a napok, mint sietős szolgák rohannak.
talán öregszem… beismerjem?
sebek tátonganak egyre mélyebben,
az idő egyiket sem ragasztja be,
lelki fekélyekre nincsen tapasz.
öltögetem emlékeim ronggyá nyűtt foltját
— fájdalma elveszett — , így viselem gondját.
fáradt vagyok … párhuzamosan haladok,
nem keresztezem utadat szinte sohasem.
nem szállhatok szembe a természettel!
ha ajtóban állok… te mögötte vársz;
csészék alján zaccá vált a vágy…
tükröm vagy, sorsom téged kifosztani,
titkaidat kémlelni, felgyülemlett állapot ez.
egyre szűkülő karikák az éjjelek,
napjaim táguló ketrecek, hézagjain
ki-bejárkál mustármaggá zsugorodó szeretet.
elfeledett szárnyak verdesnek, tüzet gyújtok…
tüzemet, hadd égesse el őket!
rég elszívott cigarettád íze kövesedik ajkamon…
már álmomban sincs erőm hozzád.
a hold, valamikori cinkosom örömökre sarkalt,
ma velem sirattatja azt, aki voltál.
arcomra súlytalan szél lengeti mosolyom…
ölelésem mágikus aromája elkopott,
akár az idei nyár. Véget ért… ősz van.
