Avi Ben Giora. Szerző
Vezetéknév
Avi
Keresztnév
Ben Giora.
Paulini János különös esete a Fekete Sas fogadóban
11 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

Még a háború első évében történt, hogy a bakák karácsony napján kimásztak a lövészárokból és megajándékozták egymást. Ez nem csupán a saját katonatársaikra értendő. Kimentek a „senki földjére”, és ott az ellenséges katonákkal barátkoztak, beszélgettek. Sőt! Volt egy eset, amikor még focimeccset is vívtak egymással. Ám az ünnepek elmúltával ismét nekiálltak tovább irtani egymást. János is részt vett egy ilyen barátságos kézfogósdin, és jó barátságot kötött az ellenség katonáival. Ezért volt mindig is bizakodó, hogy előbb-utóbb csak vége szakad a vérrontásnak. Ám hiába gondolkoztak sokan hasonlóképpen, még évekig húzódott a háború.

János sokszor gondolkozott azon, hogy megszökik, és elmegy valami olyan helyre, ami a világ végén van, és ahol nyugalomban tud élni. Ám mindig lemondott az ilyen terveiről, hiszen ilyen hely nem létezett akkor Európában. Távolabbi helyre, a teljes ismeretlenbe, meg nem igazán vágyódott, és az odajutás is kérdéses és bizonytalan volt. Éppen elég, vadabbnál vadabb történet terjedt, hogy a bakák dezertáltak, elszöktek és aztán valahol elfogták őket, és a hadbíróság a legtöbb esetben halálos ítéletet hozott.

Az áthelyezése után hamarosan közölték vele, hogy mit is jelent az, hogy haditudósító lesz. A frontvonalon kell majd fényképeket készítenie, és feletteseit tájékoztatni a kialakult helyzetekről, és a katonák moráljáról. Mert a vezérkar még mindig emlékezett a katonák „bratyizására”, és jobban féltek egy esetleges nem várt fegyverletételtől, mint egy nagyobb offenzívától. Minden eszközzel küzdöttek az ellen, hogy a frontokon nehogy még egyszer megismétlődhessen ehhez hasonló eset.

János pedig, mint amolyan mindenhírre-éhes riporter, járta a frontokat, és jelentett, ha esetleg olyan híreket hallott, avagy tapasztalt, hogy a katonák az ellenséges katonákkal keresnek kapcsolatot. Amolyan „eseteket” csokorba gyűjtő ember volt, de nem kém avagy hírszerző. Teljesen érdektelen és nem fontos feladatköre volt, amit az apja harcolt ki, hogy esetleg így nagyobb az esélye a túlélésre. Mert bármennyire is fura, az öreg Paulini nem szeretett volna hősi halottat csinálni a fiából. Már egyáltalán nem volt az a régi, „schneidig” katona, aki a k.u.k. feltétel nélküli kiszolgálója. Öreg napjaira feleslegesnek kezdte látni az egész háborút, és egyre világosabbá vált számára, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.

1917 januárjában a legtöbb fronton állóháborúvá fagyott a front. Ez azt jelentette, hogy a lövészárkokból lövöldöztek elvétve egymásra. Rohamokra és nagyobb támadásokra nemigen került sor. A legtöbbször még az újságok is ilyen fejcímekkel jelentek meg: „A fronton a helyzet változatlan”. János már maga is alig emlékezett, mikor járt otthon Székesfehérváron utoljára. Mert noha lett volna alkalma pár napos szabadságokra menni, inkább bevállalt privát munkákat. Esküvőkre és más jelentősebb eseményekre járt fényképezni. Most is hasonló alkalom adódott, hogy szülővárosába mehessen. A Fekete Sasban került sor a jeles eseményre, és őt keresték meg a barátok ismerősök, hogy örökítse meg az esküvőt képekben is. Szabadságot kért, és kapott, így semmi akadálya sem volt annak, hogy ott lehessen. A családját csak az utolsó percben értesítette, hogy Székesfehérváron lesz. Az apja ki is fejtette nemtetszését, hogy nem a családi birtokra szállásoltatta be magát.

– Mi ez a viselkedés? – kérdezte tőle,  miután találkoztak hosszú idő után.

– Nem akartam zavarogni édesapám. Tudja, csupán párnapos esemény, és az egész időm azzal fog eltelni, hogy dolgozzak a képeken. Nem tudtam volna nyugodtan berendezkedni otthon ezzel a sok holmival.

– Ez csak amolyan mentegetőzés fiam. A valódi ok egészen más, de nem firtatom. Ha akarod, majd elmondod. Anyád és a húgod szeretnének látni mindenképpen. Szakítsál ránk időt, hogy egy ebédre legalább gyere haza!

János miután berendezkedett a Fekete Sas egyik szobájában, számba vette a feladatait. Az esküvő kezdetéig volt még ideje, így egy kocsit fogadott, és ellátogatott a szülői házba. Nagy volt az öröm, de az üröm is, miután közölte, hogy mindössze pár nap áll rendelkezésére, ami nagyobb részt munkával fog eltelni. Ám megígérte, hogy mielőtt elutazik, még egyszer tiszteletét teszi.

– Nem lett volna jobb itthon berendezkedned? – kérdezte az anyja és a húga szinte egyszerre.

– Ha látnátok mennyi holmira és vegyszerre van szükségem, nem próbálnátok erről meggyőzni. Nem akartam itthon felesleges felfordulást rendezni.

Nem feszegették tovább a dolgokat. Megállapodtak, hogy az elutazása előtt felkeresi még őket.

Az esküvő jelentős eseménynek számított a városban. Nagy hacacárét rendeztek, mert a régi fogadalmi templomban volt a szertartás. A Fekete Sasba már csak azok mehettek, akik rajta voltak a meghívottak listáján. Jánosnak rengeteg feladata volt. A templomból egyenesen a Fekete Sasba hajtatott az egész felszereléssel. Biztonságba helyezte a már kész anyagot, hogy együtt hívja elő őket azokkal a képekkel, amit a lagziban fog készíteni. Minden a tervei szerint ment.

Valamikor este tíz után elnézést kérve visszavonult a szobájában berendezett laborba, és elkezdte a képeket laborálni. Hajnalban lett készen. Épp pirkadt, amikor az utolsó képet is felakasztotta a szárítókötélre. Nem érzett fáradtságot, és elkezdett pakolni, hogy ne ezzel kelljen majd az utolsó nap bajlódnia. Mikor összepakolta az eszközeit, már megvirradt. Lement megreggelizni, majd a kész képekkel, amiket egy nagy mappában gyűjtött össze, elindult a megrendelőihez. Nem győzték csodálni a munkáját, és azonnal meg is kapta a kialkudott honoráriumát. Megállapodtak arról is, ha a család további képeket szeretne, akkor értesítik róla. Ezután János visszatért a Fekete Sasba. Ebédidő volt már, és azon tanakodott magában, hogy elfogyasszon-e valami könnyű ebédet, és utána menjen el a szüleitől búcsút venni. Az idő is szorította, mert a késő délutáni vonattal szándékozott visszautazni a fővárosba, hogy az éjszakai vonattal utazzon onnan tovább. Végül is azt határozta, hogy az összes holmijával együtt kimegy az állomásra, és onnan megy ki a családi birtokra.

