója, akár márványnak belseje,
rétegelt, csillámmai megpihennek rajtam,
észre se vettem hogyan történt mindez,
halálos méreg az erősödő napban.
Ki vagyok Én, hogy láthatok ennyi csodát;
fényhullámok mosolyát vízpaplanon?
Dagály árjában súlytalan testemet…
meztelenre vetkőztet a telihold,
lefektet morzsalékágyába, szúrós kövek
nyomódnak bőrömbe… ott vagyok,
s látom, mit korábban álmomban;
képzeletem medrében fürödhetek,
ezeregy éjszaka meséjéből lett valóság,
Aladin lámpása pihen kezemben…
éjente viharos szél fújja hordalékát.
Gyerekfiúk óriás tálcát cipelnek,
majd kettétör alatta vékony derekuk,
turistákra pocsékolják fiatalságuk,
kényszeredetten tapossák szolgamalmuk.
ej, de jó lenne összegyúrni a világot!
sárból, vízből új embert csinálni,
a Teremtő markából kihúzni a szilánkot,
mely belénk fúródott lélektelenül!
