Józsa Mara : Zenehintó visz a fénybe – 3.

Anna furcsa kislány volt. Időnként elcsavargott, s ha kérdezték tőle, miért ment el, csak nézett szomorúan. *

 

   

    

 

   A kezdet

 

 

Anna furcsa kislány volt. Időnként elcsavargott, s ha kérdezték tőle, miért ment el, csak nézett szomorúan. Egyszer, csak egyetlen egyszer válaszolt: “Elkísértem…” De hogy kit? Arról hiába faggatták.

   Máskor csak megállt, szinte megmerevedve bámult a semmibe és mosolygott.

   A játszásai is különösek voltak. Leginkább egyedül szerepelt bennük, mégis mintha beszélgetett volna valakivel. Gyerekeknél nem ritka ez, de Annánál ez is másként alakult. Utána félrehúzódott, sokszor enni sem akart.

   Az anyját határozottan idegesítette, kíméletlenül kimondta, a fejében van valami zavar, s attól lehet, hogy kiesett a kiságyból. Oly annyira nem tudta elfogadni a kislány különcségét, hogy lassan teljesen elfordult tőle, s

minden figyelmét a kisebbik gyermekére irányította. Anna megérezte, megszenvedte, a szíve tele volt sóvárgással, de az anyai babusgatásból neki nem jutott.

   Az apjával került bensőséges kapcsolatba, olykor lélekérintős beszélgetésekkel; ezekből táplálkozott.

   Később felnőtt fejjel sokat elmélkedett azon, miért nem lehetett őt gyerekként szeretni? Mintha mostoha nevelte volna… Nem értette, nem tudhatta, hogy az igazi ok: olyan titok tudója lehet, amelyből az anyja holtig tartó lelkifurdalása táplálkozott.

   Idővel, ahogy cseperedett, a furcsa viselkedését kinőtte, de a belső nyugtalansága megmaradt. Mindig várt valamit, de amikor elérkezett, már nem érdekelte, mindig minden helyzetből sietett, mint aki sehol sem érzi jól magát.

   A kamaszkor úgy lepte meg, hogy nem lépett ki a gyerekkorból. Mintha valami visszahúzta volna, nem akart felnőtté sem válni. A régi osztálytársai már gyerekeket neveltek, s ha a helyükbe képzelte magát, rémülten hessegette el a képeket.

   Egy idő után el kellett gondolkodnia, mi a baj vele? Miért nem nyílik? Miért nem tud magához közel engedni senkit! Voltak próbálkozásai, de ezek az erőlködések egy–két randevú után elhaltak.

   Furcsa állapot! Mert közben egyre nagyobbra nőtt benne a sóvárgás valaki után.

   A szerelem akkor talált rá, amikor nem is gondolta, amikor egy munkája közbeni lelkesedés teljesen felszabadította. Kinyílt minden lezárt ajtó, s átjárta lényét az élet. Nem arra figyelt, hogy megfeleljen, önmagát tudta adni.

   Egy átbeszélgetett éjszaka… De Anna a fiúban nem egy lehetséges társat látott, és nem ébredt fel benne a máskor bénító gyanakvás: “Jó lesz? Akarom–e? Őt akarom?” Mert ezek a kérdések valójában mintha így hangzottak volna nála: “Akarod–e? Őt akarod?” De ki tudna ilyen különbségeket észrevenni, főleg ha még értelmetlennek is tűnnek.

   A sors csapdát állított, mert másképp nem lehetett volna boldog. S mire eszmélt, már nem tudott szabadulni.

 

 

 

X–X–X

 

 

 

   Egy fiú ült a padon, s bár nem látható mellette senki, mégsem volt egyedül – vele volt a legjobb barátja, a gitárja. Halkan pengette az ujjaival, próbálgatva egyik dallamot a másik után. Néha felemelte a fejét, és a sportpálya felé hallgatózott, ahonnan állandó zsivaj, időnként hangos buzdítás hangjai kúsztak felé.

    – Erik! – kiáltotta oda egy társa a pálya felé futtában. – Gyere focizni! – de őt láthatóan jobban érdekelte a gitárja, az előcsalogatott muzsika.

   Magas, nyúlánk fiú volt, világosbarna hajjal. Arca keskeny, bőre szinte selymes, szemei sötét színűek, tüzesen villanóak. Legszembetűnőbb rajta a keze: a hosszú, vékony ujjai.

   Leginkább akkor érezte magát elemében, ha a társai – vagy egy tanára – megkérték, hogy játsszon valamit. Ilyenkor az arca kipirult, a szemeiben tűz gyúlt, bár ezt nem igen láthatta senki, mert amint elkezdte a dalt, lehunyta a szemét. Az értő fülnek már e kezdeti időkben feltűnt, mennyire a lelkéből szól minden dal, minden egyes hang.

   A diákévek alatt világossá vált mindenki számára, hogy Erik nyelve, kifejező eszköze a zene. Volt, aki biztatta, mások biztosabb megélhetést javasoltak. Ő csak bólogatva hallgatott ilyenkor, majd a prédikáció végén nagy komolyan azt mondta: “A zene, amely feltör a lelkemből, nem fojtható el, s mindaddig zenélni fogok, amíg ez a legbensőbb forrás el nem apad.”

 

   Nem sokkal az iskola befejezése után, egy vakító júliusi reggelen Erik nyugtalanul ébredt, s aztán csak feküdt az ágyában, és bambult maga elé. Ami nyomasztotta, mintha álom lett volna, de maga sem volt biztos benne, inkább úgy rémlett, az álom és az ébrenlét között lebegve tört rá a látomás. Igen, inkább látomás, mert álomnak túl összefüggő, túl reális valami volt, bár csak a foszlányai bukkantak elő, amikor próbálta visszaidézni.

   Egy folyópartot látott, piszkosan, lustán hömpölygő folyamot, amelyen megcsúfolva csillantak meg a tündöklő napsugarak. Tudta, hogy segítenie kell egy fuldoklónak, de nem látott senkit, és lépni sem tudott, hogy szétnézzen, majd egyszer csak kiemelkedett a mocskos vízből egy fiatal női arc. Vonásai nyugodtak voltak, ajkán mosoly játszott, és furcsa, földöntúli ragyogás övezte. Erik úgy érezte, mintha a lány hívná őt, és még valamit. Azt, hogy végtelen szeretet árad belőle. Indulni akart, hogy kimentse, hogy magához szorítsa, de képtelen volt mozdulni.

   Felébredve is ez a tehetetlenség uralta, és valami úgy feszítette a mellkasát, mintha ki akarna szakadni onnan. Nehezen szánta rá magát, hogy felkeljen. Egész délelőtt, sőt később sem találta a helyét, minduntalan

visszatért, amit látott, vagyis inkább csak a hangulata telepedett rá a lelkére; a nap folyamán végig elkísérte ez nyomasztó érzés.

   A zenébe menekült, felvette a gitárját, és kiült a kertbe, elrejtőzve a jázminbokrok gyűrűjében. Vad, keserű dallamok szálltak fel a húrokról; ez úgy–ahogy megnyugtatta, de minduntalan felbukkant a kérdés: Mi volt ez?

 

 

 

 

 

Folytatás: hétfőn

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.