Ám egy nem várt esemény felfordította az egész tervét, de mondhatni az egész életét. A rakodás közben pár pillanatra ott hagyta a kameráját teljesen védtelen. Úgy gondolta, csak nem nyúl hozzá senki sem, nem történik baja, nem lopják el, mert elég nagy jószág, és csak úgy elsétálni vele szinte lehetetlen. Mire visszaért, a kamerának hűlt helyét találta. A fogadó alkalmazottai értetlenül álltak az eset előtt, hogyan történhetett ez meg. Azonnal értesítették a hatóságokat. János egy küldönc útján adott hírt a családjának, ne számítsanak rá.

A vizsgálódás a lopás ügyében, egészen szinte a háború végéig tartott. Semmi eredménye nem lett, mert sem a tolvajt, sem a kamerát nem sikerült megtalálni.

A helyi sajtó erről egy pár soros hírben adott tudósítást:

“Ellopott fényképező készülék

Paulini János honvédhadnagy följelentést tett a rendőrségen, hogy a Fekete Sas fogadó előcsarnokából valaki ellopta többszáz korona értékű fényképező gépét. A fotógráf masina tolvaját a rendőrség nagy erőkkel és sikerrel kecsegtetően keresi.”

Paulini János különös esete a Fekete Sas fogadóban
12 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

János már el is felejtette azt a bizonyos találkozást, és az ígéretet, amit anno Pozsonyi tett neki. Közben eltelt egy másfél év. A háború egy úgynevezett állóháborúvá alakult. A csapategységek lövészárkokból lőtték egymást, és rohamokra, avagy közelharcokra ritkán került sor. És persze pusztított a járvány, a pestis és a kolera. Voltak olyan csataterek, ahol hetekig ott álltak a temetetlen holttestek. Aztán a szembenálló felek megegyeztek, hogy addig amig eltemetik a halottjaikat, tűzszünetet tartanak. Sőt! 1914 végén, a harctéren a szemben álló felek együtt ünnepelték a karácsonyt, félre téve az ellentéteket.
1916 márciusában aztán Jánost berendelték a főparancsnokságra. Közben a ranglétrán is emelkedett, és vitézségi érmet is kapott. Még az apja is büszke volt, habár egyetlen egy alkalommal találkoztak, amikor egy sebesülése után otthon lábadozott. Ám, amint rendbejött, tért is vissza a frontra, noha az apja szorgalmazni akarta az áthelyezését valami nyugodtabb, biztonságosabb helyre. De János nem engedte a közbenjárását.
– Hagyja apám uram. Én nem akarok semmi protekciót sem. Minden, amit elértem eddig, az saját magam erején és kitartásán múlott. A hadnagyi rangig vittem. Ezután sem lesz másképpen.
– Meghajlok az elhatározásod előtt, de ha közelebb kerülnél a vezérkarhoz, hamarabb mehetnél feljebb a ranglétrán. Még tábornok is lehetne belőled.
– Nincsenek ilyen ambícióim. Remélem most már hamar vége lesz a háborúnak, aminek semmi értelme nem volt. Az egész csak sötét politikai érdekek miatt van, meg egy megtervezett gyilkosság az alapja.  Nem mondtam le a régi terveimről, és polgári foglalkozást akarok magamnak.
– Továbbra is fényképész szeretnél lenni?
– Igen. Ha ebben tudna segíteni apámuram, akkor ebben segítsen.
Ennek tudta be János, hogy beidézték a főparancsnokságra „raportra”. Sokat nem tévedett, de az öreg Paulini igyekezett továbbra is háttérben maradni. Az egész „akciója” arra irányult, hogy valami olyan helyre helyezzék át a fiát, ahol kevesebb a puskaporszag. A többi, az már a véletlen műve volt.
Jánost teljes meglepetésként érte, amikor nem mással találta magát szemben a közvetlen parancsnoka mellett, mint Pozsonyi urammal.
– Gondolom már el is felejtette fiatal barátom, a magának tett ígéretemet. Ám nem szeretek csak ígérgetni. Mostanra sikerült összehozni ezt a találkozást Önnel, és az elöljáróival. Előterjeszteném a javaslatomat.  Én azt kértem, hogy ha egy mód van rá, akkor Önt, mint „haditudósítót” alkalmazzák a továbbiakban. A további részleteket meg fogja tudni mellettem. Tájékoztatnám, hogy a parancsnokság a mai naptól kezdődően ebbe a státuszba helyezte át. Mától én vagyok a közvetlen felettese, de továbbra is a K. U.K kötelékébe tartozik.
János nem győzött csodálkozni, és nem tudta, hogy majd hogyan hálálja meg Pozsonyi uramnak a közbenjárását. Mikor már a parancsnokságon kívül voltak, akkor szólt a leendő felettesének:
– Nem is tudom mit mondjak Önnek, Pozsonyi úr, és hogyan fogom tudni ezt meghálálni. Igyekezni fogok majd!
– Nem csupán nekem köszönheti. Ez a kinevezés nem az én érdemem csupán. Sok mindent még nem tud a leendő beosztásával kapcsolatban, idővel úgy is megtudja. Minden esetre csak egyre kérném, ámbár ezt szinte felesleges is megemlítenem, hogy ha kérdezik majd magától mi az áthelyezésének az oka, arról ne beszéljen.
– Nem is tudnék, hiszen még én magam sem tudom. Mert ez az elnevezés, hogy „haditudósító” sok mindenre enged következtetni.
– Mindenről tájékoztatni fogom fiatal barátom. Ám, azt már most közlöm, hogy rengeteget kell majd ide-oda utazgatnia.

…folytatás következik

Paulini János különös esete a Fekete Sas fogadóban
12 hónap ezelőtt 6s Hozzászólások

Szorgalmas és jó tanuló volt. Már a kezdet kezdetén felfigyeltek rá. Minden érdekelte, de a katonai ismeretek nem igen kötötték le a figyelmét. Sőt az alaki kiképzéséket és fegyverhasználatot utálta. Kiváló vívó lett, de ez sem érdekelte különösebben. Amikor elérkezett a felsőbb osztályba és betöltötte a 14.-ik életévét az iskola ajánlására Bécsújhelyre került. Már ekkor megmutatkozott a technikai dolgok iránti érdeklődése. Amikor egy alkalommal ott járt náluk egy fotográfus a garnizonban, szóba elegyedett vele. Nem tudta elképzelni, hogy azzal az otromba, nagy lábakon álló masinával, képeket lehet készíteni. Valami szemfényvesztést gondolt. Egy óvatlan pillanatban amikor a fotográfus magára hagyta a masináját, mert éppen dolga akadt, elkezdte közelebbről is tanulmányozni. Ám közben megjelent a masina tulajdonosa, és azonnal kérdőre vonta:

– Mondd csak szép öcsém, honnan volt ekkora bátorságod, hogy az én engedélyem nélkül hozzányúlj a masinámhoz? Mutassad, mihez nyúltál eddig? Ha nem lenne ekkora böhöm nagy, akkor biztos, ami biztos, mindenhova magammal cipelném. Ám a méretei ezt nem teszik lehetővé.

