S. Szabó István Szerző
Vezetéknév
S.
Keresztnév
Szabó István
9 év 7 komment

Ez egy majdnem készülő könyv előszava. Azért csak majdnem, mert a bevezetőn kívül több sor még nincs meg belőle. Engem az érdekelne, hogy a téma eléggé érdekfeszítő e ahhoz, hogy egyáltalán belevágjak. *

 

 

Bevezető

 

 

Amikor kitaláltam könyvem címét, azonnal meg is akadtam. Vajon mit jelent az a szó, hogy Pasi? Ki találta ki? Férfiak önmagukra, vagy valaki a női nem gyönyörűségei közül, aki már unta a férfi, fiú, krapek, hapi, mandró, csávó, csákó, ürge, mókus, és még a fene tudja milyen elnevezéseket, és valami újat akart bedobni a köztudatba. Örömmel jelentem, a köztudatba dobás százszázalékos sikerrel járt! A Pasi él, a Pasi virul! Sietve teszem hozzá, a női nem nagy—nagy örömére. Ezzel kapcsolatban viszont valamit még meg kell jegyeznem kedves olvasóm. A hölgyek csak arra a férfira használják a címben szereplő elnevezést, aki pozitív irányba indítja be a fantáziájukat. Vagyis, szerintük csak jó Pasik léteznek. A többiek, akik pestiesen szólva mehetnek a levesbe, megmaradtak, férfinak, fiúnak, hapinak, mandrónak, csávónak, csákónak, ürgének és mókusnak. Természetesen idetartoznak még a vén hülyék, az idióta barmok, a lezüllött punihajkurászok és a szaros trottyok, kiket sokévnyi házasság után a kedves feleségük nevez így bizonyos alkalmakkor. A vicc az egészben az, hogy a lezüllött punihajkurászok és a szaros trottyok is Pasik voltak egykoron, csak hát ugye! Elszaladtak az évek, a mosásra váró zoknik hegyével egyenesen nőtt a feleségek türelmetlensége, a szagukról most ne beszéljünk. Mármint a zoknik — és nem a feleségek — szagáról. 

Arra viszont nem gondol a kedves szóhasználó, tán még maga a szó alkotója sem, hogy a Pasinak esetleg más jelentése is lehet. Például, kialakulhatott a régi pasa szóból, ami a török nyelvben vezért jelent. És ha ez így van — és miért ne lehetne így(?) —, akkor a nők — tudat alatt —, azonnal vezetőjüknek ismerik el az általuk megpillantott és istenített Pasit. Vagyis önként, dalolva hódolnak be a Pasinak — vezérnek —, aki ezt kihasználva visszaélhet helyzetével. És az esetek többségében vissza is él.

Most le merném fogadni kedves olvasó, azon a kifejezésen gondolkodsz, amely könyvem címének második felében szerepel. No, igen! Kit nevezünk mi férfiak — Pasik — Álomnőnek? Akivel esetleg álmunkban szeretkezünk, amikor mellettünk hortyog több éve folyamatosan viselt és elviselt viseltes feleségünk? Vagy az az Álomnő, akin az utcán, munkahelyen, bárhol máshol megakad a szemünk, mert nem viseltes pongyolában, vagy susogó dzsoggingban rohangál, fésületlenül, kócosan? Aki után folyik a nyálunk, mert jobban néz ki, mint az, aki otthon vár? Vagy csak egész egyszerűen emberibben szól hozzánk, mint az asszony, vagy a több éves kapcsolatunk? Vagy az az Álomnő, akinek a lelke szerintünk szebb, jobb, mint az otthoni lelketlen asszony lelke? Vagy az az Álomnő, akit a tizedik sör után annak látunk, hazavisszük, és reggel, riadtan szembesülünk a tragikus valósággal?

Szerencsés esetben azonban a Pasi valóban az Álomnőt „szedi fel” — vagy az Álomnő a Pasit(?) —, viszi haza, veszi feleségül. Vagyis a Pasik, behódolnak az Álomnőnek — hisz a házasság valahol behódolás —, aki ezt kihasználva visszaélhet helyzetével. És az esetek többségében vissza is él.

Csakhogy az évek elszaladnak! A hiteleket fogcsikorgatva ugyan, de kifizetik, a közös gyerekek felnőnek, kirepülnek, és hála az égnek, a gonosz anyós is végre meghal. Vagyis minden együtt van, lenne, a boldogsághoz. Aztán egyszer csak — meg nem mondom az okát —, viseltessé válik a pongyola, susog a dzsogging, sótlanná válik az étel, és az élet.

A Pasik vén hülyékké, az Álomnők pedig, folyton ideges némberré, esetleg szipirtyókká változnak. A vén hülyék a kocsmában két sör mellett beszélik ki az idegesítő némberek rossz szokásait. Természetesen az idegesítő némberek ugyanezt teszik a vén hülyékkel kapcsolatban, a még időben elvált szomszédasszony megértő, ugyanakkor kárörvendő bólogatása közepette. Vagyis, az élet zajlik, csak már nem úgy, mint egykoron.

 

 

Tehát, Pasik és Álomnők!

Vajon hogy kezdődött? A Pasi meglátta az Álomnőt! Vagy az Álomnő látta meg a Pasit? A fene tudja! Egy biztos — hisz valahogy el kellet kezdődnie —, egyikük odalépett a másikhoz, és… 

9 év 16 komment

Csak egy jelenet *

 

1: Lakás. Csengetnek, férfi 1. ajtót nyit. Férfi 2. be.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kimennek az ajtón.

 

2: Hatalmas mező szélén megállnak az autóval. Kiszállnak.

 

Férfi 2. csodálkozva néz körül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Közben a kép elsötétül.

Férfi 1:

Jó napot kívánok! Parancsoljon!

 

Férfi 2:

Tiszteletem! Én a hirdetés ügyében…

 

Férfi 1:

Melyik hirdetés?

 

Férfi 2:

Miért? Több is van? Engem az erdő érdekelne.

 

Férfi 1:

Nagyszerű!  Ön a legjobb helyen jár, a legjobb időben! Pont oda indulok. Velem tart?

 

 

 

Férfi 1:

Na, itt is lennénk! Íme, az erdőm!

 

Férfi 2:

Parancsol?

