Józsa Mara Szerző
Vezetéknév
Józsa
Keresztnév
Mara
6 év 7 komment

„Nevess! – olvasta a gépelt szövegből. – A nevetés gyógyít! Ha nem jön magától, erőltessük!”

 

 

Nem akaródzott neki hazamenni, pedig már borzongott; hűvös volt, épp csak belekóstoltak a tavaszba, de ha a rideg albérleti szobájára gondolt, sokkal jobban fázott.

Körbenézett párszor, a behúzott nyakú emberek rá se hederítettek, de nemcsak őrá, egymásra se, mintha mindenki burokban lenne, a saját kis külön világában. Arról sem volt meggyőződve, hogy önmaguk érdekelték-e őket, vagy úgy vannak, ahogy ő, Vajda Róza — nem szereti saját magát, a testét, a tükörből visszapillantó tűztelen szempárt, a gondolatait.

Elhúzta a száját, megint idejutott! A táskája, szatyra után kapkodott, amikor egy papírdarabkát sodort a lábaihoz a szél. Lenyúlt érte, kíváncsian forgatta.

„Nevess! — olvasta a gépelt szövegből. — A nevetés gyógyít! Ha nem jön magától, erőltessük!”

„No, hiszen!” — gondolta, és bosszúsan összegyűrte a lapot, de lendülő keze megállt. Mégsem dobta el a papírgolyót, hanem a szatyrába pottyantotta.

 

Cipője talpával alig érintette az előszoba kövezetét, s mint aki lopni megy, úgy araszolt a szobája felé. Az ajtót hangtalanul nyitotta-csukta, és pár pillanatra megállt előtte. Rosszkedvűen nézett körbe; megint egy semmit érő este jön.

Levetette a kabátját, a szatyorból kenyeret, parizert, csemege uborkát szedett elő, s rakta tálcára. Egy fotelba zuttyanva, csak úgy papírból evett, s nem hitte, hogy jobb étvágya lenne, ha szépen megterítene, s asztalhoz ülne.

A maradékot visszacsomagolta, s a tálcát a komódra tette. A kopott reklámszatyrot kicsire hajtogatta, hogy a táskájába tegye, de az egyik sarkában kigömbölyödött valami. Amikor már a markában fogta, eszébe jutott, hogy mi az. Kisimogatta a lapot, és elolvasta az egészet. Sok mindent megtudott belőle, ilyeneket: „Ha nincs jókedved, és semmi vicces nem jut eszedbe, nevess csak úgy! Próbáld ki, menni fog!” Egy kis ideig elgondolkodott azon, vajon az ő mély keserűségére jó hatással lenne-e a nevetés. Annyira képtelenségnek tűnt, hogy elmosolyodott rajta. Ebből viszont biztatást merített, miért is ne próbálhatná ki.

És elkezdett nevetni.

Eleinte kényszeredetten, majd egyre jobban belelendülve, mert mókásnak találta, hogy ott ül egyedül az oly annyira utált szobában és nevet. Nevet egyre hangosabban, már hahotázva, a lábaival kalimpálva.   

Ki tudja, mennyi ideig tartott már, amikor a főbérlője kopogott a szobája ajtaján.

— Minden rendben van? — pattogtak szigorúan a szavai.

— Ó, igen!… — szólt vissza, és ahogy elképzelte az ajtó túloldalán álldogáló asszonyt, kibuggyant a nevetése, és hahotázott, szinte már eszelősen.

Könnyei fátyolán át észlelte, hogy kitárul az ajtó, és betipeg az öregasszony.

— Mi ez, kérem?

Döbbenten nézett rá:

— Nevetés! Így kell csinálni! Az ajkainkat széthúzzuk… — és mutatta.

— Ivott tán? Részeg maga?

Felpattant és a főbérlője arcába lehelt:

— No, mit ittam? Még vizet se, mert nem akartam kimenni érte, nehogy rosszkor menjek. Nehogy háborgassam!

Az öregasszony szó nélkül sarkon fordult, és kiment.

Mintha repülés után mély verembe zuhant volna! Gyorsan ágyba bújt, magához vett egy könyvet, és hangosan olvasni kezdte. A saját, egyre monotonabbá váló hangja elálmosította, éppen csak félre tudta tolni a könyvet, már aludt is.

Ezen az éjszakán nagyon zagyvát álmodott: albérlő volt abban is, és a főbérlője egy hétfejű sárkányasszony; szigort parancsoló, mosolyt nem ismerő fejekkel. Az egyik dorgálás vagy számonkérés után félelmében ránevetett, s a megdöbbenő, csodálkozó fejek láttán még inkább nevetnie kellett, nem is bírta abbahagyni, a kacagásától csak úgy visszhangzott a lakás. Teljesen kimerült a nevetéstől, és amikor végre össze tudta szedni magát, félénken pillantott főbérlőjére, várva a szigorú leckéztetést, s hinni is alig akarta, amit látott. Csak hat fej pislogott vissza, a hetedik összeaszottan hevert a makulátlan tisztaságú konyhakövön. 