János kissé megijedt, ám nem olyan fából faragták, aki az első „pofon” után visszavonulót kiált magának.

– Nem nyúltam én semmihez, csupán azt a nagy fekete leplet emeltem meg, hogy talán felfedezem a trükk lényegét. Ám, sajnos semmi érdekeset nem találtam. De ne szaporítsuk a szót. Engem érdekelne a fotografálás. Idén végzek itt az akadémián. Tisztté avatásom után, nem áll szándékomban tovább a k.u.k. kötelékében maradni. Ha felfogadna segédnek, és kitanítana a mesterségre, akkor örökké hálás lennék önnek.

A mestert meglepték János szavai.

– Szóval elszegődne hozzám tanoncnak? Mi fizetséget kérne? Mert az anyagiak szempontjából sajnos nem állok a helyzet magaslatán. Nem azt mondom, hogy fizetésképtelen vagyok, de nincsenek anyagi háttereim.

– Meg fogunk egyezni. Ha Ön fedezi a kosztomat és be tud kvártélyozni egy olcsó albérletbe, aminek egy részét fizeti, akkor a szolgálatába állok. Elvégre én tartoznék Önnek, hogy kitanít a szakma alapfogásaira.

– Úgy nézem sikerülni fog megegyeznünk. Itt a névjegyem és a címem. Ha leszerelt, akkor keressen fel!

Miután Jánost tisztté avatták, felajánlottak neki egy állást, osztrák garnizonnál. Ám az elöljáróit meglepte, hogy nem kíván aktív tiszt maradni. Kérte, helyezzék tartalékosi állományba, mert más irányú a további érdeklődése.

Ezután következett a „fekete leves”. Apja teljesen értetlenkedve fogadta a friss híreket

– Más, hozzád hasonló, kiugrana az irhájából, ha ilyen lehetőséget kapna. Mi ütött beléd? Valami kis nőcske áll a dolgok háta mögött?

– Nem édesapám. Egyszerűen nincs semmi kedvem katonának maradni. Másfele szeretnék orientálódni. Fotográfus akarok lenni!

– Az meg micsoda? – kapta fel a fejét idősebb Paulini. – Olyan vándor szerzet, aki egy nagy masinával jár házról házra, és képeket készít a családról, illetve megörökíti az esküvőt vagy más jelentős családi eseményt? Csak nem képzeled, hogy amolyan kéregető leszel ezek után, hogy katonatiszt lettél? Szó sem lehet róla. Ámbár már elmúltál 18 éves, igy sok beleszólásom nincsen a további életedbe. De ha ezt fogod választani, minden támogatást megtagadok tőled.

– Nem lesz szükségem semmi támogatásra sem. Elleszek én, mint tanonc. Még fizetésem is lesz.

– Nem adom áldásomat erre. De menj ahová akarsz és oda, ahol sár sincs!

Minden rendben is lett volna, ha a történelem kerekei nem kezdenek el másképpen forogni. Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot, a leendő trónörököst. Kezdetét vette az első világháború. János éppen, hogy elkezdett dolgozni, mint fényképészsegéd, amikor ismét magára ölthette a frissen levetett egyenruhát. Kezdetben úgy nézett ki, hogy ez csak a monarchia ügye lesz, ám nem igy történt. Jánost az olasz frontra vezényelték. Ahogy beköszöntött a hideg tél, egyre elviselhetetlenebb lett a lövészárok. Mint tiszt a helyzethez képest elég jó körülmények közt volt. Közelgett a karácsony. Néhány tisztnek sikerült szabadságoltatnia magát, és az ünnepekre haza tudott utazni. Karácsony alkalmából a legtöbb frontvonalon hallgattak a fegyverek. János maradt az arcvonalon. Hiába lett volna lehetősége szabadságoltatni magát. Nem pusztán azért, hogy kerülje az apjával való vitát. Az utolsó híre az apjától még a szerb frontról érkezett. Nem kellett volna bevonulnia, pontosabban a korára való tekintettel, nem kellett volna közvetlen a frontra mennie. Az anyjától és húgától kapott levelekből keveset tudott meg. Anyja nagyon megroppant, hogy a ház szinte férfiember nélkül maradt. Tervezte, hogy a lányával látogatást tesznek a fronton az alakulatánál, de lemondtak tervükről. Még nem köszöntött be az ünnep mikor is egyik nap egy fura szerzet érkezett a táborukba. János azonnal felismerte régi „főnökét” Pozsonyi urat, a fényképészt.

– Maga itt? – üdvözölte.

– Igen! Az Est című lapnak kell készítenem képeket egy cikkhez. Tudna nekem segíteni egy kicsit?

– Természetesen. Legalább az abbamaradt tanulmányaimat folytathatom Önnél.

Felállították a nagy masinát és elkezdtek fényképeket készíteni a katonákról, és a per pillanat csendes frontvonalról. Aztán az egyik sátorban laborálták a képeket. János végre élőben láthatta, hogy nem csalás, valamiféle trükk ez, ahogy a kezdetekben gondolta.

– Magának itt volna a helye, kedves fiatal barátom mellettem, és nem a frontvonalban. Meg kellene próbálnia kérni az áthelyezését, egy másik alakulathoz. Ismerek olyanokat, akik, mint haditudósítók tudnak tevékenykedni. Két helyről is kapnak fizetést. A katonaságtól meg a laptól is, akiket ellátnak friss anyaggal.

– Én már holnap elmennék ebből a sárfészekből, de nem tudok. Nincsen semmi kapcsolatom, ismeretségem, hogy bekerüljek valahová. Katonai vonalon talán sikerülne a dolog, ámbár nem tudom, az apám nem e gördítene elé akadályokat. Azt gondolná, hogy egy gyáva megfutamodó fia van.

– Nem ígérek magának semmit. Én az ünnepek után utazom vissza a szerkesztőségbe. A főszerkesztő jó ismerősöm, barátom, megpróbálok beszélni vele. Talán sikerülni fog elintéztetni vele, hogy a kezem alá kerüljön ismét.

– Előre is köszönetem érte, Pozsonyi úr.