 

Férfi 1:

Érzi ezt az illatot? Szeretem az erdő friss illatát! Egyszerűen nem tudok betelni vele!

 

Férfi 2:

Most szórakozik velem? Hol van itt az erdő? Egy rohadt fát nem látok sehol!

 

Férfi 1:

Hát ez az drága uram! Ez a fa nélküli erdő! Az én erdőm, ami most eladó, és potom pénzért az öné lehet! Na, mit szól?

 

Férfi 2:

Mit kezdjek én egy fa nélküli erdővel! Itt még fát sem lehet vágni! Árnyék sincs! Mókusok sincsenek!

 

Férfi 1:

Tudom ám, hogy nem érdeklik magát a mókusok! Fát akar vágni! Mit vágni! Irtani! Nem szégyelli magát! Ki akarta vágni az erdőmet!

 

Férfi 2:

Dehogy akartam! Csak, csak….

 

Férfi 1:

Ugye, hogy dadog! Idejönnek a városból és tönkretesznek mindent! Na! Megveszi, vagy nem? Döntse el, mert nincs időm magára!

 

Férfi 2:

Maga megőrült! Mit kezdjek egy fa nélküli erdővel?

 

Férfi 1:

Telepítse tele fákkal!

 

Férfi 2:

Nem telepíteni akarok, hanem vágni! Vág-ni! Világos!

 

Férfi 1:

Szóval nem kell az erdőm!

 

Férfi 2:

Mező! Egy fátlan, gallyatlan mező! Legalább az erdő közepén állna! 

 

Férfi 1:

Telepítsen köré fákat, és ott fog állni! Na?

 

Férfi 2:

És mikor lesz abból erdő, ha most telepítek?

 

Férfi 1:

Azt majd csak az unokái fogják látni!

 

Férfi 2:

Na látja! Ez jó ötlet! Megveszem, körbetelepítem, aztán majd kivágják az unokák! Ne mondják, hogy nem gondoskodott róluk a nagypapa!

 

 

 

9 év 12 komment

Csak egy jelenet *

 

 

Lakás, férfi lép be az ajtón, mérgelődik, közben kefével tisztogatja a ruháját..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  férfi idegesen kapja fel a telefont, tárcsáz. Kihangosítja a készüléket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A férfi egyik kezével befogja a telefont, tanácstalanul néz a feleségére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A férfi lassan kinyomja a telefont. Csendesen az asztalra teszi.

Férfi:

Szerbusz fiacskám! Most nézd meg hogy nézek ki! Tiszta, egy merő mocsok vagyok!

 

Asszony:

Látom! És? Most mit hisztizel, hisz minden nap így nézel ki!

 

Férfi:

Ez nem igaz! Csak azóta, mióta felújítják az utcánkat! Pedig azt mondták….

 

Asszony:

Hogy két hónap alatt végeznek vele! Tudom fiacskám, tudom! Mit tudsz csinálni?

 

Férfi:

Ennek már hat hónapja!

 

Asszony:

Hét!

 

Férfi:

És én hét hónapja úgy jövök haza, minden áldott nap, mint a disznó!

 

Asszony:

El?tte is, de ezt hagyjuk!

 

Férfi:

Hát tehetek én arról, hogy esek-kelek a földtúrásokon! De csak kerüljön a szemem elé a Béci, na csak kerüljön! Majd megmondom én neki….

 

Asszony:

Hívd föl, azt mond meg neki! Tessék, olvass be neki! Ha ettől jobb lesz neked!

 

Férfi:

Mégis csak ő a polgármester! Jogom van tudni, hogy miért nem tudja betartani, nem igaz!

Asszony:

Mit miért nem tud betartani?

 

Férfi:

Hagyjuk! Most felhívom és megmondom neki!

 

Asszony:

Nem is tehet róla a Béci! Bezzeg a képviselők….

 

Férfi:

Nekik is beolvasok! Ma mindenkinek beolvasok!

 

Géphang:

Ön kedves ügyfelünk a város polgármesteri hivatalát hívta! Készüléke billentyűinek megnyomásával a következő lehetőségek közül választhat. Polgármester és családjának szidása, egyes gomb! Jegyző anyázása, kettes gomb! Képviselő testület együttes anyázása, és név szerinti becsmérlése, hármas gomb. Ha ön olyan jellemtelen, gerinctelen suttyó, hogy csak a portásnak meri megmondani a véleményét, négyes gomb! Ha még a portáshoz sem mer hozzászólni, mert önnél szemlátomást erősebb fizikumú, akkor arra kérjük, hogy beszéljen Erzsikével, a takarítónővel. ő a négyes gomb megnyomásával érhet? el. Minden egyéb esetben várjon a kezel? jelentkezésére, aki pillanatnyilag szabadságát tölti.    

 

Férfi:

Most mit csináljak?

 

Asszony:

Négyes gomb.

 

Idősebb nő hangja a készülékből:

Mielőtt elkezdene aranyoskám panaszkodni, ezt hallgassa meg! Az uram, az a piszok disznó, tegnap este részegen jött haza, oszt megint összevert! Julcsi a lányom, két éve nem beszél velem, a fiam négy éve van börtönben. Tavaly meghalt a testvérem és a keresztanyám! Tudja maga mennyibe kerül egy év alatt két temetés? Millióba! Oszt miből? És akkor még nem be…..

 

 

Férfi:

Szegény asszony! Mennyi baja van! Na most azt gondold el anyukám, mit mondott volna a Béci!

 

Asszony:

Vagy az a sok képvisel?!

 

t haiku
9 év Nincs Komment

Most próbálkozom el?ször ilyesmivel, nézzétek el nekem.

 

Ragyog a nap, Te

mosolyogsz, bánatod már elmúlt, – itt a bánatodnál van a sor vége, odáig hét szótagos a sor, lentebb viszont csak három szótag van öt helyett. Gondolom, csak rossz helyen törted a sort

szép vagy most.

 

 

 

Csendes az este:

fényes csillag felettünk,

mi is hallgatunk.

 

 

 

Nehéz évek közt

békés napok, kezed fogva,- itt ez nyolc szótag, eggyel több, mint kéne.

boldog vagyok.- ez pedig csak négy az öt helyett.