„Ó, hát csak ez kell, hogy megszelídülj?!” Szemében gyilkos bosszúfény villant, hátravetette a fejét, és kacagott. Kis idő múltán újabb, majd újabb fej hullott le.

Vérszemet kapott, s addig abba sem hagyta a nevetést, míg egyetlen fej is lengett a hosszú vékony nyakon. Átgázolt a fejeken, az élettelen sárkánytesten, de nem diadalt, hanem undort érzett.

Ezzel a pocsék hangulattal ébredt, rosszkedvűen kezdett készülődni, és az egész napja szörnyen alakult. Már majdnem vége volt a műszaknak, amikor a kolléganője megkérdezte:

— Valami baj van? A hangodat se lehetett hallani.

Kényszeredetten elmosolyodott.

— Nincs baj!… Oltári ökörséget álmodtam, az nyomaszt.

— Mosd ki magadból!

Nézett rá bambán.

— Gyere velem moziba! Megnézünk valami röhögős filmet, és közben elfelejtjük a bajainkat.

Látván a másik tétovázását, hogy puhítsa, hozzátette:

— Nekem is kijutott, a volt férjem elvitte láthatásra a kisfiamat, és nem akarja visszaadni. — Körbenézett, nehogy más is meghallja. — Első este leittam magam, de nagy hiba volt, viszont kell valami, ami lazít: egy kis séta, egy film, kis beszélgetés… Na, jössz?

— Megyek! — bólintott majdnem vidáman.

 

Remek délután és este volt! Hazaérve a lehető legóvatosabban illesztette, fordította a zárban a kulcsot, csukta be az ajtót, főbérlője feje mégis megjelent az ajtónyílásban.

„Ilyen későn?!” — vádolt a szemével.

— Jó estét! — suttogta felé, és muszáj volt mosolyognia.

Beosont a szobájába. A falióra fél tizenkettőt mutatott.

Másnap reggel, amikor kiment a konyhába kávét főzni, az öregasszony már ott téblábolt. Látszólag serényen tett-vett, de az ajkán látszott, hogy úgy fogja vissza a kikívánkozó epés szavakat. Nem kellett sokáig várnia; tudta, fejmosás következik az esti kimaradásért.

— Nem álmos? — hangzott vitriolosan. — Nem alhatott túl sokat.

Nevetnie kellett. Válaszul az álombéli, számára komikusan kikerekedett sárkányszemek néztek rá vissza.

„Ez működik!” — villant át az agyán.

És igen!

A felindultságtól erősen reszketett a feje, kétszer is levegőt vett egy-egy kimondott szó előtt.

— Mit nevet maga állandóan? Rajtam nevet?

Az összeráncolt szemöldök nevetésre ingerelte, körbejárta az öregasszonyt, a háta mögött egy szamárfület is megengedett magának, aztán lemondva a kávéról, bement a szobájába, felöltözött, és elindult dolgozni. Távoztában még halotta a méltatlankodó károgást: „Bolond, tisztára megbolondult.”

Este, ahogy hazaérkezett, sürgető kopogás után benyitott a főbérlő.

— Szeretném közölni, hogy elsejével felmondok…

— Az nincs két hét!

— Keressen, kérem, máshol lakást! — darálta, mintha meg se hallotta volna a közbevetést.

— Két hét a felmondási idő!

— Normális esetben! — és kifelé indult, majd egy pillanatra visszafordulva megvető arckifejezéssel sziszegte. — De nem egy bolondnak…

Levegő után kapkodott, de semmi nem jutott az eszébe. Bosszúsan lehuppant az ágya szélére. Mi lesz most?

Körbenézett a sivár szobában, s ahogy tekintete haladt, egyre vidámabb lett; ilyet biztosan talál, de ennél már csak jobbat akar.

Papírt, ceruzát kapart elő a fiókból, számokat firkált, s a végén megkönnyebbülve dőlt hátra. Szeme elé emelte a noteszlapot és nevetni kezdett. Egyre hangosabban hahotázott.

Nem kellett sokat várnia a kopogásra:

— Ez tűrhetetlen, kérem! Követelem, hogy hagyja abba!

— Kuss! — ordította ki. — Nekem is elegem van ebből, úgyhogy kuss legyen az elkövetkezendő pár napban!

Tompa puffanás volt a válasz. Egy ideig hallgatózott, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót. Az öregasszony lehetetlen pózban mozdulatlanul hevert előtte, szemei felakadtak, és halk hörgő hangot hallatott. Közelebb lépett, próbálta felemelni, közben szólongatta, de semmi…

Átment a szemben lévő lakásba, hogy segítséget hívjon, de így is csak nehezen tudták a kanapéra fektetni.

Hívták a mentőket.

— Itt maradsz, amíg megjönnek? — kérlelte megsemmisülve a szomszédot.

 

Meglátogatta, persze, hogy meglátogatta, hiszen tele volt lelkifurdalással, bár akárhogy elemezgette, nem tudott rájönni, miért gyűlölte ennyire a vidámságot, a nevetést az öregasszony.