 

Paulini János különös esete a Fekete Sas fogadóban
12 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

kép forrása internet

 

Paulini Pál valaha a monarchia lovasezredében szolgált sok-sok évet. Az aktív szolgálat alól már felmentést kapott, ám sokszor kikérték a véleményét fontos ügyekben. Egyszerű, nem hivalkodó életet élt. Hiába volt ismert úgynevezett jobb körökben, mint katonatisztet, a „váró listások” közé sorolták. Nem élt kicsapongó életmódot, noha gyakori vendége volt a tiszti klubnak. De se nem volt iszákos, se nem hódolt a különféle szerencsejátékoknak. Kártyázott ugyan, de mértékkel, sohasem csinált adósságot, mint tiszttársai.

Egy nap odaállt Nagybakonyi uram elé, és megkérte Klára lánya kezét. Nagybakonyi uram már ismerte jól, és mivel a közben beszerzett információi kedvezőek voltak róla  – és eléggé kitartó udvarló is volt -, beleegyezését adta a házassághoz. Nem tartottak nagy lagzit, de akkoriban ez Székesfehérváron eseményszámba ment. Az esküvő után Paulini Pál egy darabig a családi birtokukon lakott ifjú feleségével, ám egy év után beköltöztek a városba. Ekkor látta meg a napvilágot János. János nem sokáig élvezhette, hogy elsőszülöttként kedvezményekben és kényeztetésben részesüljön. Két év után megszületett a húga, Katinka. Idősebb Paulini ragaszkodott hozzá, hogy Jánost katonai pályára adja. Ennek megfelelően, már zsenge gyerekkorától katonás rendben nevelte. Ébresztő, reggeli torna, és hasonlók, meg a lovaglás. Még élvezte is, ha egy alkalommal az apja valamit nem talált volna megfelelőnek, és nem náspángolja el lovaglóbottal. Klára asszony közbeavatkozott ugyan, de Paulini eleve egy nehéz természetű ember volt.

– Maga egy szadista barom! – kiabált rá Klára, ám eredmény nélkül.

Megpróbált kettőjük közé állni, ám a férje félrelökte.

– Ne avatkozzon maga ebbe bele! Ez férfias ügy. Nem egy nyámnyila „anyám asszony katonája” lesz belőle. Férfit akarok belőle nevelni.

Klára visszavonult, de nem lett volna igazi nő, ha nem az övé lett volna az utolsó szó:

– A hülye ember veri a saját gyermekét és a lovát! Okos és normális férfiember, szép szóval próbál nevelni.

Paulini, ha nehezen is, de lecsendesedett. Este, a vacsora után aztán megbeszélték a történteket, természetesen János nélkül.

– Utána érdeklődtem dolgoknak. Jövőre, ha betöltötte a kilencedik életévét, katonai iskolába iratom. Nem lesz itthon csak a szünetekben. Én sajnos hirtelenharagú, türelmetlen ember vagyok, és sokszor eljár a kezem.

– Nem szólok bele ebbe. Ahogy maga mondta, ezek mind férfiügyek. Akkor a következő év szeptemberétől már nem is lesz velünk?

– Nem. Fel fogok venni mellé egy német nyelvtanárt, mert a németet csak beszéli, ám nem azon a szinten, ahogy kell. Ha szerencsénk van, akkor már az első év végén valami elit, osztrák iskolába kerülhet, és ott tanulhat tovább. Ezzel biztosítva  a további előmenetelét is.

Így történt, hogy János úr hamarosan kénytelen volt elhagyni a szülői házat.

Sopron nemcsak határszéli városa volt a monarchiának. Jelentős szerepe volt katonailag is. A 76. gyalogezred állomáshelye is itt volt. Főbb feladata egyebek közt az volt, hogy ha a császár Sopronba látogatott, ők biztosították a szállást, és a császár biztonságát szavatoló testőrséget is adták.

A laktanyának itt volt egy iskolája, amely katonai kiképzéssel és tisztneveléssel foglalkozott. Kilencéves kortól lehetett beiratkozni az iskolába. 14 éves kortól aztán már szakosított iskolába, a Ludovikára vagy más katonai felsőbb iskolákba is bekerülhettek.

Így került János első „állomáshelyére”, Sopronba.

 

folytatás következik

Lektornak beküldés Avi részére
2 év ezelőtt No comment

Kép nélküli beküldés lehetősége! (Ez ugyanaz, ami a főmenüben található)

2 év ezelőtt 7s Hozzászólások

17.

A beszállás egy kisebb „népünnepélyre“ emlékeztetett. Főleg olaszok szálltak fel a hajóra. Annak reményében, hogy az Óceán túl felén jobb sorsuk lesz, mint szülőhazájukban. Szinte alig akadt olyan utas aki mint turista, vagy simán csak utazó lett volna a fedélzeten. Jancsit egy matróz vezette a kabinjába. Lepakolta a holmiját és várakozóan Jancsira nézett. Jancsi benyúlt a nadrágja zsebibe, és egy százlirettást nyomott a matróz kezébe.

– Hiába kevesled, – mondta szinte csak magának, – szegény ember vagyok én is. Nem telik többre.

A matróz meg sem köszönte, meg nem is értette az idegen beszédet, sarkon fordult és elment. Jancsi körülnézett, hogy az elkövetkező tíz-tizenkét napot hol fog kelleni eltöltenie. Ami meglepte, hogy emeletes ágy volt a kabinban, noha másod, és nem harmadosztályra kért jegyet. Lassan elpakolgatott a nagy szekrényben, ami szintén két részre volt osztva. Miután végzett leheveredett az alsó ágyra. Ekkor kopogás, és minden figyelmeztetés nélkül kivágódott a kabin ajtaja. Egy tagbaszakadt férfi állt szétvetett lábakkal és két kofferrel. Olaszul szólalt meg, ám miután látta, Jancsi meglepett arcát átváltott angolra. Ám Jancsi, – dacára annak hogy Klára angolul is tudott, – alig értett valamit. A férfi se szó se beszéd, betrappolt a kabinba. Jancsi meg azonmód rohant kifelé, hogy keressen valakit, aki rendet teremt. Ugyan azzal a matrózzal találkozott össze aki előzőleg lecipelte a holmiját, és bevezette a kabinba, na meg kevesellte a borravalót. Jancsi nem állt le vele, hanem próbált feljutni a felső szintre, hogy valami tisztfélét találjon, akivel tud szót váltani franciául. Ám a matróz útját állta. Mutogatott meg magyarázott, hogy még nem lehet felmenni. Jancsi belekotort a zsebibe és párszáz lirettát nyomott a kezébe. A matróz erre nagyokat bólogatott, majd mutatta merre menjen, hogy senki se követhesse. Az első osztályon szinte alig volt utas. Az első arra tébláboló tiszthez fordult és franciául elhadarta mi is a gondja. A tiszt elkísérte a kabinjába. Az ajtó persze zárva volt. A nagy dörömbölésre aztán végre kinyílt az ajtó. A tiszt olaszul beszélt, és kérte az utas jegyét. Az meg fölényesen átnyújtotta a bilétát, hogy ő szintén jogosult az utazásra, hiszen lerótta az illetéket. Ám a tiszt közölte vele, hogy pakoljon össze, mert az ő kabinja egy emelettel lejjebb van, a harmadik osztályon. A férfinek nem nagyon tetszett, de ellenkezés nélkül összepakolt és kiment Jancsi kabinjából

– Elnézést uram,- fordult a tiszt Jancsihoz.- sajnos ezek az utasok néha önkényesen szeretnének kényelmesebb kabinokba utazni, noha a jegyük nem másodosztályra szól. A személyzet sajnos nem áll a helyzet magaslatán. Néha jó kis baksisért, hajlandók átjátszani szabadon maradt kabinokat. A harmadik osztályon sem rosszabbak a kabinok, mint itt csupán két emeletes ágy van betéve, és négyen utaznak egy kabinba. Mi azt gondoltuk, hogy ön nem egyedül utazik. Ha valamire szüksége lenne, esetleg volna kérése, akkor forduljon újra hozzám. A folyosó végén van a kabinom, ezen a szinten, a nap 24órájában a rendelkezésére állunk.

