Nem akaródzott neki hazamenni, pedig már borzongott; hűvös volt, épp csak belekóstoltak a tavaszba, de ha a rideg albérleti szobájára gondolt, sokkal jobban fázott.
Körbenézett párszor, a behúzott nyakú emberek rá se hederítettek, de nemcsak őrá, egymásra se, mintha mindenki burokban lenne, a saját kis külön világában. Arról sem volt meggyőződve, hogy önmaguk érdekelték-e őket, vagy úgy vannak, ahogy ő, Vajda Róza — nem szereti saját magát, a testét, a tükörből visszapillantó tűztelen szempárt, a gondolatait.
Elhúzta a száját, megint idejutott! A táskája, szatyra után kapkodott, amikor egy papírdarabkát sodort a lábaihoz a szél. Lenyúlt érte, kíváncsian forgatta.
„Nevess! — olvasta a gépelt szövegből. — A nevetés gyógyít! Ha nem jön magától, erőltessük!”
„No, hiszen!” — gondolta, és bosszúsan összegyűrte a lapot, de lendülő keze megállt. Mégsem dobta el a papírgolyót, hanem a szatyrába pottyantotta.
Cipője talpával alig érintette az előszoba kövezetét, s mint aki lopni megy, úgy araszolt a szobája felé. Az ajtót hangtalanul nyitotta-csukta, és pár pillanatra megállt előtte. Rosszkedvűen nézett körbe; megint egy semmit érő este jön.
Levetette a kabátját, a szatyorból kenyeret, parizert, csemege uborkát szedett elő, s rakta tálcára. Egy fotelba zuttyanva, csak úgy papírból evett, s nem hitte, hogy jobb étvágya lenne, ha szépen megterítene, s asztalhoz ülne.
A maradékot visszacsomagolta, s a tálcát a komódra tette. A kopott reklámszatyrot kicsire hajtogatta, hogy a táskájába tegye, de az egyik sarkában kigömbölyödött valami. Amikor már a markában fogta, eszébe jutott, hogy mi az. Kisimogatta a lapot, és elolvasta az egészet. Sok mindent megtudott belőle, ilyeneket: „Ha nincs jókedved, és semmi vicces nem jut eszedbe, nevess csak úgy! Próbáld ki, menni fog!” Egy kis ideig elgondolkodott azon, vajon az ő mély keserűségére jó hatással lenne-e a nevetés. Annyira képtelenségnek tűnt, hogy elmosolyodott rajta. Ebből viszont biztatást merített, miért is ne próbálhatná ki.
És elkezdett nevetni.
Eleinte kényszeredetten, majd egyre jobban belelendülve, mert mókásnak találta, hogy ott ül egyedül az oly annyira utált szobában és nevet. Nevet egyre hangosabban, már hahotázva, a lábaival kalimpálva.
Ki tudja, mennyi ideig tartott már, amikor a főbérlője kopogott a szobája ajtaján.
— Minden rendben van? — pattogtak szigorúan a szavai.
— Ó, igen!… — szólt vissza, és ahogy elképzelte az ajtó túloldalán álldogáló asszonyt, kibuggyant a nevetése, és hahotázott, szinte már eszelősen.
Könnyei fátyolán át észlelte, hogy kitárul az ajtó, és betipeg az öregasszony.
— Mi ez, kérem?
Döbbenten nézett rá:
— Nevetés! Így kell csinálni! Az ajkainkat széthúzzuk… — és mutatta.
— Ivott tán? Részeg maga?
Felpattant és a főbérlője arcába lehelt:
— No, mit ittam? Még vizet se, mert nem akartam kimenni érte, nehogy rosszkor menjek. Nehogy háborgassam!
Az öregasszony szó nélkül sarkon fordult, és kiment.
Mintha repülés után mély verembe zuhant volna! Gyorsan ágyba bújt, magához vett egy könyvet, és hangosan olvasni kezdte. A saját, egyre monotonabbá váló hangja elálmosította, éppen csak félre tudta tolni a könyvet, már aludt is.
Ezen az éjszakán nagyon zagyvát álmodott: albérlő volt abban is, és a főbérlője egy hétfejű sárkányasszony; szigort parancsoló, mosolyt nem ismerő fejekkel. Az egyik dorgálás vagy számonkérés után félelmében ránevetett, s a megdöbbenő, csodálkozó fejek láttán még inkább nevetnie kellett, nem is bírta abbahagyni, a kacagásától csak úgy visszhangzott a lakás. Teljesen kimerült a nevetéstől, és amikor végre össze tudta szedni magát, félénken pillantott főbérlőjére, várva a szigorú leckéztetést, s hinni is alig akarta, amit látott. Csak hat fej pislogott vissza, a hetedik összeaszottan hevert a makulátlan tisztaságú konyhakövön.
„Ó, hát csak ez kell, hogy megszelídülj?!” Szemében gyilkos bosszúfény villant, hátravetette a fejét, és kacagott. Kis idő múltán újabb, majd újabb fej hullott le.
Vérszemet kapott, s addig abba sem hagyta a nevetést, míg egyetlen fej is lengett a hosszú vékony nyakon. Átgázolt a fejeken, az élettelen sárkánytesten, de nem diadalt, hanem undort érzett.
Ezzel a pocsék hangulattal ébredt, rosszkedvűen kezdett készülődni, és az egész napja szörnyen alakult. Már majdnem vége volt a műszaknak, amikor a kolléganője megkérdezte:
— Valami baj van? A hangodat se lehetett hallani.
Kényszeredetten elmosolyodott.
— Nincs baj!… Oltári ökörséget álmodtam, az nyomaszt.
