29
Margit és János sorra járták azokat az iskolákat, ahol halláskárosult gyerekek oktatásával foglalkoztak. Igazából egyik sem tetszett nekik. János már azon az állásponton volt, hogy magántanárt keresnek Éva mellé.
— Igazság szerint jó volna, de mégis inkább valamelyik iskola mellett fogok dönteni. Nem tenne jót Évának, ha izolálnánk egy szűk környezetbe. Szüksége van a hasonló sorsú gyerekek társaságára. Elvisszük majd abba az iskolába, ami nekünk is tetszik. Mert nem a mi véleményünk a fontos. Őneki kell döntenie, hogy jól érzi-e magát ott, vagy sem. Meg fogom beszélni az iskolával, adjanak egy napot, amikor reggeltől délutánig részt vehet a foglalkozásokon.
— Az ötleted nem rossz. Kérdés, hogy az iskola bele megy-e ilyen feltételbe… de mondd, mit követtünk el, hogy a gyerekünk ilyen szerencsétlen? Miért nem minket vert meg a sors? Ez nem igazság!
— Ne keress igazságot az életben. Minden rosszban van valami jó is. Nem kell ennyire elkeseredned. Sérült lett a gyerekünk, ez egyáltalán nem egy jó dolog. Mindez tőlünk teljesen függetlenül történt meg vele. Ám gondolj bele: Beethoven megsüketült, és mégis megkomponálta a 9. szimfóniát. Nem tudhatod, hogy mire lesz még képes a lányunk. Ezek a gyerekek semmivel sem kevesebbek, mint a tökéletesen halló társaik. A szülők maradisága, és fene sem tudja milyen meggondolás az, hogy külön iskolákban kell őket foglalkoztatni, tanítani. Ez egyfajta kirekesztés. Mert lehet, hogy szembetűnő, avagy érezhető a sérülésük, ám a társaiknak nap mint nap nem erre kéne a felesleges energiát fordítaniuk, hogy rossz viccek célpontjává teszik őket. Pont ellenkezőleg: be kellene és el kellene fogadniuk, nem pedig kirekesztősdit játszani velük. Ugyanolyan, mintha valakit bőrszíne, származása vagy más alapján próbálnának kirekeszteni. Néha a sérültek nagyobb teljesítményekre képesek — úgy szellemileg, mint fizikailag —, mint a teljesen épek. De mit akarsz? Ma ilyen kegyetlen a társadalom.
Margit megbeszélte a számára szimpatikus iskolában, hogy egyik nap elhozza Évát, amolyan környezettanulmányra. A tanárok és az igazgató teljesen normális kérésnek vették, nem lepődtek meg rajta.
— Természetesen megadjuk a lehetőséget a gyereknek, hogy eldönthesse, itt akar-e tanulni, avagy más oktatási intézményben. A megállapodásunk szerint, ha tetszik Évának, akkor csak a következő tanévben kezdhetné el a tanulást nálunk. Nem érdemes megzavarni arra a pár hónapra, ami még hátra van a tanévből.
Évának tetszett az új iskola. Igaz pusztán, két alakalommal volt ott. Hozzá hasonló sorsú gyerekek társaságába került, akik hamar befogadták. Volt olyan csoport, akik csak a siketek által ismert jelbeszéddel voltak képesek kommunikálni. Éppen ezért az itt tanulók szinte mindegyike elsajátította a jelbeszédet, és sokszor így kommunikáltak egymással, még akkor is, ha a másik csak rosszul halló volt. Évának tetszett a jelbeszéd, habár nem értett belőle még semmit sem.
— Nem is olyan rossz ez az iskola — mondta szüleinek! — Meg fognak tanítani egy olyan nyelvre, amit csak mi érthetünk. Ha azt akarom majd, hogy más ne értse, mit mondok, akkor csak mutogatnom kell hozzá. Anyu, ezt majd neked is meg kell tanulnod tőlem. Milyen mókás lesz, ha nem akarjuk, hogy más is értse, amit meg akarunk egymás közt beszélni.
A szülők örültek, hogy ez az életre szóló változás nem okozott nagyobb törést a gyereküknél. Margit betervezte, hogy a vakációt együtt tölti Évával. Természetesen Jánost sem akarta kihagyni ebből, de neki a kórház megszabta, hogy mikor mehet szabadságra. A nyár végére írták ki.