– Köszönöm a fáradozását és remélem nem fog kelleni igénybe vennem ismét az ön segítségét.

A tiszt távozása után bezárta az ajtót, tanulva az előbbi incidensből, és végig feküdt az ágyon. Hamarosan el is aludt. Arra ébredt, hogy szelíden ringatózik a hajó és az ágy alatta, amin fekszik. Kitekintett a hajóablakon. A Nap éppen lenyugodni készült, Mint valami hatalmas véres korong, ragyogott a távolban, és vörösre festette az égalját.

– Kéne valamit ennem! – gondolta, mert a felszállás óta semmit sem evett. –

– Az ebédről rendesen lemaradtam, De sebaj, mert most majd számonkérem a vacsoránál. Rajtam nem fognak keresni ezek a spagettifaló olaszok.

Lekászálódott az ágyról és a szekrényhez ment. Egy öltönyt választott, noha sok nem lógott bent, csak még kettő és egy frakk. A fürdőt kereste, de csupán egy mosdókagylót két csappal, amit talált és felette egy tükröt.

– Mint a panzióban, a fene egye meg. Utálok másokkal közösködni. –

Összepakolta a tisztálkodó szereit, egy törülközőt a hóna alá vágott, és kifordult az ajtón, hogy megkeresse a tusolót. Ám pár lépés után visszafordult a kabinhoz. Elfelejtette bezárni kulcsra. Ezután folytatta az útját. Közben összetalálkozott egy másik utassal, aki szintén hasonló felszereléssel, akár csak ő keresgélt. A folyosó végin, ahol elkanyarodott az út, a fedélzetre vezető lépcsők mellett megtalálták, amit kerestek. Még volt szabad tus. Kabinszerűen volt kialakítva. Rendes zárható ajtókkal, amik átlátszó, üvegszerű anyagból készültek. Az egyes tuskabinok, egymástól szintén üvegszerű fallal voltak elválasztva egymástól. Két pad is húzódott az ajtókkal szemben, ahova pakolni lehet.

Miután letusolt és megberetválta magát, visszatért a kabinjába. Felöltözködött és elindult az egyik lépcsőn, hogy megkeresse az éttermet. Már tele volt az étterem, és a pincérek sürögtek forogtak. Talált egy szabad asztalt. Helyet foglalt, de az odaérkező egyik pincér felállította. Először olaszul aztán angolul szólt Jancsihoz. Jancsi integetett nem érti, és megszólalt franciául.

– A száz tizennyolcas kabinban vagyok. Szeretnék vacsorázni, és az elmaradt ebédemet is elfogyasztani. Ez az asztal szabad még?

– Szabadna a jegyét? – kérdezte a pincér. –

– Milyen jegyet? – meresztett nagy szemeket a pincérre,

– A hajójegyet.

– Azt a kabinba hagytam. Nem gondoltam, hogy kelleni fog.

– Akkor szabadna a nevét?

Jancsi bemutatkozott, aztán még meg is jegyezte kissé epésen:

– Az útlevelem sincsen nálam, Remélem bemondásra is elég a nevem,

Az étkek felszolgálója ezek után kissé vörös színűvé vált, hogy valaki kimeri oktatni.

– Itt ez a szabály! Kis türelmét kérem, amíg megnézem a listámon, hogy hova ültethetem le.

Pár pillanat múlva már sietett is vissza.

– Ha megfelel önnek ez asz asztal nyugodtan maradhat. Egy másik „uraság“ lesz az asztaltársa, ám ő a feleségével lesz.

– Nekem tökéletesen megfelel ez a hely. Ha meg a kedves felesége nem lesz kissé molett, akkor egy másik székkel gondolom megoldható lesz a dolog. Addig is amíg megérkeznek legyen kedves hozni valami harapni valót. Még csak nem is ebédeltem.

 

2 év ezelőtt 4s Hozzászólások

Nem tudta elképzelni, mi történt. A városban alig találkozott emberekkel. Pár kóborló turistát látott csak. Már teljesen kiment a fejéből, hogy visszatérve a szállására, előveszi a hegedűjét, és megpróbál egyedül is pénzt csinálni. Ám valami belső hang azt súgta neki, hogy menjen haza a szállására, mert eléggé befűtött a Nap délre.

Hazaérve azt tapasztalta, amit Petrus is mondott neki, hogy délután egy fia ember sem lesz az utcán. Mindenki igyekezett valami hűvösebb helyre húzódni, a meleg miatt. A szobája kellemesen hűvös volt, noha a spalettáknak csak egy része volt behúzva. Gyorsan bezárta a nyitva hagyottakat is, hogy nehogy bemelegedjen a szobája. Egy darabig nézte a bevetett ágyat, hogy nem volna-e jobb lefeküdni, amíg enyhül a meleg.

Ám engedett a csábításnak, és elindult a hegedűjével a néptelen térre. Megállt, és jobbra balra nézelődött. Alkalmas helyet keresett az előadásához… Aztán csak pár lépést tett, a bisztró szomszédságában letáborozott egy nyitott napernyő alá. Előszedte a hegedűt és kezdte hangolni. Szerzett egy árván hagyott széket, és helyet foglalt rajta. Belefogott egy nótába. Senki sem figyelt fel a zenére. Továbbra is minden néptelen, sivár volt.

Belekezdett az egyik kedvenc darabjába, a Pacsirtába. Már a közepénél páran odagyűltek. Először csak öt hat ember, aztán egyre csak jöttek az érdeklődök, hogy hallgassák, ahogy Jancsi a húrok közé csapva, húzza a nótát. Mikor abbahagyta már vagy húszan lehettek, és hullott az apró rendesen az üres hegedűtokba. Rákezdett egy másik nótára, a pattogó ritmusú zenére még többen vették körül. Ekkor már senki sem törődött a meleggel. Mindenki átadta magát a zenének. Egy idő után Jancsi kezdett fáradni. Leült, hogy szünetet tartson, ám a közönség nem akarta, hogy abbahagyja. Kézzel lábbal próbálta magyarázni, hogy nem megy el, nem hagyja cserben az eddigi lelkes hallgatóságát. Ha nehezen is de megértették. Valaki egy pohár hideg italt hozott neki, és mutatta, hogy igyon, mert akkor könnyebben fog menni a további előadás. Egy öt perc szünet után ismét rákezdett. Ekkor már népes csoport vette körül. Még két csendőr is odatévedt, mert kíváncsiak voltak, mire ez a nagy, és szokatlan csődület.