 

 

 

Kihalt falu poros– ez itt hat szótag az öt helyett.

utcáján, templomba– ez hat a hét helyett.

 siet? népek. – ez négy az öt helyett.

 

 

 

Lélekharang– ez négy szótag az öt helyett.

kondul, emlékeztet:- ez hat a hét helyett.

valaki elköltözött.- ez hét az öt helyett.

 

 

 

Testünkre tapadt

ruhánk, szivárvány – ez öt szótag a hét helyett.

felettünk, es?s a nyár.- ez hét az öt helyett.

 

——————————————————————–

A haiku formája kötelez?en 5-7-5, s ha ez már megy, az még mindig kevés, hogy haiku legyen. A haikuban nincs soráthajlás, van viszont valami továbbgondolkodtató, hiszen a valódi haiku nem énközpontú, semmiben nem ad támaszt arra vonatkozóan, hogy a szerz? miként érez az ábrázolttal, a leírttal kapcsolatban.

Az írásod több szép képet, gondolatot is tartalmaz valamint bels? rímet, s a rímel? sornál jó ritmust. Ne er?ltesd a haikuzást, írd le, amit gondolsz, érzel, hadd lássuk az én-t, s aztán meglátjuk, hogy kerekszik majd verssé. Mert ebb?l igazából vers akart lenni, csak meger?szakoltad. Ejnye.

9 év 13 komment

Ez a történet majdnem ott folytatódik, ahol a régi befejeződött. Ha tudsz titkot tartani kedves olvasó, akkor most elárulok neked valamit!*

 

 

 

Valamit, ami hatalmas meglepetés lesz neked is, és nekem is, aki az egészet kitalálta. A történet akkor és ott nem ért véget, hanem csak abbamaradt. Mégpedig úgy, ha emlékeim nem csalnak, hogy a veronai szerelmesek szerelmes halált haltak. No persze ezt mindannyian tudjuk, akik ismerjük és szeretjük az irodalmat. De most lássuk a történet valódi végét.

 

Rómeó és Júlia miután sikeresen saját halálhírüket keltették, postakocsiba ültek, és meg sem álltak a festői Budapest városáig. Úgy gondolták a szerencsétlenek, hogy hasznosítani tudják majd egymás iránt érzett szeretetüket, és egy közös vállalkozás beindításával tudják majd megalapítani jövőjüket. Azonban, ahogy ez lenni szokott, ember tervez, és az Adóhivatal végez. Sokévnyi kemény munka után a robotba és a házasságba megcsömörlött párnak szétváltak útjai. Júlia a munkanélküli segélyből összespórolt annyit, hogy különféle segélyszervezetek bevonásával vissza tudott utazni Veronába, a régi szülői házba. Rómeót — miután kiengedték a baracskai fogház hatalmas kapuján — egy hatalmas autó várta, és a Szeredlai öregek otthonába szállította örökös megfigyelésre, mivel a börtönben azt állította magáról, hogy ő bizony az a Rómeó, és ez roppantul gyanússá tette őt őrzői előtt.

 

Eltelt ismét sok-sok esztendő. Júlia néha megjelent a veronai szülői ház erkélyén, és sóvárogva gondolt a szebb időkre, amikor férfiak kúsztak fel az állandóan ott lévő létrán, hogy kegyében részesítse őket. Ilyenkor feltette huszonöt dioptriás szemüvegét, és a létrát fürkészte, de nem látott rajta senkit.

 

Azt kérdezed kedves olvasó, hogy mi lett Rómeóval? Mi lett volna? A szokásos történet. Az állam megvonta a pénzt az idősek otthonától, és az otthon minden lakója utcára került. Rómeó az utcákat járta, és megpróbálta mindenkivel elhitetni, hogy ő az a Rómeó. Ám mindenki kinevette, volt, aki pofán is vágta emiatt, és sokan szélhámosnak vélték. De egyszer csoda történt. Egy irodalomkedvelő gazdag ember került az útjába, aki töviről hegyire kikérdezte a kisöreget, végül — mint a mesében — a kezébe adott egy vonatjegyet, egyenesen Veronába, hogy ismét meglátogathassa szíve hölgyét.

Pontosan hetvenöt évvel az erkélyjelenet után érkezett Rómeó Júlia erkélye alá. Odafent égett a villany, látta, amint az imádott nő egy fülpiszkával tisztogatja a füleit. Rómeó megállt a sokat látott létra alatt, és szétvetett lábakkal engedte ki magából a fáradt gőzt. Örült, hogy végre megérkezett. Júlia meghallotta a csobogást.

— Ha! Ki az, ki odalent csurgat? — kérdezte, és a fülpiszkát eldobva lépett ki az erkélyre.

— Én vagyok az, Rómeó! — suttogta Rómeó, és felhúzta nadrágján a zipzárt. — A francba! — tette még hozzá sziszegve, mert becsípte a becsíphetőt.

— Roméró, te vagy az? — suttogta az asszony szerelmesen, és kendőjét dobta a lent várakozó férfi arcába.

— Hah! Ki az a Roméró! — kiáltott fel a férfi, majd hangos káromkodások közepette próbált megszabadulni a fejére tekeredő egyszer egy méteres kendőtől. — Nem Róméró, hanem Rómeó! — mondta rekedten, és a nyakáról lefejtett kendőt a rózsabokor tövébe vágta.

— Rómeó? — kérdezte csodálkozva a nő. — Olyat én nem ismerek! De jer közelebb, hadd lássam orcádat!

— Megyek! — kiáltott fel a férfi. — Csak ez a lumbágó, ez! Ez ne lenne! — tette még hozzá, és nehéz mozdulatokkal kúszott fel a létrán.

— Nekem inkontinenciám van! — csevegte az asszony. — Óránként cserélem a betétemet!

— A heréim is fájnak! — újságolta örömmel a félúton járó Rómeó. Örült, hogy valakivel megoszthatta testi és szervi bajait.

— Emlékszem rád! — kiáltott fel Júlia. — Te vagy az aranyeres Rodolfó!

— Hah! Ki az a Rodolfó, te céda, te! Nekem nem aranyerem, hanem érszűkületem van! A bal lábamban!