Megállt az ágy mellett, köhintett egyet, a beteg erre kinyitotta a szemét, de amint meglátta őt — talán védekezésül — elfordította a fejét.

— Jó napot! — próbálkozott.

Az öregasszony kegyesen felé nézett. Ő mosolygott, biztató akart lenni, s egy kicsit engesztelő, de talán túl szélesre, túl vidámra sikerült, mert a rá szegeződő szemekben rémülettel vegyes könyörgés volt: „Ne, az Istenért, ezt ne!”

Egész testében remegett, a levegőt zihálva vette, ajkai szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, talán azt, ami a szemeiből volt kiolvasható.

Vékony, átlátszó bőrű keze a csengő után tapogatózott, s amikor elérte, nyomta szünet nélkül, majd a kéz elernyedt, s kicsúszott belőle a nővérhívó harang.

Pár percbe beletelt, mire a nővér kicsit bosszúsan beviharzott a szobába. Feddőn nézett a látogatóra:

— Maga nyomta meg a csengőt?

Kicsit odébb húzódott.

— Nem… Ő… — s nézte, ahogy a nővér a beteg fölé hajol, pulzusát, majd nyaki erét tapintja.

— Mi van vele?

— Hogy mi? Meghalt… — és szigorúan rámordult. — Most menjen ki!

Drámapályázat
7 év 2 komment
Drámaműhely
7 év 1 Komment
Napló visszavarázsolás
7 év Nincs Komment

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Minden, ami régi
7 év Nincs Komment

<table class="MsoNormalTable" border="0" cellspacing="0

8 év 29 komment

Amíg nem ismertem költőket, olyannak képzeltem őket, mint ő.*

 

Ködbe burkolózott sziget volt a közösségen belül, saját vulkánnal, földrengéssel, áradással; titkolt bánattal, örömmel.

Sziget, honnan minden verse egy-egy palackposta.

Kasza Béla, bajai költő.

 

     J. M.: Legutóbb a bajai irodalmi kör alkotásaiból készült CD megjelenésekor találkoztunk, azt megelőzően egy festménykiállításon… Előtte másfél éve egy meghívót kaptam, mely a versesköteted bemutatójára invitált.

Mondhatnám találkozásaink metszéspontjai: ünnepek.

Milyen egy költő hétköznapja? Mesélj kicsit magadról!

     K. B.: Mindennapjaimra jellemző, hogy a legszükségesebb vízmennyiséget a közeli patakból és a távoli nyilvános kútról megszerezzem, a lakhatás fejében vállalt futballpályányi terület gazosodási lendületének sarlóval, kaszával gátat szabjak, virágaimat ellássam és dédelgessem egy kicsit, emberi kapcsolataim aktuális eseményeiben önmagamként vegyek részt, valamint, hogy az állandóan kerülgető ihletet figyelmen kívül hagyjam vagy megadjam magam neki. Továbbá a jelentkező egészségi problémákat bagatellizáljam és a teljesen egészséges emberre jellemző nagyvonalúsággal és megnyugtatólag magyarázzam meg a magam számára.

     Öt gyerekem négy különböző városban él, kettő még kisdiák. Hamarosan már kétunokás nagypapa leszek, de a felnőtté válásom még nem fejeződött be. Talán nem is tenne nekem jót, költői mivoltomat is elveszíthetném, hisz Adytól tudjuk, a költő örök-gyermek. A természetben sok örömet találok, a zenehallgatás is erővel tölt fel, legnagyobb szerelmem a szépséges táj, aminek istenélményét elsősorban a világ közepén, a balatoni tájon tapasztalom meg. Sajnos ritkán jutok el oda, habár úgy érzem, vétek, hogy nem ott élek.

     J. M.: Mikor kezdtél el írni?

     K. B.: Emlékezetem szerint tizenkét éves koromban született az első versem, ami ma is megvan, majd a kamaszkor további részében szívesen rímfaragtam, de csak a jókedv érdekében, aztán sokáig semmi.

     J. M.: Meddig semmi?

     K. B.: Harminckét éves lettem én, és a magam számára is meglepetésként ért, hogy az első magányos karácsony és szilveszter verseket hozott ki belőlem. Nagy lendülettel kezdtem el verselni, de egy tekintélyes irodalmi szaklap szerint csupa giccs és frázis jellemzi verseimet, egy másik szakvélemény pedig azt tartotta fontosnak elmondani, hogy harmincéves korban már senkiből nem válhat költő, esetleg prózával megpróbálkozhatok vagy valami mással, de verssel ne. Ennek hatására a verseim egy részét ki is dobtam, újakat pedig alig-alig írtam másfél évtizeden át.

     J. M.: Aztán egyszer…

     K. B.: Egyszer csak megint elkezdtem verset írni, meg prózát is, és ez utóbbiakból egy-két novella megjelent a Délvidék című bajai lapban, s ennek hatására többen is biztattak, keressem fel a helyi irodalmi kört

     J. M.: Igen, ott találkoztunk…

     K. B.: A Sugó-körben kedvesen fogadtak, érdeklődőek voltak, biztattak és még használható tanácsokat is kaptam. Mindezek a dolgok fokozták az “írhatnám”  kedvet bennem, és pár hónap alatt több verset követtem el, mint a megelőző húsz évben összesen. Azóta eltelt pár év, és a versek csak jöttek, jöttek.

