Parizerszín? ég,
rátelepszik a szívedre.
Lomhán és lázasan,
mintha ez volna utadnak vége.
Közben egyre keskenyebb körök
egy mindenhol rád nyíló határon,
mint a szorongás csúcsrajáratott dinamói,
tudatod poklában szándéktalanul forognak.
És már foszlik a szádban az angyalgyökér,
ahogy dolgozol magaddal gyönyörtelen.
Fel sem éred, hogy valami idegen évszak
jószándékod maradékából kivet.
Miközben egyre élesebb érzékeid
magaddal csomóznak össze.
Mert hiába tart ez a nyúlékony keret,
halottaid, csak ?k hagynak el.
Megfürödtem.
Megfürödtem az ? vízében.
Megfürödtem,
és a s?r? sár
szívemr?l lepattogott.
A halott ott állt mellettem, de az
arcát nem fordította felém.
Az ? vizében fürödtem ,
mégsem kérdeztem t?le
semmit, és ? sem kérdezte
miért jöttem.
Csak álltam a folyóban,
és a hullámok tornájára
figyeltem.
Mint akinek elkészült a szíve.
A folyót erd? ölelte körül.
A tájat,
az öröklét csendjének „párálló
mértana” megigézte.
Igen megfürödtem,
és az önáltatás sara,
mint elhasznált
fazékról a zománc
lepattogott.
Így készültem el.
És most helyettem beszél,
ami eddig belülr?l figyelt.
Kép: Tony Moore
Az Ered? ember keresi magában a helyét,
szeretne megállapodni valamiben.
Túl a Nátha-folyón és a Himl?-hegyen,
önmagát keresi magában az Ered? ember.
Fejéb?l kirepül egy „véletlen-galamb”,
elképzelt rokonok felé száll.
Mintha agyam helyén volna a szíve,
keresi magát bennem az Ered? ember.
Ideje volna elszakadni a múlttól,
befejezni végre egy befejezetlen szívet.
Keresem magamat az Ered? emberben,
hogy vén vénájában én lehessek a vér.
Kép:René Magritte
Nevet és szívet adtam a halottnak.
Ahonnan elindultam, oda visszavezetnek
a nyomok.
Álmomban színes kockákból
próbáltalak kirakni.
Majd a gyomromban voltál,
mint valami anyagtalan.
Kiradíroztad a szívem helyére
rakott kavicsokat,
és az Ered?-ember hazajutott.
Kép: Francesco Clement
Legyen a hajnal tökéletes,
sérülés nélküli táj.
Mint egy öngyilkos kör,
hogyha bezárul
a részekb?l
valami összeáll.
Bejut a szívbe a vérágakon,
a mindenség lüktet? ered?je.
Vibrál, szétáramlik és átalakul,
mint a kristály úgy mutatkozik meg.
A halott így lesz befejezve.
Akár egy régóta íródó mese.
Megfújom pokoli trombitámat,
és amit érzek, kap majd
egy m?köd? nevet.
Kép: Rufino Tamayo
A sztereotípiák
költöz?madarak.
Nincs olyan, hogy
leradírozható manír.
A szerz? gesztus, modor
és önismétlés.
“Vigyázz, vigyázz.”
Amivel összekapaszkodsz
az közel van.
Kép: Kazimir Malevics
Az els? utálat még a gyomoré,
csak azután a szív, a keletkez?.
Ahogy egy er?sebb kéz kiszakít
minket a szeretetb?l, és a pokol
elveszti végül a színeit.
Pedig mennyi ötlet volt ebben
a szerelemben.
Mennyi kéj, mennyi féltés
az ünnepi sebekben.
Mintha egész kedvünk valami
érzékeny szimmetriára lett volna bel?ve.
És most minden olyan lehangolódott trotli.
De ami nincs,
az nem pusztulhatott hiába
Cukrot dobunk a felhígult parákra,
hadd hordja el csalásainkat a tél.
Kép: Miguel Barceló
Lehet, hogy tévedtél,
ez a kor nem az érzékenyeké.
A legszentebb dolog is besározódik,
ha az ember a szíve szerint lép.
Vasárnap van, a templomig jutunk,
a mennyei áldást, mint cukros kis parát
úgy hordjuk haza.
A szentimentalizmus nulla foka.
Kiábrándulni fölösleges, mert ha van
kezd?lökés, az már félsiker.
Csak semmi összekapaszkodás a sárral.
Ha tisztulsz, áss le a gyökerekig,
mintha vágyaid súlya volna ez az egész.
Mert mindegyik megtalálja számításait,
és ami elkészül, a legvégén elbocsát.
Kép: Miguel Barceló
Holnaptól nem lesz több nekifeszülés,
véget ér ez az egész idegtorna.
Egyformák leszünk, akár az egypetéj?ek,
két érzékeny pont ebben a galaxisban.
Még nem tudom,
hogy tesszük meg a maradék utat,
hisz semmilyen bölcselet nincs,
ami megállítaná a kett?s rontást.
Az egyik a szívben él, másik a gyomorban,
és egyszerre mozdulnak rá a húsra.
Én kezdek hozzáidomulni neurózisodhoz,
azóta, hogy felzaklatott a város részeges nyugalma.
Éjjelenként, amikor bejössz hozzám,
pulzáló szívemre hideget fújsz.
Letépem magamról az ellenmaszkot
és közben arra gondolok,
hátha a roletta apró résein
beáramló leveg?t?l kisebbek leszünk.
Kép: Egyed Tibor
/garai péter sándornak/
van a szekrényemben egy fiók
ahova fejfájásaimat teszem
minden éjjel miel?tt elalszom
ellen?rzöm a falakat
nehogy elmásszon
megszokott helyér?l
valamelyik könyvben olvastam
álmában elfojtott szadizmusát
éli ki a tudat
kép: Dohárszky Béla