— Tudom — suttogta Júlia —, a bal lábad büdösebb! Már emlékszem rád. Csak az a Shakespeare elszúrta a dolgot! Meg kellett volna döglened már az első alkalommal! — ezzel betotyogott a szobába, és egy csomaggal tért vissza.

Ezek után már egy szót sem szóltak egymáshoz, hisz Rómeó szuszogva mászott, Júlia pedig feszülten koncentrált, nehogy bepisiljen.

Végre ott álltak egymással szemben. Rómeó izzadva lihegett, Júlia, kezében a csomaggal, összehúzott szemekkel méregette.

— Ó Roméró, miért vagy te Róméró? — kérdezte Júlia, de mielőtt folytathatta volna Rómeó megragadta a torkát!

— Most meghalsz Desdemóna! — kiáltotta vérben forgó szemekkel. — Tudtam, hogy megcsaltál!

— Én csaltalak meg te szemét, te! Akkor ki az a Desdemóna? — suttogta fuldokolva a nő, és lefejtette nyakáról a fojtó kezeket. 

— Az nem az én nőm volt, te tanulatlan tuskó! Tudhatnád, hogy a néger dugta! — üvöltötte magából kikelve Rómeó, és igyekezett megragadni valamit a nőből, mert vészesen ingott lába alatt a létra.

— Itt a gatyád és a koszos pólód! — üvöltötte Júlia. — Takarodj innen!

Ezzel a férfi ölébe nyomta a nylonzacskót. Rómeó megtántorodott. Egyik kezével átölelte a csomagot, majd halált váró üvöltéssel zuhant a mélybe.

Júlia a rövid közjáték után kicsit még levegőzött, majd becsukta az erkélyajtót, és nyugovóra tért. Elalvás előtt mosolyogva gondolt a fiatalkorára, amikor volt egy férfi, aki…

 

Látod, kedves olvasó! Így múlik el a világ dicsősége, és így alszik ki a szerelem lángja. 

9 év 32 komment

Ez egy rejtvény. Szeretném, ha megfejtenétek.*

 

 

A szálloda olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Londinerek rohangáltak a lépcsőkön, a két portás pedig fejét összedugva tárgyalta az éjszaka eseményeit. A folyosókon ijedten beszélgettek a vendégek, a takarítónő kis csoportja némán várakozott. Kovács százados felsietett a lépcsőn és belépett az egyik szobába, mely előtt előírás szerint egy rendőr posztolt. A bűnügyi technikus ekkor lépett ki a fürdőszobából.

— Négy-hat órája halott. Szúrt seb! Egyetlen egy szúrás, a szíve közepébe! — mondta Kovácsnak, és intett a hullaszállítóknak, hogy vihetik.

— Várjanak! — mondta Kovács, és a kád mellé lépett. Lenézett a sápadt arcra, melynek fehérségét még jobban kiemelte a vértől vörös víz. — Hol a fegyver?

A technikus megfordult. — Tényleg, hol a fegyver? — kérdezte ő is, majd fejét csóválva visszament a fürdőszobába.

Kováccsal ketten felforgatták a helyiséget, fegyvert nem találtak. Ekkor egy alacsony, bajuszos férfi állt meg a küszöbön.

— Hercule Poirot vagyok — mondta tört magyarsággal, és megemelte kalapját. A vak is láthatta, hogy ugyanúgy kopasz, ahogy azt megboldogult Agatha egykoron megírta. — Mi történt? — kérdezte.

— Örvendek Mösszijő Poaró! — mondta Kovács örömmel, és megszorította a feléje nyújtott kezet! — Gyilkosság! — jelentette ki magabiztosan. — Ami furcsa az ügyben, úgymond önnek való rejtély kedves Poaró, hogy az ajtó belülről volt zárva, az áldozatot pedig szíven szúrták. Egyetlen egy szúrással találták el a szíve közepét. Ami még nehezíti a dolgot, hogy az ablak is zárva volt, szintén belülről, és nem találjuk az eszközt, amivel a gyilkosságot elkövették.

Poirot lehajolt, és közelről is megvizsgálta a hullát. — Eh bien! — mondta sóhajtva, és a csak oroszul tudó Kovács igazat adott neki. — Harasó — mondta mosolyogva, majd cigarettával kínálta a kiváló detektívet.

— Uram! — lépett be az őrt álló rendőr a fürdőszobába. — Colombo hadnagy várakozik a hallban. Beszélni szeretne önnel.

A százados kisietett és örömmel üdvözölte a ballonkabátos hadnagyot. Míg a szoba felé sétáltak neki is elmesélte a különleges bűnügyet, majd köszönetét fejezte ki a folyosón izgatottan várakozó kamerák előtt a feletteseinek, akik lehetővé tették számára, hogy ilyen nagyszerű és jó hírű rendőrökkel dolgozhasson együtt.

Most már hárman álltak a lassan megdermedő hulla mellett, és veszettül vakargatták a fejüket.

— Uraim! Sherlock Holmes vagyok! — lépett a furcsa kalapos detektív a fürdőbe, és nagyítójával vizsgálgatta az addigra jócskán összetaposott nyomokat. — Ez meghalt! — jelentette ki magabiztosan, és a többiek elismerően néztek rá.

— Gyilkosság — mondta Colombo, és körülnézett, hogy kit is gyanúsítson be, akire aztán két órás kérdez—felelek elteltével rásüti, hogy gyilkos. Poirot méregette, egyáltalán nem tetszett neki a szótlan kisöreg.

— Maga uram, hol volt a gyilkosság ideje alatt? — tette fel az agyafúrt kérdést, hisz senki sem tudta, mikor történt a gyilkosság.

— Négy—hat órája tízóraiztam — felelte a kisöreg, majd ujjával a ballonkabát hajtókájára bökött.

— Én ön kedves uram?

— Én a feleségemmel voltam! — kiáltott fel a hadnagy, majd halkan hozzátette. — Igaz, ezt nem tudom bizonyítani, mert őt még senki sem látta. 

Ekkor az egyik londiner zuhant be a fürdőszobába, arcán egy hatalmas monoklival, majd egy jól öltözött, nyakkendős, öltönyös férfi ugrott rá, és elegánsan pofán vágta még kétszer—háromszor. Aztán felemelkedett a ronggyá vert londiner mellől, megigazította haját és nyakkendőjét, bemutatkozott.