Megsokszorozódott verseim száma, és közöttük több  megérte a nyomtatásban való megjelenést, illetve internetes oldalon is lehetőséget kaptak.

     J. M.: Nevezetesen mely helyek?

     K. B.: Megjelenhettem a Sugó-kör rendszeresen megjelenő kiadványában, a “Jelkysváros”-ban 2006 és 2009 között, a “Fellobbanó árnyak” című antológiában / Accordia Kiadó 2006./, a Tolnai Tollforgatók Klubja által évenként megjelentetett “Kézjegy” című antológiában 2008 és 2012 között, valamint született egy önálló kis verseskötetem “Kempite” címen / Sugó-kör 2010. /

     J. M.: Mi adja az ihletet? Kérdezhetném úgy is, mi inspirál?

     K. B.: Verseim többsége a természet szépségeit dicséri…

 

DUNA-PARTI LÜKTETÉS

 

Jonatánt majszolok a Duna-parton,

felhőket számolok egy kis ideig,

behunyom szemem, szélnek tartom arcom,

adom meggyötört, fenséges szívem is.

 

Kajakosok jönnek, bőrükön napfény,

piros a hajó, az evezőlapát,

csicsereg a lány, lám, szerelem van még,

s kikötnek vígan valahol odaát.

 

Náluk az öröm, mellettem a bánat,

sajnálom nagyon a kiszáradt fákat,

de majd az Úristen újakat ültet.

 

Fatörzset ölelek, szél ölel engem,

ilyen ölelésben épül a jellem,

nehéz ereimben örök vér lüktet.

…, de nem mostoha verseimben Isten…

 

SZÓ ÉS CSEND

 

Rezdül a térben a néma szó,

szívekben szép íveket mozgat.

A beszédes csend is szétterül,

fogékonyokban fényt ragyogtat.

Sejtjeidben ott a lelked,

mélységében tiszta a rend.

Amíg Isten lüktet benned,

te vagy a szó, te vagy a csend.

 

… a szerelem…

 

ÖLELÉS

 

vágytól forr a vérünk

csókok heve éget

szédületes kedvem

csöpp völgyedbe mélyed

 

ringatom a tested

testem tüzes ormán

megvallom mindenem

szerelmet dalolván

 

énekel e csoda

sehol semmi panasz

édes ölelésben

megolvad a tavasz

 

hihetetlen öröm

földöntúli varázs

szívedtől a szívem

örök izzó parázs

 

…a mosoly…

 

DARAZSAS DÉLUTÁN

 

elhagyatott garázs

dönög ezer darázs

közébük tévedek

fullánkos nagy sereg

lecsap a butára

 

fájdalmam jajgatom

sebeim nyaldosom

utána

… a halál sem…

 

SZÁMBAN PETÚNIÁVAL

 

Tombol a vad vihar, a szeles förgeteg,

számban petúniát forgatok, pörgetek.

Mert minek is vagyok, de miért ne lennék

lányoknak derekát átfogó szép kelmék

bátor bámulója, leselkedő gyermek.

Vigadnak szívemben elképzelt szerelmek.

 

Édes ez a nektár, tölcséres a kedvem,

kettőt téptem le, maradt egy kezemben,

kínálom a szélnek, szalad már világnak,

illatát röpíti virágnak s a vágynak.

 

Tombolj csak, szélerő, mert én is tombolok,

gyönyörű e kéj, mint szűz hóban friss nyomok

puha léptű macskák párnás talpa által.

Nem lépek rút frigyre önként a halállal!

 

…, és hogy-hogy nem, ott vagyok bennük én is, a sorsom, vágyaim, álmaim, halálaim, élményeim, érzéseim. Szívem szerint való dolog a világ legszebb tájáról, a Balatonról és környezetéről írni. Balatoni verseim egy része és kis ízelítő egyéb verseimből, a Balatoniwiw internetes közösség oldalain megtalálhatók, valamint a Tapolcai-medence egyik hegyén, a Szent György-hegyen, az esőbeállóban, a látogatási napló elnevezésű füzetben.

     J. M.: Kedvenc költőd, íród van-e? Vagy aki nagy hatással volt/van rád?

     K. B.: A legtöbb élményt József Attila, Radnóti Miklós és Nagy László verseit olvasva találtam.

Amikor mások szép és tartalmas verseit olvasom, úgy érzem, ez elég kell, hogy legyen nekem, saját verseket írni talán nem is kellene. Többnyire mégsem tudom ezt az elképzelést érvényesíteni. Mindig jön egy gondolat vagy érzés, és ha leírom azt a négy-öt szót, már menthetetlenül ott maradok a papír és a ceruza mellett, és vers lesz belőle.