— Mosd ki magadból!
Nézett rá bambán.
— Gyere velem moziba! Megnézünk valami röhögős filmet, és közben elfelejtjük a bajainkat.
Látván a másik tétovázását, hogy puhítsa, hozzátette:
— Nekem is kijutott, a volt férjem elvitte láthatásra a kisfiamat, és nem akarja visszaadni. — Körbenézett, nehogy más is meghallja. — Első este leittam magam, de nagy hiba volt, viszont kell valami, ami lazít: egy kis séta, egy film, kis beszélgetés… Na, jössz?
— Megyek! — bólintott majdnem vidáman.
Remek délután és este volt! Hazaérve a lehető legóvatosabban illesztette, fordította a zárban a kulcsot, csukta be az ajtót, főbérlője feje mégis megjelent az ajtónyílásban.
„Ilyen későn?!” — vádolt a szemével.
— Jó estét! — suttogta felé, és muszáj volt mosolyognia.
Beosont a szobájába. A falióra fél tizenkettőt mutatott.
Másnap reggel, amikor kiment a konyhába kávét főzni, az öregasszony már ott téblábolt. Látszólag serényen tett-vett, de az ajkán látszott, hogy úgy fogja vissza a kikívánkozó epés szavakat. Nem kellett sokáig várnia; tudta, fejmosás következik az esti kimaradásért.
— Nem álmos? — hangzott vitriolosan. — Nem alhatott túl sokat.
Nevetnie kellett. Válaszul az álombéli, számára komikusan kikerekedett sárkányszemek néztek rá vissza.
„Ez működik!” — villant át az agyán.
És igen!
A felindultságtól erősen reszketett a feje, kétszer is levegőt vett egy-egy kimondott szó előtt.
— Mit nevet maga állandóan? Rajtam nevet?
Az összeráncolt szemöldök nevetésre ingerelte, körbejárta az öregasszonyt, a háta mögött egy szamárfület is megengedett magának, aztán lemondva a kávéról, bement a szobájába, felöltözött, és elindult dolgozni. Távoztában még halotta a méltatlankodó károgást: „Bolond, tisztára megbolondult.”
Este, ahogy hazaérkezett, sürgető kopogás után benyitott a főbérlő.
— Szeretném közölni, hogy elsejével felmondok…
— Az nincs két hét!
— Keressen, kérem, máshol lakást! — darálta, mintha meg se hallotta volna a közbevetést.
— Két hét a felmondási idő!
— Normális esetben! — és kifelé indult, majd egy pillanatra visszafordulva megvető arckifejezéssel sziszegte. — De nem egy bolondnak…
Levegő után kapkodott, de semmi nem jutott az eszébe. Bosszúsan lehuppant az ágya szélére. Mi lesz most?
Körbenézett a sivár szobában, s ahogy tekintete haladt, egyre vidámabb lett; ilyet biztosan talál, de ennél már csak jobbat akar.
Papírt, ceruzát kapart elő a fiókból, számokat firkált, s a végén megkönnyebbülve dőlt hátra. Szeme elé emelte a noteszlapot és nevetni kezdett. Egyre hangosabban hahotázott.
Nem kellett sokat várnia a kopogásra:
— Ez tűrhetetlen, kérem! Követelem, hogy hagyja abba!
— Kuss! — ordította ki. — Nekem is elegem van ebből, úgyhogy kuss legyen az elkövetkezendő pár napban!
Tompa puffanás volt a válasz. Egy ideig hallgatózott, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót. Az öregasszony lehetetlen pózban mozdulatlanul hevert előtte, szemei felakadtak, és halk hörgő hangot hallatott. Közelebb lépett, próbálta felemelni, közben szólongatta, de semmi…
Átment a szemben lévő lakásba, hogy segítséget hívjon, de így is csak nehezen tudták a kanapéra fektetni.
Hívták a mentőket.
— Itt maradsz, amíg megjönnek? — kérlelte megsemmisülve a szomszédot.
Meglátogatta, persze, hogy meglátogatta, hiszen tele volt lelkifurdalással, bár akárhogy elemezgette, nem tudott rájönni, miért gyűlölte ennyire a vidámságot, a nevetést az öregasszony.
Megállt az ágy mellett, köhintett egyet, a beteg erre kinyitotta a szemét, de amint meglátta őt — talán védekezésül — elfordította a fejét.
— Jó napot! — próbálkozott.
Az öregasszony kegyesen felé nézett. Ő mosolygott, biztató akart lenni, s egy kicsit engesztelő, de talán túl szélesre, túl vidámra sikerült, mert a rá szegeződő szemekben rémülettel vegyes könyörgés volt: „Ne, az Istenért, ezt ne!”
Egész testében remegett, a levegőt zihálva vette, ajkai szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, talán azt, ami a szemeiből volt kiolvasható.
Vékony, átlátszó bőrű keze a csengő után tapogatózott, s amikor elérte, nyomta szünet nélkül, majd a kéz elernyedt, s kicsúszott belőle a nővérhívó harang.
Pár percbe beletelt, mire a nővér kicsit bosszúsan beviharzott a szobába. Feddőn nézett a látogatóra:
— Maga nyomta meg a csengőt?
Kicsit odébb húzódott.
— Nem… Ő… — s nézte, ahogy a nővér a beteg fölé hajol, pulzusát, majd nyaki erét tapintja.
— Mi van vele?
— Hogy mi? Meghalt… — és szigorúan rámordult. — Most menjen ki!
Legutóbbi módosítás: 2014.05.17. @ 11:27 :: Józsa Mara