Kezdett enyhülni a meleg, Valahonnét előkerült Adam is. Nem tudta mire vélni, hogy Jancsi meg sem várva őt, ott zenél. Őt is megbűvölte zene. Megkereste Petrust, és mondott neki valamit, hogy tolmácsolja Jancsinak. Petrus keresztül vergődött a Jancsit körülölelő embereken és odasúgta neki:

– Hagyd egy kicsit abba! Tarts szünetet, itt a váltás, és Adam felé mutatott.

Jancsi abbahagyta a zenélést, meghajolt a közönség felé, és Adam fele intett.

A hegedűtokban ekkorra már sok-sok apró pénz gyűlt össze, Jancsi szólt Petrusnak, hogy mondja meg Adamnak, a fele pénz őt illeti, és este majd megosztoznak. Egész éjfélig játszottak felváltva és együtt. Éjfél után hagyták csak abba. Beültek a bisztróba, és Adam hiába ellenkezett, a hegedűtok tartalmát kiöntötte az asztalra, és egy ide egy oda alapon elkezdte szétosztani. Közben Petrus is kihozta az ételt, amit rendeltek. Adam elkezdett valamit hadarni Petrusnak. Mikor a végére ért, Petrus odafordult Jancsihoz.

– Adam azt akarja, hogy ne menjél el Amerikába. Maradj itt, zenéljetek együtt. Szerinte sokkal jobban megérné neked is, hogy nem mész az ismeretlenbe.

Jancsi elgondolkozott, aztán belekezdett a mondókájába.

– Lehet, hogy Adamnak igaza van, kidobott pénz és energia elmenni az ismeretlenbe. De engem üldöz a kalandvágy. Na, meg a feleségem is ott van. Azt is mondják, a véremben van az őseim jó szokása, hogy mikor megmelegedtek valahol, rögtön tovább is mentek.

– De hát elment, megcsalt egy másik férfivel – fakadt ki Petrus.

– Megbocsájtom majd neki. Mégis csak együtt voltunk jó pár évet, sok mindenben volt részünk. Én sem voltam fából, jó párszor félre léptem.

– Még mindig szereted?

– A fene sem tudja. Lehet, hogy csak a rátartiságom, hogy nehezen bírom elviselni, hogy elhagyott. De nem akarok én bosszút állni. A pénzből akarok, amit megkaparintott.

– Biztos vagy benne, hogy sikerült megszereznie azt az örökséget, amiről mindig beszélt? És ha meg is szerezte, abból nem biztos, hogy ad neked. Itt Adammal fényes karriert csinálhatnál. Nem kellene a világ túlfelére menned. Ha itt ebben a porfészekben ennyire kedvelik a dallamaidat, képzeld el más városokban mekkora sikered lenne. Ne dobd el a szerencsédet.

– Lehet, hogy igazatok van. Én még Magyarországon is eldobtam a szerencsémet. Azzal szakítottam, akinek azt köszönhetem, hogy zenész lehettem. Még most is lenne módom visszatérni, hiszen a kedves lánya, az első feleségem volt. Rá tudná beszélni az apját, hogy visszafogadjon a muzsikusai közé. De nekem nem kell sem ő, sem az apja. A magam ura szeretnék lenni.

Még sokáig vitáztak, de eredmény nélkül. Jancsi hajthatatlan maradt. Az indulásig a napok hamar elteltek. Jancsi elég szép pénzt kalapozott össze. Nehéz volt a búcsú a várostól, és a frissen szerzett barátoktól. Ám ha már belevágott, úgy gondolta végig is csinálja.

2 év ezelőtt 2s Hozzászólások

Nem gondolta volna, hogy Amerikába ennyire nehéz lesz jegyet kapnia. Másodosztályra és első osztályra már csak egy hónapos várakozás után lehetett jegyet kapni. Jancsi hiába vetett be minden elképzelhető turpisságot, nem járt sikerrel.

A szerencse mégis mellé szegődött. Az egyik utasnak valami gondja támadhatott az utazási időponttal, és át akarta íratni a jegyét egy későbbi időpontra. Első osztályra szóló jegy volt, bár borsos áron. Jancsi alkudozásba kezdett az amerikai utassal, és a végén sikerült megállapodniuk. Majdnem az egész nála lévő pénz erre ment rá. De nem volt mit tenni, ha nem akart Nápolyban rostokolni még egy hónapot.  A pénze akkor is el is fogyott volna, és így legalább három hét alatt New Yorkban lehet.

Az Atlantis gőzös indulásáig, ahova a jegye szólt, négy nap volt hátra. Gyorsan kiszámolta, hogy a maradék pénze, ha jó osztja be, éppen elég lesz, és még marad valami apró is New Yorkig. Mikor mindennel végzett, visszatért a csomagjait őrző olaszhoz.

– Meg van minden. Négy nap múlva indulhatok az „új világba“. Addig valahogy csak eltöltöm az időt itt. Ha lehetne, kérem, vezessen el abba az olcsó panzióba, amit volt szíves ajánlani.

A kikötőből visszamentek a Hotel Vezuviohoz. A szomszédos utca, mintha nem is itt Nápolyban lett volna. Igazi olaszos hangulatot mutatott. Noha már későre járt az idő, az emberek kint ültek a házak előtt, és beszélgettek. A két kocsma előtt is zajlott az élet, ami itt működött az utcában. Az egyik teraszán egy zenész gitárral a kezében igyekezett jó hangulatot teremteni. Jancsi jól szemügyre vette, és egy gyors pillantással felmérte az előtte lévő pénzből, hogy értheti a szakmáját, mert egyre csak gyarapodott a kupac, ami előtte hevert. Az ábrándozásából a szállodás ismerőse zökkentette ki.

– Ne bámészkodjon sokat! Lesz még alkalma Adamot hallgatni. Ő a környék egyik legjobb zenésze. Jöjjön, hagy mutassam meg a szállását.

A panzióban nem volt valami nagy luxus. Egy szoba, benne egy ágy, két szék, egy aszta és egy megviselt szekrény.

– A fürdő és a WC az emelet végén található, tolmácsolt Jancsi frissen szerzett olasz ismerőse, Ricardó, a recepciós a Hotel Vezuvióból. Ha enni szeretne, ajánlom azt a bisztrót, ami előtt a zenész játszik. Szinte éjjel nappal nyitva. Jó a konyhája és olcsó is.

– Ezután elbúcsúztak egymástól. Abban maradtak, hogy másnap, amint Riccardó végez, meglátogatja Jancsit, és egy esetleges további tervet dolgozzanak ki.