     J. M.: „…jön egy gondolat vagy érzés…” Mi a szándék? Megmutatni magad, vagy üzenni valamit? Az írás cél vagy eszköz a számodra?

     K. B.: Megmutatni magam? Valójában ez természetes és el nem ítélhető dolog, mert lehet, van ember, akinek pont az kell valamilyen szinten, hogy én megmutassam magam, illetve a verseimet. Csak úgy van értelme a megmutatásnak, ha amit mutatok, örömöt okoz valaki másnak. Az olvasó öröme megerősíti az alkotókedvemet és örömmel alkotok ismét. Öröm ott, öröm itt, ez pedig jó.

     Üzenni akarok esetleg? Minden üzenetet már megüzentek korábban, erre már nincsen szükség. De amikor jön az érzés, hogy de milyen nagyon repülhetnékem lett attól, hogy csicseregnek a reggeli fecskék és jó szagú a nyári zápor, ceruzámba kapaszkodva pedig ettől szavakkal terhelem a papírlapot, akkor valójában üzenni akarok. Megüzenni, hogy lásd, milyen jó a kedvem, mennyire szép mindaz, ami körülvesz, és én legszívesebben magammal vinnélek erre a csodarepülésre, gyere hát velem, mert annyira kék az ég!  Vagy sírjál velem, ha megérzed könnyeim igazságát, mert én papírra vetettem ezt az igazságot vagy azt, amit csak én vélek annak, mert tudnod kell, hogy mit gondolok és érezned, hogy mit érzek, ezáltal önmagaddal is jobban megbarátkozol! S ha így van, jogos volt, hogy leírtam azt a szót, azt a gondolatot.

     Ezt átgondolva inkább eszköz, mint cél a versírás. Viszont lehet cél az eszköz, kell tehát verset írnom, célom verset írni, hogy legyen eszközöm, hogy az üzenetnek legyen lehetősége eljutni valahova.

     J. M.: Köszönöm, hogy kérdéseimre válaszolva megosztottad gondolataidat velem.

Amióta ismerek költőket, tudom, nem olyanok, mint régen hittem, mindegyikük más.

De a képzeletemben a költő mégis olyan, mint ő, pontosabban, ahogyan ő mondja magáról:

 

  TEHÁT VAGYOK

 

Én mondom, egy szürke költő:

gyermek-lelkem álmot ragyog,

szavam olykor szívet töltő.

Verset írok, tehát vagyok.

 

 

 

 

 

8 év 20 komment

A hazaköltözés *

 

 

Az ősz a kedvenc évszakom!

Mert mindig csak jót hozott!

Gyerekkoromban csak azt!

Új ruhákat, jó szagú könyveket, füzeteket, színes ceruzákat.

És a hazaköltözést!

 

Szeptemberben a dinnyésfalvakban megváltozott az élet. Autók csapták fel a port az utakon; a dinnyések érkeztek haza. Ki az ország legtávolabbi részéről, ki csak a szomszédos községből.

Néhány család akadt csak, akik ilyen-olyan okok miatt ideiglenesen vagy végleg idegenben vagy — ahogy ők mondták — dinnyésségben maradtak.

Igen, a szeptember a hazaköltözés hónapja. A gyerekek még jártak ott egy-két hetet iskolába, aztán kikérték az eltávozási papírt.

Az őszi pakolás könnyedebben ment, mint a tavaszi, hiszen a nagy munkán túl voltak, és már tudták, mennyiért dolgoztak. (A dinnyések gazdagságáról mindenfélét beszéltek. Valóban, sokuknak volt mit a tejbe aprítani, de olyanok is akadtak, akik a szűkösnél is szűkösebben éltek egy rosszul sikerült nyár után.)

Az őszi rakomány valamivel nagyobb lett, mint a tavaszi, hiszen volt már disznócska is, egy vagy kettő, több szárnyas állat, és hely kellett az otthonra szánt dinnyének, a megspórolt tüzelőnek, a háztájiban termett kukoricának.

Elérkezett az a nap is, melyet ugyanannyira vártak, mint a tavaszit ─ a költözés napja. Ezen a reggelen mindenki korán ébredt, hiszen a felnőtteknek még el kellett végezniük egy-két dolgot, a gyerekek pedig az utazásra készülődtek nagy izgalommal.

Amikor minden felraktak az autóra, tekintetükkel búcsút intettek a tájnak, aztán az asszony és a kisebb gyerekek a sofőr mellé ültek, a dinnyésember pedig a nagyobbakkal a csomagok között keresett kényelmes helyet. Ha az idő is kedvezett, egy vidám utazás következett.

Falujukba érve, kíváncsian nézegettek jobbra-balra, melyik porta „él” már, hová érkeztek meg a tulajdonosok.

A saját házuknál izgatottan járták körbe a gazzal felvert udvart, aztán kezdődhetett a lepakolás. Amikor az autó elment, már nyugodtabban lehetett szétnézni, birtokba venni ismét a házat, a kertet.

Lassan a helyére került minden. A beszélgetésekbe pedig észrevétlenül belopózott a „majd jövőre”…  Így csináljuk… az lesz… többet ültetünk stb.

