Sonkoly Éva : Levél

Drága Nagymamámnak! *

 

Olyan régen megfogalmaztam már a sorokat. Érzések voltak, lesznek. Emlékszem, azon a tavaszon mikor elutaztál, mennyire szerettem volna Veled lenni, de nem sikerült. Még a búcsú is olyan kusza, furcsa volt. Mi ketten, feketében. Virágot adtam Neked, vörös rózsát. Elköszöntem, de nem örökre. Magammal hoztam a meséidet, az életedet.

Mióta egyedül élek jobban értem a Te régi magányod. Messze vagy. Ősz következik újra, melyet úgy szerettél. Napsütés volt benne, szüret ideje.

Reggel korán keltünk. Parázson sült a szalonna. Kicsi voltam, Te mutattad, hogyan kell forgatni a nyárson, s csepegtetni a kenyérre. Nekem orrfacsaró volt a Ti pálinkátok. Már tudom, csak kicsi voltam hozzá. A szőlő szedéséhez is, mégis volt kis kosaram, ebbe gyűjtöttem mindent, cipeltem, amíg el nem fáradtam, akkor kérdésekkel zaklattam mindenkit. Emlékszel? Neked jutott eszedbe, hogy keressem a legnagyobb fürtöket, s rakjam külön, magamnak.

Szerettem guggolni a bogrács mellett, ahol főtt az ebéd, valamilyen pörkölt. Jó illata betöltötte azt a kis helyet a házikó előtt, melyet kunyhónak hívtunk, pedig ha úgy adódott nyáron még aludtunk is ott némely napon.

Ebéd után még felmásztam a diófára, s Te hogy aggódtál, ne menjek az ágak hegyére, mert letörik, s leesem. Mennyi dió termett! Egész zsáknyi. Festettél nekem karácsonyra arany diókat. Olyan kincs volt ez, s milyen régen!

A szőlővel teli nagy kosarak hazaszállítása után a prés alól kóstoltam pohárnyi szőlőlevet, édeset. Akkor már zörgő leveleket sodort az őszi szél.

Most még alig sárgulnak a levelek, de velük jöttek az emlékeim. Szépek voltak, mint azok az idők. Mennyi ősz múlt el azóta, aminek más jelentése volt. Voltak színesek, szépek, szürkék, esős fakóak. Lassan az életem minden ősze elmúlik, csak ez az utolsó marad nekem, remélem hosszú ősz lesz.

Ilyenkor jó emlékezni a csodák idejére, amikor még része voltál az életemnek. Csodák ideje?

Igen, a gyermekkoré, az ifjúságé, amely elmúlt Veled, visszahozhatatlanul.

Most én próbálok jó lenni az unokáimhoz. Bizony, azóta sok idő telt el. Be kell vallanom Neked, hogy hiába próbálkozom, arra a varázslatra, amit Te tudtál, nem úgy születtem.

Lesz idő majd bizonyosan, mikor guruló arany diók fényében visszatekintek a régi havas telekre…

Akkor még boldog voltam, csak nem tudtam róla:

                                                                            Az unokád 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:49 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"