– Jancsi a csomagjából kihalászta a piperét, és elindult a fürdőbe. Kissé elhasznált állapotban találta. A kádról több helyen már lekopott a festék, és erősen rozsdásodott. A mosdó feletti tükör éppen hogy használható volt.  Tiszta volt minden. Jancsi gyorsan rendbe szedte magát, és mikor felöltözött, hóna alá csapta a hegedűjét, és elindult „felfedező“ sétát tenni.

Az ajánlott bisztróhoz ment, ahol Adam éppen szünetet tartott. Jancsi megkereste, és kézzel -lábbal magyarázni kezdett. Ám Adam szinte semmit sem értett belőle. Kezével jelezte, hogy egy pillanat, azonnal jön vissza, és hoz segítséget. Kis idő múlva vissza is tért egy torzonborz ember kíséretében. Első ránézésre valami konyhai alkalmazottnak tűnt.

– Miben segíthetek az úrnak?- kérdezte tört magyarsággal.

– Maga tud magyarul? – csapott le rá azonnal Jancsi.

– Én, lenni dalmát, Fiuméból. Most itt dolgozom. Petrusnak hívnak.

– Nézze, nem akarom rabolni a drága idejét. Szeretnék megegyezni Adammal, hogy társuljunk. Én is zenész vagyok, nemsokára áthajózom Amerikába. Ám, amíg itt vagyok, még pár napot, szeretnék egy kis pénzt keresni.

– A szakácskinézetű hadarva elmondta olaszul a kérést. Adam várakozó szemekkel vizslatta Jancsit. Majd kérte a szakács kinézetűt, hogy szóljon Jancsinak, játsszon valamit. Jancsi elővette a hegedűjét, és egy szomorú, érzelgős nótát kezdett játszani. Amikor a végére ért már kisebb csoport gyűlt köréje, és biztatták, játsszon még valamit. Még két nótát húzott el a nagyérdeműnek, akik díjazták az előadást. Egy halom apróval jutalmazták a produkciót.

Ezután, Jancsi és Adam már meg is állapodtak, hogy esténként majd együtt zenélnek, és a bisztró szakácsa marad továbbra is a tolmács kettőjük közt. Jancsinak így némi lehetősége nyílt arra, hogy pénzhez jusson mielőtt hajóra száll.

Másnap már jókor reggel talpon volt Jancsi. Azonnal lement a bistróba, és megkereste Petrust.

– Nem tudni éjszaka aludni?- mondta vidáman Jancsinak. – Szoba nem lenni tiszta, enni bogarak?

– Minden rendben, jól aludtam, és nincs semmi bogár sem. Tudsz nekem csinálni valami harapnivalót reggelire?

– Mit szeretnél? Tojást vagy szalámit tramazinit?

– Mi az a tramazini?

– Olasz szendvics.

– Ha lehet, akkor kérnék egy szalonnás rántottát  két vagy három tojásból, és egy jó kávét.

– Petrus eltűnt a konyhában, majd egy nagy tálcával tért vissza, amin ott gőzölgött a kávé, és a tojásrántotta szalonnával. Jancsi szép kényelmesen evett. Mikor végzett, szólt Petrusnak hogy fizetni szeretne.

– Szólok a séfnek, mert neki lehet fizetni csak. De megmondom, hogy társak vagyunk, adjon némi kedvezményt.

A tulaj térült fordult, és letett egy cetlit Jancsi elé, és pár szót mondott olaszul, amit Petrus fordított.

– Azt mondta, kapsz kedvezményt, ha csak nála étkezel. Látom nem nyomta meg a ceruzáját. Négyszáz liretta, mint egy jobb tramazini. A kávéért nem is számolt.

– Mondd csak – kérdezte Jancsi- mikor vetődik majd ide Adam?

– Ő még ilyenkor aludni. Majd délután jön, négy után, amikor már elment a meleg.

– És addig én mit csináljak?

– Amit a legtöbb olasz. Menj a szobádba, ahol  lenni hűvös is. Vagy aludj egyet. Fedezzed fel kicsit a várost, mert van látnivaló.

– És ha délben esetleg szólóban játszom? Nagyon megharagudna rám Adam?

– Te próbálni délben? Ne hiszem, hogy lenni ember. Itt nem esznek az emberek délben, csak estefelé. De próbálkozzál, hátha akad pár turista, aki szívesen hallgatni magyar muzsika.

– Jancsi nekiindult a városnak. Gondolta megnézi magának, mert ki tudja mikor lesz ismét lehetősége idejönni.

Útközben vett egy levelező lapot, amit megirt gyorsan Veronikának.

 

folytatás következik….