Talán még nem is tudatos volt ez a tervezgetés.

Október közepére benépesedtek a porták, izgatott nyüzsgés volt faluszerte.

 Ismerősök, rokonok üdvözölték egymást fél éves távollét után, majd az első kérdés ilyenkor: „Na, volt-e jó nyaratok?” De ezt valójában kérdezni sem kellett, hiszen látszott az emberek tartásán, kinek mennyi pénz van a bukszájában.

Hogy nyugodtan néz-e a tél elébe.

Mégsem annyira a bevételtől függött, kinek hogyan alakult az élete ősztől tavaszig. Voltak, akik sok pénzzel a zsebükben sem őrizték a feleségük szoknyáját, nem is a kocsmában töltötték az idejüket, hanem idénymunkásként dolgoztak Hatvanban, a Konzerv- vagy Cukorgyárban, míg mások, minden körülmények között a „pihenést” választották. A nyárra magára hagyott porta, amúgy elég sok foglalatosságot kínált, de egyéb elintéznivalók is akadtak.

Mint például a „helykeresés”…

 

Vége

 

 

8 év 19 komment

A szállítás *

 

 

 

 

Az én gyerekkoromban a termést nagy tételben adták el egy-egy kereskedőnek, vagy az állami MEZŐKER-nek. Erre szerződést is kötöttek, hogy biztosítva legyenek, nem marad a nyakukon a dinnyéjük. A sárgát, ugyanígy a tököt és az uborkát is, ládákba rakták, azzal együtt kerültek szállításra, így ezekkel kevesebb munka volt. A görögdinnyét viszont rengeteg kéz érte, míg a szárától a fogyasztóhoz került.  

Az igazán jó üzletnek az export számított, mivel azért magasabb árat fizettek, bár sokkal több foglalatosságot igényelt. A külföldre küldött dinnyét 80%-os érettségében szedették le, és szigorúbban ellenőrizték, főleg ha a nyugati piacra szánták. Nem lehetett benne túl kicsi, de túl nagy sem. A szállítás vasúton történt, a vagont díszes csomagolópapírral kellett kibélelni, esetenként a dinnye csumájára kis színes nyomású bilétát húzni, sőt előfordult az is, hogy a „kényes” vevő részére ládákba pakolták, s előtte még cifra selyempapírral is be kellett burkolni.

Egy kör alakú címkére nagyon jól emlékszem, nagybajuszú, mosolygós paraszt bácsi csábította a magyar dinnye vásárlására a feltehetően nyugat-német embereket.

A dinnyések, még ha jól meg is fizették, nem szerették a túl sok cicomázással, babusgatással történő leadást, jobban kedvelték a „sima” exportot, ami Csehszlovákiába vagy a Szovjetunióba ment, mivel azoknál csak a vagon belsejét kellett másfél-két méter magasan körbepapírozni.

Egy-egy ilyen teherkocsi bepakolása nekünk, gyerekeknek, még ha komoly munkát végeztünk is, izgalmakban bővelkedő nagy élmény volt. Nemcsak a vasútállomás nyüzsgése miatt, de időnként a nevünket, címünket rákarcoltuk egy-egy dinnye héjára. Jó mélyre rejtettük, mert ha a határon a vámosok megtalálták, nemcsak kiemelték, de akár vissza is fordíthatták az egész rakományt. E nagy szigorúság ellenére is minden gyerek próbálkozott ezzel, sokszor szülői tiltás ellenére titokban, s volt nagy öröm, ha a dinnye-üzeneteket olyan valaki vette meg, aki érdekesnek találta, és választ küldött rá. Elég hosszan tartó levélbarátságok is kialakultak ily módon külföldi gyerekekkel.

Augusztus vége felé, hacsak az időjárás miatt nem tolódott ki a dinnyeérés, már nem sok minden akadt a földeken. Ha igény volt rá, hogy az állatokkal megetessék, akkor ilyenkor szokták összeszedni a féloldalas, a kicsi, a már teljesen beérni úgysem tudó, halványrózsaszín belsejű dinnyéket; a tehenek különösen jó étvággyal falatozták.

Az egészen apró — cseresznye és tojásnagyságú — kisdinnyéket az asszonyok szedték össze, és savanyúságot készítettek belőle télre.

Másfajta készülődés jelei is mutatkoztak. Betakarították a táblák közötti sorokból a babot, krumplit, de közben már egy-egy elvégzendő feladatra naponta mondták: majd otthon…

Ugyanúgy, mint tavasszal, ősztájban is erős mehetnékjük volt már, de most hazavágytak.

 

 

 

Vége következik

 

 

 

 

8 év 21 komment

Az első érett dinnye *

 

 

Visszatérve a munkákhoz, a kiültetést követő kis pihenő után kezdődött a kapálás. Általában kétszer kapálták a dinnyét, ha nagyon gazos volt, akkor harmadszor is, de addigra az indák már olyannyira beterítették a földet, hogy csak a nagyra nőtt parajt, muhart és egyebeket vágták ki.