— Simon Templar vagyok, uraim! Az Angyal! — mondta megnyerő mosollyal.

Immáron öten próbálták kibogozni a rejtélyes bűnügyet, mely egy nem mindennapi gyilkosságnak álcázott bűnügy volt.

— Leszúrták, és nincs meg a fegyver! — hajtogatta Poirot.

— Az ajtó és az ablak belülről zárva, idegen nyomok nincsenek! — mondta Colombo.

— Gyilkosság volt, ehhez nem férhet kétség! — kiáltott fel egyszerre Kovács és Holmes.

Napok teltek el, az áldozat lassan megbüdösödött. Ám a kiváló detektívek nem mozdultak, hanem szürke kis agysejtjeiket dolgoztatva próbálták felgombolyítani a nem mindennapi bűnügy szálait.

És hét nap elteltével furcsa dolog történt.

Épp a halban gyülekeztek, hogy meghallgassák Hercule Poirot okfejtését a bűnügyről, amikor a küszöbön megjelent az egyik takarítónő, bizonyos Erzsike néni, született Hoppendoffer Zuárdné, és súgott valamit Kovács százados fülébe. Kovács először, mint aki nem hiszi el a hallottakat, megrázta a fejét, majd hosszan elgondolkodott. Aztán félrevonult a mesterdetektívekkel, és sokáig tanácskoztak, majd még egyszer felmentek a szobába és körülnéztek. Aztán intetek a hullaszállítóknak, hogy vihetik a már oszlásnak indult, büdös holttestet.

Majd elégedett arccal léptek ki a folyosóra, és az izgatottan várakozó újságíróknak részletesen beszámoltak nyomozásuk eredményéről. Az újságírók hangos tapsviharban törtek ki a beszámoló végén.

— Bravó, bravó! — hallatszott mindenfelől. Ők pedig emelt fővel vonulhattak végig a piros szőnyegen, hisz zsenialitásuk ismét a póri többség fölé emelte őket.

A rejtélyt megfejtő Erzsike nénire a kutya sem volt kíváncsi, hisz azt sem tudták, hogy létezik, azt meg már pláne nem tudták, hogy mit is tett a bonyolult ügy megfejtése érdekében.

Úgyhogy Erzsike fogta a partvist, a rongyot a vödröt, és továbbra is tette a dolgát.

A detektívek pedig… no de, az már egy másik történet.

 

Arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek hogy halt meg az áldozat. Vagyis, mit súgott Erzsike a mesterdetektíveknek?

9 év 10 komment

*

 

 

A magas, sovány férfi már sokadik órája várakozott a gyéren megvilágított folyosón. Hol a cipője orrát, hol a lassan vánszorgó óramutatót bámulta egykedvűen. A mellette ülő tömzsi kopasz türelmetlenül krihácsolt, majd odaszólt a fülke előtt álló portásnak.

— Maguk aztán tudják húzni az időt!

A portás megrántotta a vállát, és nagyot harapott a kezében lévő szendvicsbe. — Nem én vagyok a behívó! — mondta tele szájjal, és kisujjával az egyik ajtóra bökött. — Ottan tessék reklamálni!

Felpattant ültéből a tömzsi, ideges járkált a folyosón. — Most mondja meg! — állt meg hírtelen a sovány előtt — Két óra! Két rohadt órája, itt rohadok, és még semmi! Most mondja meg!

Mielőtt a sovány megmondhatta volna, a tömzsi tovább robogott. A vécé előtt megfordult, és rohant vissza. — Na! Mit mondtam! Még mindig semmi!

— Kérem a huszonhatos sorszámú ügyfelet, fáradjon be a rendelőbe! — recsegte a hangszóró, majd hosszú sípoló hang következett.

A sovány férfi a kezében lévő cédulára nézett, aztán a hangszóróra, majd az ajtóra, és csak ezután pattant fel ültéből. — Én vagyok az! — mondta büszkén kihúzva magát, majd belépett az ajtón.

— Jó napot kívánok! A huszonhatoska vagyok! — mondta köhögve.

— Zsebkendőbe, ha kérhetném! — szólt az asztal mögött fehér köpenyben helyet foglaló, és vastagkeretes szemüvege mögül tekintetével szinte átfúrta a férfit.

— Nem tudom, jó helyen járok e — kezdte a sovány —, én a betegközvetítőt keresem!

— Mi vagyunk a betegközvetítő! Miben lehetünk a szolgálatára? — kérdezte a fehér köpenyes. Közben felállt az asztaltól, és hírtelen a megszeppent férfi mögé lépve, a jéghideg sztetoszkópot a hátának nyomta.

— Juj ez hideg! — ugrott egy kisebbet ijedtében a sovány.  

— Tehát mit óhajt? — kérdezte ismét a köpenyes és beletúrt a férfi hajába.

— Betegállományba szeretnék menni! Tartós betegállományba! — mondta nyomatékkal a sovány.

— Ez lenne a másodállása? — kérdezte a másik, és visszaült az asztal mögé. — Foglaljon helyet!

— Hogy tetszett mondani? — kérdezte csodálkozva a sovány, miközben belehuppant az egyik székbe.

— Ugye van a főállása, és a betegállomány lenne a másodállása. Ezt kell megoldanunk, igaz?

— Iiigen! — dadogta a férfi. — Persze! Azért jöttem! Szeretnék dolgozni, de úgy, hogy a betegállományra járó kevéske pénzemet is megkapjam! 

— Mert sok kicsi, sokra megy! — nevetett fel a köpenyes, és ujjával játékosan megfenyegette páciensét.

— Ahogy mondani tetszik.

— Tudja, ez a jelszavunk.

— Gratulálok! — udvariaskodott a sovány.

— Mit is mondott! Milyen betegségben szenved? — kérdezte hírtelen az asztal mögött ülő.

— Nem mondtam semmit.

— Szóval, ezt is mi találjuk ki, Igaz?

— Ha lehetne. Mit ajánl?

— Ahogy így elnézem magát — mondta a köpenyes előrehajolva ültében —, elég vérszegény. Mit szólna egy tüsszös mandulagyuszihoz, tüdőgyuszival és magas lázzal megspékelve. Na?

