S. Szabó István : A nagy rejtély (rejtvény)

Ez egy rejtvény. Szeretném, ha megfejtenétek.*

 

 

A szálloda olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Londinerek rohangáltak a lépcsőkön, a két portás pedig fejét összedugva tárgyalta az éjszaka eseményeit. A folyosókon ijedten beszélgettek a vendégek, a takarítónő kis csoportja némán várakozott. Kovács százados felsietett a lépcsőn és belépett az egyik szobába, mely előtt előírás szerint egy rendőr posztolt. A bűnügyi technikus ekkor lépett ki a fürdőszobából.

— Négy-hat órája halott. Szúrt seb! Egyetlen egy szúrás, a szíve közepébe! — mondta Kovácsnak, és intett a hullaszállítóknak, hogy vihetik.

— Várjanak! — mondta Kovács, és a kád mellé lépett. Lenézett a sápadt arcra, melynek fehérségét még jobban kiemelte a vértől vörös víz. — Hol a fegyver?

A technikus megfordult. — Tényleg, hol a fegyver? — kérdezte ő is, majd fejét csóválva visszament a fürdőszobába.

Kováccsal ketten felforgatták a helyiséget, fegyvert nem találtak. Ekkor egy alacsony, bajuszos férfi állt meg a küszöbön.

— Hercule Poirot vagyok — mondta tört magyarsággal, és megemelte kalapját. A vak is láthatta, hogy ugyanúgy kopasz, ahogy azt megboldogult Agatha egykoron megírta. — Mi történt? — kérdezte.

— Örvendek Mösszijő Poaró! — mondta Kovács örömmel, és megszorította a feléje nyújtott kezet! — Gyilkosság! — jelentette ki magabiztosan. — Ami furcsa az ügyben, úgymond önnek való rejtély kedves Poaró, hogy az ajtó belülről volt zárva, az áldozatot pedig szíven szúrták. Egyetlen egy szúrással találták el a szíve közepét. Ami még nehezíti a dolgot, hogy az ablak is zárva volt, szintén belülről, és nem találjuk az eszközt, amivel a gyilkosságot elkövették.

Poirot lehajolt, és közelről is megvizsgálta a hullát. — Eh bien! — mondta sóhajtva, és a csak oroszul tudó Kovács igazat adott neki. — Harasó — mondta mosolyogva, majd cigarettával kínálta a kiváló detektívet.

— Uram! — lépett be az őrt álló rendőr a fürdőszobába. — Colombo hadnagy várakozik a hallban. Beszélni szeretne önnel.

A százados kisietett és örömmel üdvözölte a ballonkabátos hadnagyot. Míg a szoba felé sétáltak neki is elmesélte a különleges bűnügyet, majd köszönetét fejezte ki a folyosón izgatottan várakozó kamerák előtt a feletteseinek, akik lehetővé tették számára, hogy ilyen nagyszerű és jó hírű rendőrökkel dolgozhasson együtt.

Most már hárman álltak a lassan megdermedő hulla mellett, és veszettül vakargatták a fejüket.

— Uraim! Sherlock Holmes vagyok! — lépett a furcsa kalapos detektív a fürdőbe, és nagyítójával vizsgálgatta az addigra jócskán összetaposott nyomokat. — Ez meghalt! — jelentette ki magabiztosan, és a többiek elismerően néztek rá.

— Gyilkosság — mondta Colombo, és körülnézett, hogy kit is gyanúsítson be, akire aztán két órás kérdez—felelek elteltével rásüti, hogy gyilkos. Poirot méregette, egyáltalán nem tetszett neki a szótlan kisöreg.

— Maga uram, hol volt a gyilkosság ideje alatt? — tette fel az agyafúrt kérdést, hisz senki sem tudta, mikor történt a gyilkosság.

— Négy—hat órája tízóraiztam — felelte a kisöreg, majd ujjával a ballonkabát hajtókájára bökött.

— Én ön kedves uram?

— Én a feleségemmel voltam! — kiáltott fel a hadnagy, majd halkan hozzátette. — Igaz, ezt nem tudom bizonyítani, mert őt még senki sem látta. 

Ekkor az egyik londiner zuhant be a fürdőszobába, arcán egy hatalmas monoklival, majd egy jól öltözött, nyakkendős, öltönyös férfi ugrott rá, és elegánsan pofán vágta még kétszer—háromszor. Aztán felemelkedett a ronggyá vert londiner mellől, megigazította haját és nyakkendőjét, bemutatkozott.

— Simon Templar vagyok, uraim! Az Angyal! — mondta megnyerő mosollyal.

Immáron öten próbálták kibogozni a rejtélyes bűnügyet, mely egy nem mindennapi gyilkosságnak álcázott bűnügy volt.

— Leszúrták, és nincs meg a fegyver! — hajtogatta Poirot.

— Az ajtó és az ablak belülről zárva, idegen nyomok nincsenek! — mondta Colombo.

— Gyilkosság volt, ehhez nem férhet kétség! — kiáltott fel egyszerre Kovács és Holmes.

Napok teltek el, az áldozat lassan megbüdösödött. Ám a kiváló detektívek nem mozdultak, hanem szürke kis agysejtjeiket dolgoztatva próbálták felgombolyítani a nem mindennapi bűnügy szálait.

És hét nap elteltével furcsa dolog történt.

Épp a halban gyülekeztek, hogy meghallgassák Hercule Poirot okfejtését a bűnügyről, amikor a küszöbön megjelent az egyik takarítónő, bizonyos Erzsike néni, született Hoppendoffer Zuárdné, és súgott valamit Kovács százados fülébe. Kovács először, mint aki nem hiszi el a hallottakat, megrázta a fejét, majd hosszan elgondolkodott. Aztán félrevonult a mesterdetektívekkel, és sokáig tanácskoztak, majd még egyszer felmentek a szobába és körülnéztek. Aztán intetek a hullaszállítóknak, hogy vihetik a már oszlásnak indult, büdös holttestet.

Majd elégedett arccal léptek ki a folyosóra, és az izgatottan várakozó újságíróknak részletesen beszámoltak nyomozásuk eredményéről. Az újságírók hangos tapsviharban törtek ki a beszámoló végén.

— Bravó, bravó! — hallatszott mindenfelől. Ők pedig emelt fővel vonulhattak végig a piros szőnyegen, hisz zsenialitásuk ismét a póri többség fölé emelte őket.

A rejtélyt megfejtő Erzsike nénire a kutya sem volt kíváncsi, hisz azt sem tudták, hogy létezik, azt meg már pláne nem tudták, hogy mit is tett a bonyolult ügy megfejtése érdekében.

Úgyhogy Erzsike fogta a partvist, a rongyot a vödröt, és továbbra is tette a dolgát.

A detektívek pedig… no de, az már egy másik történet.

 

Arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek hogy halt meg az áldozat. Vagyis, mit súgott Erzsike a mesterdetektíveknek?

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045