A kapálás először a sorok között történt, ló vontatta kis ekekapával. A lovat a kocsis szokta vezetni, úgy irányítva az állatot, hogy a dinnyét ki ne tapossa. Az ekekapán hét kis kapa helyezkedett el egy középső nyeregre rögzítve, kifeszített madárszárnyhoz hasonló alakzatban. A sortávolságot a kívánt mérethez lehetett igazítani, attól függően, hogy milyen szélesen akarták megdolgozni a földet. Az ekézés után a kézi kapálás következett, ehhez úgynevezett „horolót” használtak, mely nem háromszög formájú, mint a kapa, hanem téglalap alakú.

Az első kapálás volt a legkönnyebb, mert ilyenkor nem kellett túlságosan óvatoskodni, lévén az indák még kicsik. A második kapáláskor már szép hosszú indái voltak az uborkának és a dinnyének is, s ezek minden irányba futottak, egymásba kapaszkodtak. Ekekapálás előtt az indákat óvatosan a sorokra forgatták, majd ekézés után visszatették eredeti helyükre. Ezt a munkát főleg mi, gyerekek végeztük, bár igen nagy elővigyázatosságot kívánt, mert az indákon már virágok és kisdinnyék is szép számban voltak. A kapálások után már csak a termések betakarítása maradt. Először a tök és az uborka, kicsit később a sárga-, majd a görögdinnye szedése.

Közben pedig adódott sok idegeskedés. Ha sűrű, sötét felleg közeledett, vagy erősebben fújt a szél, a dinnyések már fohászkodtak, féltek a jégesőtől, a szél pedig leverte az indákról a kisdinnyéket, virágokat. Ha hidegebbre fordult az idő, ha nagyon meleg volt, ha sok eső esett, ha kevés eső esett, mind-mind újabb izgalomra adott okot. Bár a legtöbb dinnyeföld biztosítva volt, a biztosítótól kapott pénz nem lehetett annyi, mint amennyit a leszedett dinnye hozott volna.

Végre elérkezett a nyár csúcspontja! Az első érett termés mindig nagy öröm, mondhatni ünnep volt. Ebben nagy szerepe volt apámnak, aki oly szertartásossá tudta emelni, hogy kivételesen szerencsésnek éreztük magunkat, amiért részesei lehetünk az első dinnye elfogyasztásának.

Már kapálás közben megjegyezték azt a dinnyebokrot, amelyen a többinél nagyobb kisdinnyét találtak, ezt aztán figyelemmel kísérték. A szépen növekedő, cseresedő dinnye valóságos zarándokhellyé nőtte magát, különösen mi, gyerekek, vártuk nagyon, hogy megérjen. Az elsőként leszüretelt dinnyét mindenki megkóstolta.

Volt még egy másik zarándokhelyféle, a dinnyebokorban fellelt pacsirtafészek. Szerencsét hoz, úgy tartották. Majdnem minden évben akadt egy-egy. A helyet ismertük, de csak felnőtt kíséretében mehettünk oda, akkor is vigyázva, mert tudtuk, a legkisebb gyanús jel miatt a madárka elhagyja a fészkét, s akkor elpusztulnak a kicsinyek, vagy ki sem kelnek. A pici, fűszálakból, tollból készített fészek körül a gazt se szedték ki, nehogy megzavarják a madarat. Legtöbbször apámmal mentünk, ő óvatosan széthúzta a növényeket, s bekukkanthattunk a fészekbe. Nagy volt az örömünk, amikor a tojások helyett már tátogó fiókákat láttunk.

Szüret! A sárgadinnyeszedéshez nem kellett túlságosan nagy tudomány, mert az érett termések messzire kiabáltak élénk színükkel. De a görögdinnye! A férfiak szedték kis fanyelű kés segítségével. A kés nyelével megkopogtatták a megfelelőnek gondolt dinnyét, a hangja már sok mindent elárult, de ezen kívül nézték még, hogy elszáradt-e a kacs, valamint a dinnye „hasa alját”, hogy elég sárga-e. Mindent összevetve — legalábbis így éltem meg — a dinnyeszüretelés igazi tudomány, és a dinnyés elemében csakis akkor volt, amikor a dinnyéjét szedhette.

Az érett görögöket a késsel lemetszették a szárról, s három-négyet összegurítottak sárga hasukkal felfelé fordítva, hogy könnyen észrevegyék a dinnyehordó gyerekek, lévén ez megint gyerekfeladat: a kis kupacokat nagy rakásokba hordtuk az út két oldalán, örömmel, lelkesen. Rajtunk kívül jöttek a faluból is gyerekek, kik a munkáért két-három dinnyét kaptak. Na, és a dinnyeföldön is lakmározhattak, hiszen elő- előfordult, hogy egy dinnye leesett és széttörött, természetesen megehettük a „lelkét”, a mag nélküli közepét.