— Ez jó, ez tetszik! — mondta izgatottan a sovány. — Esetleg egy kis magas vérnyomás! Tetszik tudni, a tódőgyuszi mellé…

— Jó ötlet! — vágott közbe a férfi. — Szeretem, ha az ügyfeleink kreatívak! Még valami?

— Nem is tudom…

— Na, bátran! — bíztatta őt a másik. — Nem kell szégyellnie! Miben szeretne még szenvedni?

— Tudja — felelte a sovány izgatott reménykedéssel —, nekem még sosem volt aranyerem!

— Remek! — kiáltott fel örömmel a köpenyes. — Micsoda ötlet! Ez a beszéd drága uram! Egy aranyér rendel!

— Ezek után mi a teendőm?

— Szinte semmi! Menjen be dolgozni! Én a saját orvosunkkal felvetetem betegállományba, és a lakására küldök egy pótbeteget.

— És a beteglátogatók?

— Mivel a pótbeteg a maga lakásán, a maga ágyában fekszik, eszük ágába se jut gyanakodni. Ön továbbra is dolgozhat a KFT-ben! A főnöke boldog, hisz magára mindig lehet számítani, hisz sosem beteg. Zsebből-zsebbe kapja a pénzét, a TB pedig átutalja a betegállományra járó összeget, azt a fránya hatvan százalékot.

— Én önök?

— Mi kérem kapunk tíz százalékot! A hatvan százalék tíz százalékát. Így maga a betegsége alatt ötven százalékkal több fizetést kap. Most mondja meg, nem megéri betegnek lenni?

— És mi van, ha rosszabbul leszek?

— MI lenne? A pótbeteg is rosszabbul lesz, ez az összegen nem változtat.

— De én verejtékben úszom, ha lázas vagyok! — makacskodott tovább a sovány.

— A pótbeteg is! — mondta a köpenyes, és türelmetlenül nézett az órájára.

— Félrebeszélek!

— Ő is!

— És mi van, ha ne adj Isten, meghalok?

— Miért nem ezzel kezdte! — kiáltott fel mérgesen a fehér köpenyes. — Megkérem, fáradjon ki a váróba, és húzzon egy másik számot! Ugyanis a halott közvetítést a másik irodában intézzük.   

10 év 5 komment

Azért a biztonság kedvéért, – mielőtt lemészárolnátok – a Gálvölgyinek is átküldtem.:)))) *

Szoba, feleség olvas, férj a számítógépet bújja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mosolyogva, tovább kötöget, közben magában szavalja, a kép elsötétül

 

 

Férj:

Jaj Istenem! Rémes!

 

Feleség:

Mi van, fiacskám?

 

Férj:

A pályázat, amiről meséltem!

 

Feleség:

Nem tudom.

 

Férj:

Dehogynem! Az irodalmi oldal, ahová verset kell írni a kádról és a kisfiúról.

 

Feleség:

Nincs is kádunk!

 

Férj:

Fiunk sincs.

 

Feleség:

Én tehetek róla?

 

Férj.

Ne kezdd megint… De ez a vers!

 

Feleség:

Te írtad?

 

Férj:

Nem, de akkor is… a szívemig hat!

 

Feleség:

Nem azt mondtad, hogy rémes?

 

Férj:

Dehogynem! Neked azt mondtam, hogy rémes, de mégsem lehet az, ha egyszer a főszerkesztő betette.

 

Feleség:

Lehet, hogy nem ért hozzá!

 

Férj:

Olyan nincs, hisz ő a főszerkesztő!

 

Feleség:

Te is adsz a munkádból kifolyólag szexuális tanácsokat, és….

 

Férj:

Ezt hagyjuk! Egyszer és mindenkorra ezt fejezd be! Ez csak egy négy soros, felolvassam?

 

Feleség:

Olvasd.

 

Férj:

A kisfiú ül a kádban

És arra gondol álmában,

Hogy fürdik,

Kínjában.

 

Feleség:

Iszonyatosan gyenge!

 

Férj:

Azt nem írhatom, tudod jól.

 

Feleség:

Mit nem írhatsz?

 

Férj:

Rossz véleményt.

 

Feleség:

Miért nem?

 

Férj:

Nem szokás.

 

Feleség:

Akkor ne írj semmit!

 

Férj:

Azt sem lehet, mert akkor az enyémet sem véleményezik sőt, lehet, hogy el sem olvassák.

 

Feleség:

És?

 

Férj:

Mi az, hogy és? Ennek ez a lényege! Leírom, a szerkesztő átnézi, elfogadja, a többiek véleményezik.

 

Feleség:

És van, hogy rossz kritikát kapsz?

 

Férj:

Hogy lenne már! Akkor én is rosszat írnék vissza, és nem irodalmi, hanem háborús oldal lenne.

 

Feleség:

De akkor ez nem őszinte!

 

Férj:

Attól függ, mit nevezel őszinteségnek? Tessék, itt az én versem:

 

Kádban pancsol a kisfiú,

Halacskázni csudijó!

Az anyja mérgesen toppant,

A fiú elejti a szappant.

 

Na, milyen?

 

Feleség:

Iszonyatos! Nehogy elküldd!

 

Férj:

Miért lenne ez rossz?

 

Feleség:

Nem igaz, hogy nem látod! Egy rímtelen, négysoros baromság, aminek sem eleje, sem közepe, se vége nincs! És még te nevezed magad költőnek!

 

Férj:

Igenis költő vagyok! A többiek az oldalon így neveznek! És vedd tudomásul, hogy szeretik a verseimet! Mindig jó kritikát kapok!

 

Feleség:

És az előbb olvasottra milyen véleményt fogsz írni?

 

Férj:

Természetesen jót, hisz nem akarok senkit sem megbántani.

 

Feleség:

Na látod! Erről beszéltem, nyuszó-muszó. Az igazság odaát van!

 

Férj:

Azt az oldalt nem ismerem.

 

Feleség:

Kádban pancsol a kisfiú,

Halacskázni csudijó!

Az anyja mérgesen toppant,

A fiú elejti a szappant.

 

Ilyen egy baromságot!