— Még ilyent sem láttam! — panaszkodott feleségének. — Régen én írhattam be előre a szabadságomat. Sőt! Ha a véletlen úgy hozta a sors, rendkívüli szabadságot is kivehettem. Emlékezz vissza, hányszor csupán telefonáltam, hogy aznap nem tudok bemenni, mert elintézni valóim vannak. Most már ez is csak nosztalgia marad. Elmehetek mondjuk egy napra, ha halaszthatatlan dolgom van. Utána lehet, nem lesz többet munkám, még akkor sem, ha hónapokig nem kapnak helyettem senkit. Azt hiszik az úgynevezett „nagy fegyelmezéssel” rendet tudnak tartani. Megfélemlítik az embereket, ha nem úgy ugrálnak, ahogy a munkahely kívánja, az utcára kerülhetnek. Nekem nincs mitől félnem, magán rendelésem is van. Ám ez nem fedezi minden költségemet. Átvenne egy másik kórház boldogan, ott a kezdő fizetésem jóval alacsonyabb lenne, mint itt. Egész előröl kellene kezdenem a fizetési „szamárlétrán”. Azt meg sem említem, támogatnák-e a magánpraxisom további fenntartását. Akármennyire is lázadozok, itt van már némi „privilégiumom”. Ügyeletesnek „csak” hétvégén és ünnepnap osztanak be. Éjszakai szolgálatom meg egyáltalán nincsen. Minden rosszban van valami jó is.
Margit így teljesen egyedül, Évával tervezte a nyaralást. Csak édesanyját próbálta rábeszélni, tartson velük. Ám ő is elhárította, mondván:
— Már rég elmehetnék nyugdíjba, de nem akarok. És nem is a pénz miatt: hiányozna a heti elfoglaltság.
Margit hiába érvelt, hogy akkor egész nap Évával lehetne.
— Boldogan elvállalnám, de nem akarok súrlódást az anyósodékkal. Eddig is a háttérben voltam, most is ott akarok maradni. Jobb ez így nekem is, meg neked is.
— De anya, ez nem igaz, amit mondasz! Semmi gond nem volna, hogy egyik nap te, a másikon meg ők lennének az unokátokkal. Különbben is, jövőre akár este hatig is ott lehet majd az iskolában. Új környezetben, iskolában fog tanulni, ahol erre is lesz lehetőség. Oda nem kell négykor érte menni.
Ám bármit is próbált az anyja meggyőzésére kitalálni — hogy velük tartson, illetve életmódot változtasson — fáradozása eredménytelen maradt.
Lázasan nézegette az utazási irodák kínálatait. Végül is egy olaszországi körút nyerte el tetszését. Egy hét tengerpart és egy hét városnézés. Megmutatta a prospektusokat a kislánynak is, hogy tetszik-e neki.
— Tengerpart? Jaj, az nagyon jó lesz. Már annyit halottam a tengerről, végre megláthatom. De anyu, ugye ott nincsenek olyan nagy cápák, amik megtámadják az embereket?
— Nem hiszem. Cápák vannak a tengerben ott is, de ezek nem akkorák, és nem szokták megtámadni az embereket. Én is most fogom először meglátni a tengert. Sőt! Először fogok külföldre utazni is, ugyanúgy, ahogyan te. Repülőn sem ültem eddig. Biztosan érdekes lesz az is.
Mindez teljes lázba hozta Évát. Jánosnak is elmesélte a terveket, és bevonta a készülődésbe.
— Kár, hogy nem tudsz velünk jönni, annyira jó volna.
— Majd legközelebb. Ám talán, ha minden igaz, karácsonykor elmehetünk majd együtt. Nem kiabálom el, nem csak rajtam múlik. Összevonattam a maradék szabadságomat, és decemberre írattam át az egészet. Remélhetőleg meg fogom kapni, ha az egész nyarat végigdolgozom. Ámbár sohasem lehet tudni. Kitalálhatnak bármit, nem kaphatom meg az egészet, csak mondjuk pár napot. Teljesen nem utasíthatják el. Megkérdeztem a szakszervezetist, ő mondta, nem tehetik meg, hogy legalább egy hetet ne adjanak ki. Ünnepek nélkül persze, mert az ünnepek az egy külön dolog. Biztosított róla, bármilyen nehézség merülne fel, a segítségemre lesz.
— De jó lenne, ha sikerülne! Te ugye már jártál külföldön?
— Nem sok helyen voltam. Mint egyetemista eljutottam a környező szocialista országokba. Nyugatra nem engedtek, noha többször is kérelmeztem. Mindig elutasítottak, hülye indokokkal. Ami a legátlátszóbb volt: nem töltöttem le a katonaidőmet, mert egyetemre mentem. Ám ez csak olyan látszat igazság volt. Sorozáson alkalmatlannak találtak. Viszont azt mondták, majd, mint kész orvos köteles leszek bevonulni. Nem hívtak, én meg nem jelentkeztem önként. Mindez már a múlté, viszont most meg a munkám miatt nem mehetek.
— Bízzunk benne, hogy télen majd sikerül.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Avi Ben Giora.