Gondolván a holnappal, a jövő évi vetőmagnak szép formájú, közepesen nagy, jó hangú dinnyéket választottak, és megjelölték: X-et vagy M-et véstek rá a késsel, s ha a seb behegedt, jól látszódott rajta a jelzés. A magdinnyéket sokáig a száron hagyták, hogy a magok teljesen beérjenek benne. Leszedésükkor ezek már ehetetlenek voltak, mivel kiapadtak. A magokat kikaparták, többször átmosták, majd egy zsákra kiterítve a napon megszárították.

 

 

 

folyt. köv.

8 év 18 komment

Pihenés, szórakozás, kapcsolatok *

 

 

A kiültetés után fellégezhettek a dinnyések, hiszen három kemény hónap volt mögöttük, s a legnehezebb munkákon túljutottak. Az asszonyok megtehették, hogy kicsit kedvezzenek a családnak, s addig nélkülözött idő- és munkaigényes ételeket tegyenek az asztalra.

A kemencében még rétest is sütöttek.

Visszaemlékezve, talán a legkedvesebb időszakok ezek voltak, mert a szüleim nemcsak a kemény munkákon voltak túl, de a bizakodásuk egyenes arányban nőtt a szépen fejlődő növényekkel. Sokszor sétáltam apámmal körbe a dinnyeföldet, időnként megállt, s magyarázott. „Ez itt szép, amott kicsit szélhordta a talaj, meg is látszik az ültetvényen.” S tervezgetett, mit alakítgatnak majd ősszel az otthonunkon, mit kapunk mi, gyerekek, ha engedelmesen segítünk a termés szedésekor.

Ilyenkor több idő jutott szórakozásra is, és elvégezhettek néhány olyan munkát, ami eddig elmaradt. Sort kerítettek például a kunyhó környékének csinosítására, a virágoskert kialakítására.

A vasárnapot mindig megtartották, a sürgős munkák közepette is, ez a nap szent volt. Délelőtt elmentek a templomba, délután pedig ki moziba, ki a kocsmába, kártyázni, tekézni. Apám kocsmába nem járt, de a filmeknek különösen nagy kedvelője volt, s természetesen mi mentünk vele.

A dinnyések amúgy nemigen jártak a faluba, csak ha halaszthatatlan dolguk akadt, vásárlás, posta, esetleg az orvos volt a cél. Egy-egy faluszéli családdal azonban közelebbi kapcsolatba kerültek, az ilyen barátságok sokszor még évek múltával is éltek: leveleztek, s időnként kölcsönösen felkeresték egymást.

Ezek a látogatások azért bírtak nagy jelentőséggel, mert míg a dinnyések igen puritán körülmények között éltek a kunyhóban, igyekeztek mindenkinek eldicsekedni a Csányban hagyott többszobás, parkettás, fürdőszobás házzal, amit bizony sokszor és sokan kételkedve fogadtak.

Szorosabb kapcsolatuk a falubeliekkel a gyerekeknek volt, ők ugyanis iskolába járván, beépültek a közösségbe. Már említettem, hogy a dinnyésgyerekek nagyon sok iskolát megjártak, legtöbbjük évente hármat: ősszel pár hetet a dinnyésségiben, a telet mindig a csányiban, majd tavasztól pár hónapot ismét egy messzi vidékiben.

Március elején felbolydultak a csányi iskola osztályai, s ez idő-tájt egyre fogyatkozott a létszám, mert naponta ketten-hárman is kértek az osztályfőnöktől „eltávozási papírt”, melyen néhány adat szerepelt csak: a tanuló neve, hányadik osztályos, melyik iskolából melyikbe megy és a félévi értesítő óta szerzett jegyei.

A gyerekeknek az iskola és az otthoni munka mellett maradt idejük játékra is bőven. A hinta az első dolgok között készült el számukra, a lehető legegyszerűbb módon. Két közel eső fára egy mélyen lenyúló kötelet erősítettek, aztán csak egy darab deszkát kellett fűrészelni, és már el is készült a hinta-palinta.

Később a dinnye csomagolásához kiszállított ládákkal lehetett játszani: vonatot kialakítani, várat építeni vagy színházat, színpaddal, nézőtérrel. Ha voltak a közelben tanyák, onnan naponta átjártak játszani a gyerekek.

Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor életem második „színdarabját” eljátszottuk a pajtásaimmal. Sokra nem emlékszem belőle, volt egy király, egy udvari bolond, egy kétbalkezes szakács… Az utókorra csak egy családi szállóigévé vált mondat maradt meg: „Jól van, de előbb igazítsd meg a palástomat!” 

Ha a kunyhó egészségtelenségét leszámítjuk, csuda jó soruk volt a gyerekeknek, tavasztól őszig a természet közelségében élhettek, évente más és más vidéket, embereket, szokásokat ismerhettek meg.

Ez a ritmikus változás — hogy tavasszal el, ősszel vissza — belerögződött az idegrendszerükbe. Aki valamilyen okból abbahagyta a dinnyéskedést, tavasz-tájt rendkívüli izgatottságot, nyugtalanságot tapasztalt magán; „mehetnékje van” — így mondták.

 

 

 

Folyt. köv.

 

 

 

 

 

Józsa Mara Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.