 

 

10 év 33 komment

Ezt most reggel írtam és küldtem át a Gálvölgyinek. Teszteljétek már le légyszíves. Köszi. *

 

 

Lakás, idősebb férfi kukoricát majszolva, izgulva nézi a tévét. Csöngetnek. Kelletlenül feláll, ajtót nyit. Középkorú férfi, kezében nagy, tömött sporttáskával áll a küszöbön.

 

 

 

Az idős csak félszemmel figyel rá, mert vissza-vissza „kacsingat” a képernyőre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bemennek a lakásba, az idős visszaül nézni a tévét, a középkorú egy könyvet vesz elő a táskából, és leteszi az asztalra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Az idős bezárja a másik után az ajtót, siet vissza a tévé elé. Amikor leül, megbillen az asztal. Fogja, egy kicsit billegteti, majd az egyik lába alá beteszi a könyvet, és nézi tovább a tévét.

 

 

 

 

 

 

Középkorú:

Jó napot kívánok, kedves uram! Kápolnási vagyok! Kápolnási Péter!

 

Ids:

Jó napot! Mit óhajt?

 

Középkorú:

Mondom kedves uram, Kápolnási Péter vagyok, az író.

 

Idős:

Na jól van, jöjjön, jöjjön! Nem tudom, mit akarhat nálam egy író, de jöjjön már be, mert most van a legizgalmasabb rész!

 

Középkorú:

Ez az!……. Illetve, ő az!

 

Idős:

Mit, mit, mit akar?

 

Középkorú:

Ez életem főműve kérem! Ebben minden benne van! Izgalom, szerelem, romantika, sőt! Bűn-ügy-is-van-ben-ne!

 

Idős:

És?

 

Középkorú:

Nézze kedves uram! Ebből a könyvb?l háromezer példányt nyomtattak, és még egy sem fogyott. Azért jöttem, hátha kedvet kapna hozzá! Higgye el….

 

Id?s:

Tévéújságja nincs?

 

Középkorú:

Na de kérem!

 

Idős:

Tudja, a másik csatornán mindjárt kezd?dik a Dunyika hétpecsétes élete című sorozat, csak azt nem tudom mikor.

 

Középkorú:

Akkor sincs tévéújságom! Szóval ez a könyv…

 

Idős:

Látta maga a Juan atya megtévedésének ötvenharmadik részét?

 

Középkorú:

Nem kérem, nem láttam. Én ezt a könyvet…

 

Idős:

Na, abban volt szerelem! Abban aztán volt szerelem! Ha maga azt látta volna!

 

Középkorú:

Nem láttam!

 

Idős:

Bánhatja, míg él! Még én is könnyeztem drága uram, a feleségem meg zokogott! Karcsikáról nem is beszélve!

 

Középkorú:

Ki az a Karcsika?

 

Idős:

Ki volt Karcsika? De ez nem fontos. Miért is jött?

 

Középkorú:

Hogyha ezt a könyvet maga elolvassa..

 

Idős:

Miért olvasnám el?

 

Középkorú:

Mert jó!

 

Idős:

Nem lesz belőle film?

 

Középkorú:

Szokott maga egyáltalán olvasni?

 

Idős:

Tévéújságot. Nincs magánál véletlenül egy? Tudja, Dunyika…

 

Középkorú:

Tudom, de nincs.

 

Id?s:

Klárikám elkeverte valahová. Pedig jó lenne tudni, hogy….

 

Középkorú:

Jó bizony! Vesz könyvet, vagy nem vesz könyvet?

 

Idős:

Vastag?

 

Középkorú:

Nem vastag! Még maga is kiolvasná egy hét alatt! Odaadom fél áron! Na?

 

Idős:

Hejj! Ezt nem hittem volna! Odanézzen! Hozé Huanita Munoz tényleg Senor Alvarez De Pintó kisebbik fia! Na, a maga könyvében van ilyen?

 

Középkorú:

Nincs….

 

Idős:

Azt, ilyet akar nekem eladni? Ugyan, menjen már!

 

Középkorú:

Mondom fél áron adom! A bolti ár feléért! De tudja mit! Magának, mert ekkora könyvbarát, engedek hetven százalékot! Na, megveszi?

 

Idős:

Rendben van, hagyja itt, hátha jó lesz valamire!

 

Középkorú:

Még hogy valamire! Drága uram! Ez életem főműve! Könyörgöm, olvassa el!

 

Idős:

Jó-jó, csak menjen már!

 

10 év 10 komment

*

Jézuska márpedig nincsen

 

— mondta apám, és én akkor hat évesen azt hittem, a szívem szakad meg.

— Na de akkor ki hozza az ajándékot? — kérdeztem félszegen.

— Anyád és én — volt a válasz, mely azért rendesen a földbe döngölt. Majdnem elsírtam magam, mert akkor jöttem rá, hogy becsaptak! Becsaptak, mert még levelet is írattak velem a jó Öregnek, amit aztán anyám, vagy apám postára adott. Vagy nem adott? Most mit gondoljak erről? A szüleim átvertek volna, vagy…? Ezekben, a levelekben általában leírtam, hogy mit szeretnék. Persze titkosírással írtam, ahogy csak a pár évesek tudnak írni, és amit csak Ő tudott elolvasni. Aztán amikor eljött az idő, a Jézuska jó magaviseletemre való tekintettel megajándékozott. Most meg kiderül, hogy nincs, és nem létezik! Sosem volt. Vagy mégis? Teljesen megzavarodtam, és attól kezdve valahogy nem vártam a karácsonyt. Illetve, vártam, csak már nem úgy.

 

Ennek már ötven éve. Most megint közeledik a Szent ünnep, és megint felcsendült fülembe apám szívbe markoló, gyermeket felnőtté tévő mondata. — Jézuska márpedig nincsen. — Ezt a kedvesemnek mondtam, idéztem, amikor arról beszélgettünk, mit vegyünk lányainknak karácsonyra. Petrám — ő a nagyobb — rendben volt. Ő már tudta nagyapjától örökölt bölcsességgel, hogy a jó Öreg nem létezik. Így vele már jóval az ünnepek előtt elmentünk, és megvásároltuk mindazt, amire egy tizenhat évesnek marha nagy szüksége lehet. Amolyan női dolgokat, amiket én sosem értettem, de azt mondta hitvesem és a lányom, a nő ezektől a dolgoktól válik igazán nővé. Legalábbis, a nő érzi úgy, nekem, mint férfinak erről más a véleményem. Persze ez nem fontos, hisz egy házasságban, főleg ott, ahol három nő van a háztartásban, a férfi véleménye nem annyira számat. Ott elég, ha a férfi a számlákat kifizeti, és a véleményét magában tartja. Tehát ott tartottam, hogy meg kéne mondani a kicsinek is, Vandánknak, hogy Jézuska márpedig nem létezik.

