Nap: 2009.09.21.

Amikor annyira odavoltam érted Nem is vettem észre hogy mosolyodban A “Similis simili gaudet” Igazságát keresem   De kár volt úgy odalennem érted Későn vettem észre hogy mosolyodban Hasonló génminták örömét Hiába keresem    

    Halottak az országutakon, a friss mezőkön, a jószagú kertekben büdös, foszlott húsú halottak az utcán, a városban, mindenhol.   Kergesd el a nyomorult agyú rémeket a vacak, egymást-érő házak körül!   Szüljetek szelíd, szép Gyermekeket A virágok közé [… Tovább]

Egy régmúlt másvilág Ki vagy te?  aki vártál rám áhítatos mozdulat békés színeivel szemérmes, szelíd vágyak dallamával otthonillatú hajam tövéig körülöleltél. Ki vagy te? aki magadhoz csábítottad hűségem, óceáncsobbanássá szívem dobbanását – mint habzó boldogság úgy csordult az élet veled. Ki [… Tovább]

          Az örvényt Pascalnak, a mesterséges paradicsomot Baudelaire-nek ajánlom, én még keresem a magamét; valamikor n?kben véltem föllelni efféle veszélyeket, de aztán kiderült, csak a tenyészid?szak érzékcsalódásai voltak – ezért újabb veszély után néztem; most a végtelen élet hosszabb változatát, [… Tovább]

    Untig ismételt    gesztusokkal    lendületet visznek a napba,    konokul nekifeszülve    homlokuk verejtékének.

És én hiszek,egy új kor hajnalában,ahol az ki er?s,a gyenge ellen támad. Felfaljuk majd egymást.Ki kér egy szép szemet?Új kor, új hajnal. Éljen!Jó étvágyat. Nesztek!

Kicsit pixeles lett a táj. Letörlöm a kis ceilonokat. C-dúrral hozom el? Reménytelen romantikusságomat.   Tarkómon koppan egy dió. A varjak dobálják a barna fákról. Megcirógat utoljára az ?szkeleti szell?.   Behunytad eközben szemeid?                   Lassan csukd be pillád, [… Tovább]

  ott ahol nem térdelnek pocsolyák ahol csendet olvadnak ki befagyott harsonák emeld a lécet olyan magasra hogy festett vérző torokkal szemedben gerendával gerendán magyar vándorral szorongás nélkül is elférj alatta ott ahol földszintesek a felhők lobogó hajad kócolja fel [… Tovább]

Parizerszín? ég,   rátelepszik a szívedre.   Lomhán és lázasan,   mintha ez volna utadnak vége.   Közben egyre keskenyebb körök   egy mindenhol rád nyíló határon,   mint a szorongás csúcsrajáratott dinamói,   tudatod poklában szándéktalanul forognak.   És már foszlik a szádban az angyalgyökér,   ahogy dolgozol magaddal gyönyörtelen.   Fel sem éred, hogy valami idegen évszak  jószándékod maradékából kivet.   Miközben egyre élesebb érzékeid  magaddal csomóznak össze.  Mert hiába tart ez a nyúlékony keret,  halottaid, csak ?k hagynak el.