— Te meg vagy őrülve? — kérdezte Krisztinám tágra meredt szemekkel. — Hisz megírta a levelet, és várja az ajándékot. — Hol a levél? — nézett rám várakozón, nekem meg az agyam rohangált a fejemben.

Tényleg, hol a levél?

Csak jelzés értékkel mondom, mindez december 24-én reggel történt, kávézás közben. Pontosabban én kávéztam, kedvesem az ajándékokat igyekezett becsomagolni.

Arra emlékeztem, hogy ez a gyönyörű virágszál azt a nyomorult levelet a kezembe nyomta. — Apaaa! Feladod a Jézuskának? — kérdezte.

— Persze, hogy feladom — belesüllyesztettem a táskámba, és… És? Hova a francba tettem?

— Nincs meg — feleltem, és valahogy nem volt kedvem kedvesemmel szemezni.

— Nincs meg?

— Nincs.

— Akkor most mi lesz? — kérdezte várakozón. A kérdésben benne volt, a válasz. Ha elcseszted, tedd jóvá, mert különben…

— Hát, izé… — mondtam — Hisz már vettünk neki egy csomó mindent! — kiáltottam fel. — Ott a ruha, a cipő, a könyv, mit akarsz még?

— Persze, hogy vettünk, csak azt nem, amit ő szeretne. Tehát, mi volt a levélben?

— Nem tudom… nem olvastam.

— Nem?

Megrántottam a vállam. — Mondjuk meg neki, hogy nincs Jézuska, az ajándékokat mi vesszük, és most nem kaptunk azt, amit…

— Te normális vagy? — nézett rám szemrehányón.

Néma csendben, összetörten kevergettem kávémat, feleségem mogorva arccal csomagolta a huszonkettedik „pont jó lesz neki” kardigánt vagy mi a francot. 

Aztán eszembe jutott. — Megvan! — kiáltottam. — Bent van a fiókomban.

Kocsiba ültem és berohantam a munkahelyemre, felrántottam a fiókomat, ott volt. Diadalmasan vittem haza. Sietve bontottuk fel. Feleségem szótagolva olvasta Vandánk kacifántos, még bizonytalan, elsős írását. „Kedves Jézuska! Szeretnék kérni tőled egy rózsaszínű, sárga masnis, Gúd báj Skrimlomot.”

— Hát az meg mi a franc? — kérdeztem tágra meredt szemekkel.

— Zsinyumár — felelte feleségem, és várakozón nézett rám.

Aha, szóval ez a Zsinyumár tisztességes neve! A Zsinyumár nevet én adtam ennek a szerencsétlen rajzfilm figurának, mivel úgy néz ki, mintha a zsiráfnak, a nyúlnak és a szamárnak a keresztezéséből született volna. Ráadásul rózsaszínű, és a hajában, vagy a fülén, vagy hol a fenében, nagy, sárga masnit visel. Egyszóval ronda, mint a bűn, de a gyerek imádja.

— Na, indulj! — mondta Krisztinám, én meg néztem rá, mert nem tudtam, hogy hová is induljak. — A játékboltba, vegyél neki egy Skrimlomot.

— Nem kéne inkább megmondanunk neki, hogy nincs…

— Indulás!

Kocsiba ültem, és ami ezután történt, az minden képzeletemet felülmúlta. Zsinyumárt sehol sem lehetett már kapni. Az eladók úgy néztek rám, mintha az űrből érkeztem volna.

— Uram! Ilyenkor Skrimlomot? — kérdezte a magas szőke szemüveges az egyik áruházban.

— Kedves uram! — mondta a másik, máshol. — Fél óra múlva karácsony, maga meg Skrimlomot keres?

— Nem Skrimlom, Zsinyumár! — feleltem neki fogcsikorgatva, erre rezzenéstelen pofával mondta. — Az sincs, higgye el. Különben is, mindjárt zárunk. Mi lenne — kiáltott fel hirtelen —, ha vásárolna a gyereknek egy sárga, kádba való, magától felfújódó Zuttybelét! A srácok imádják! Higgye el, megvesznek érte! Még van belőle pár darab!

— Uram! — kiáltottam fel kétségbeesve. — Nekem Zsinyumár, akarom mondani, Skrimlom kell, és nem Zuttybele! Ha nincs, akkor megyek tovább.

Végül a sokadik helyen, Zsinyumár helyett találtam egy rózsaszínű, nagyfejű Táltos Manót, sárga masnival a nyakában. Nem volt más választásom, megvettem. A színe jó, a masni megfelel, csak éppen egy bájos arcú manó, és nem az a szörnyeteg Zsinyumár tekintett rám.

Rohantam haza. Feleségem rohadt ideges lett, amikor meglátta vásárlásom eredményét.

— Ezt meg mi a francnak vetted meg? Nem fogod fel, hogy Skrimlom kell a gyereknek?

— Nincs — feleltem lehangoltan.

Nem volt mit tenni, becsomagoltuk a Manót, és betettük hátra a fa tövébe, majd lekapcsoltuk a villanyt, és kimentünk a szobából.

 

Eljött az este. Vacsora után a lányok lelkesen láttak neki az ajándékok kibontásának. Mi ketten idegesek és feszültek voltunk. Amikor Vandánk kezébe kapta a Manót rejtő dobozt, összeszorult a torkom. Arra eszméltem, hogy örömtáncot jár a kicsi, és egy rózsaszínű, sárga masnis, Zsinyumárt tart a kezében. 

Feleségemmel nem értettük a dolgot, értetlenül néztünk egymásra.

Ő megkönnyebbülten mosolygott, én csak annyit tudtam dadogni — Jézuska márpedig…

— Pszt! — mondta kedvesen, és kezét a szájamra tapasztotta. 

 

 

S. Szabó István Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.