2 év ezelőtt 1 megjegyzés

A vonat lassan döcögött célja felé. Jancsi egy darabig bírta tartani magát, ám az álom nagyobb úr volt, és mély álomba döntötte. Nem tudta pontosan mennyi idő, amíg Nápolyba ér. Úgy számolta körülbelül a délelőtti órákban fog megérkezni.
– Meg kellett volna kérdeznem a kalauzt. – dohogott magában a figyelmetlenségén.
Ám nem nagyon törődött már ezzel. Megérdeklődte még Rómában, hogy a vonat nem megy tovább Nápolyból, nyugodtan elaludhat. Arra ébredt, hogy valaki keltegeti.
– Signore! Avanti! Siamo arrivati a Napoli, Si prega di scendere. (Megérkeztünk Nápolyba, kérem leszállni.)
Jancsi álmos szemekkel meredt a kalauzra, és egy „gracia”-val köszönt el.
Kinézett az ablakon. Már erősen sütött a Nap. Összepakolta a holmiját, és leszállt a vonatról. Nem volt sok ideje gondolkodni, mert a hordárok, egyik a másikat túlkiabálva, ajánlották szolgáltatásaikat. Jancsi leküzdve a nyelvi nehézségeket olyannal próbált alkudozni, aki beszélt franciául. Elmondta mit szeretne, hogy kéne egy kocsit fogadnia, aki elvinné a Hotel Vezuvióba. Ebben a hotelban szállt meg Clara, mielőtt útra kelt a „pocsolya“ másik oldalára. Úgy gondolta, itt használható információkhoz juthat. A hordár miután elintézett mindent, nyújtotta a markát Jancsi felé, hogy megkaphassa a jussát. Jancsi még megtoldotta a kialkudott összeget ötszáz lirettával. A hordár elégedetlen volt a „borravalóval“, de Jancsi intett neki, végeztek.
Jancsi hatalmába kerítette a mediterrán város hangulata. Élvezni kezdte a kellemes meleget, és a zsibongó tömeg sokszínűsége elvarázsolta kicsit. Amint a kocsi befordult a hotel Vezuvió bejárata elé, Jancsit kiverte a víz.
– A fene egye meg,- káromkodott egy jót magában. – Gondolhattam volna, hogy Clara luxushotelben szállt meg.
Még le sem lépett a kocsiról, már két szállodai fiú is ugrott a holmijaiért. Jancsi nem tudta nekik megmagyarázni, hogy ne fáradjanak, ő nem megszállni akar. Egyenesen a recepcióhoz ment, ahova a két hordár fiú elvitte a csomagjait. Az egyikük várakozóan ránézett Jancsira.
– Pénzt akarsz mi? – azzal elkezdett kotorászni a zsebeiben némi apró után. Az első fém érme, ami a kezébe akadt, egy száz lirettás volt. Nem talált többet. Hiába nyomta a százast a fiú markába, az nem mozdult, csak egy olasz köszönömöt rebegett oda, meg sem nézve mennyit kapott. Megállt Jancsi csomagjai mellett.
– Na, rossz kuncsaftot választottál. Nem fogom igényelni, hogy a szobámba vigyed, és ismét tartsad a markodat. Nem ismeretlen világ ez számomra. Sok-sok pénzt kiadtam a semmire Európát barangolva.
A portás várakozóan fordult felé.
– Szabadna a kedves nevét? – szólította meg franciául.
– Szeretnék egy kis információt, és egy ötszáz lirettást tett ki a pultra. Egy vendégük után érdeklődnék, bizonyos Clara Wald után.
– Ne haragudjon, de nem adhatok információt, még akkor sem, ha esetleg rokona az illetőnek.
– A férje vagyok.
– Sajnálom uram, a ház szabályzatait sérteném meg, és az állásomat kockáztatnám.
Látva, hogy itt bizony nagy az ellenállás, az ötszázas mellé odatett egy ezrest is. Ám a portás hajthatatlan maradt.
– Nem lehetne Önnel privát beszélni valahol, ahol senki sem lát bennünket?
A portás gyorsan körbe tekintett, és zsebre gyűrte a pénzt.
– Hol lakik? Valahol itt a közelben?
– Még sehol. Alig egy órája érkeztem a városba, még nincs szállásom. De nem tervezek hosszas tartózkodást a városban. Amint tudok, hajózok tovább Amerikába. Tudna nekem valami olcsó szállást ajánlani itt a közelben?
– Foglaljon helyet a hallban. Egy óra múlva jön a váltás, és utána állok rendelkezésére.
Mit volt mit tenni, helyet foglalt a hallban. A boynak, aki eddig a csomagjait őrizte kitartással, hálás köszönetet mondott. Ő saját maga cipekedett át a hallba, jó néhány felnyársaló pillantástól kisérve. Nem pusztán a személyzet lekicsinylő tekintetét kellett eltűrnie, de a hallban forgolódó vendégekét is.
– Ha tudnátok, kit tisztelhetnétek bennem?- gondolta Jancsi. Egyesek még megjegyzéseket is tettek félhangosan, hogy miért engednek be egy ilyen hotelbe ágrólszakadt cigányokat. Pedig Jancsi, ha nem is frakkban csokornyakkendővel díszítve, de rendesen volt felöltözve. Öltönyt viselt. A bőre színén kívül semmi sem árulhatta el származását. Még a hóna alatt szorongatott hegedőtartó sem. Miért ne lehetne akár egy híres zenész? Hiszen valaha az volt, és nem is olyan régen számlálatlanul dobálta a pénzt. Fáradt volt ahhoz, hogy bárkivel vitába bocsátkozzon, na meg nem is igazán akart. Elbóbiskolhatott a kényelmes fotelben, mert az éppen szabaddá váló portás ébresztgette.
– Akár indulhatunk is, ha Ön is úgy gondolja.
Segített Jancsinak a bőröndök cipelésében. A szálloda előtt tébláboló kocsisok egyikének odaszólt Jancsi, hogy fuvart kérne, de kísérője leintette.
– Ne bocsátkozzon felesleges kiadásba. Nem kell messzire mennünk.
Egy egyszerű kis panzióba vitte Jancsit. Pár szót váltott a pult mögött álló alkalmazottal. Miután megállapodtak, közölte Jancsival az árat.
– Remek, nyugtázta a tapasztaltakat Jancsi.
Felmentek a szobába és lepakoltak, majd Jancsi előadta a kérését.
– Miből gondolta az úr, hogy én lehetek az az ember, aki segítségére lehet?
– Tudja, ez amolyan megérzés.
– Arról is van sejtése, hogy a kedves Clara mekkora kárt okozott nekem? Kis híján kirúgtak a munkámból. Helyette a kollégámat tették ki, de ő amúgy is elment volna Clarával, mint ahogy ezt is tette.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy maga volt az a szállodaportás, akit elsőre kiszemelt magának?
– De igen. Ám látta, hogy én nem vagyok az embere, mert nem akartam vele elhitetni, hogy gyáros vagyok, és Amerikában gazdag rokonaim vannak. A társam, Angelo viszont azt mesélte be neki, hogy az apja gazdag gyáros, és ő az egyik részvényese a szállodának. Ez imponálhatott Cláranak, mert alig egy hetes ismeretség után, elhajókáztak Amerikába.
– Maga igazán az én emberem. Meg tudná mondani, véletlen a címüket? Nem leszek hálátlan.
– Azt hiszem igen. Ámbár nem tudom, hogy ez maradt-e. Clara gyakran változtatja a tartózkodási helyeit. Hogy őszinte legyek Önhöz, mert látom azt, hogy Ön egy rendes becsületes alak, elmondanám a lényeget és a valóságot. Angeloval előzetesen egyeztettünk. Aki ügyesebb, az viszi a nőt. Nem számítottunk arra, hogy Clara hosszabb távra gondol partnert magának. Mi amolyan futó kalandra akartuk, aki, amíg itt tartózkodik, fedezi a szórakozásainkat, és minden felmerülő költséget.
Jancsi leszámolt kétezer lirettát, és kilátásba helyezte, hogy majd Amerikából átutaltat pénzt még a fontos információkért, amiket kapott.
Miután mindent így elrendezett, egyenesen a kikötőbe ment, hogy jegyet váltson a legközelebbi hajóra, ami New Yorkba tartott.

folytatás következik…

2 év ezelőtt No comment

Lassanként a bíborvörösre festett eget felváltotta a fekete színű sötétség. A Hold még valahol késésben volt, ám hamarosan kibújt a felhők mögül, és ezüstszínűre varázsolta az eget. Ahogy baktattak a Via Appia ki tudja hány ezer éves kövezetén, Veronika kis hatásszünet után folytatta a megkezdett előadását.
– Amit képről már bizonyára többször is látott, most itt van élőben. Íme, a Colosseum,- mutatott az előttük magasodó romos épületre.
– Itt a kor legmodernebb technikáját alkalmazták. Ha a császár tengeri ütközettel akarta szórakoztatni a nagyérdeműt, pillanatok alatt az aréna tengerré alakult át. Miután véget ért a tengeri ütközet, rövid átalakítás után, már a gladiátorok viadalát élvezhette a közönség. Jöjjön, talán be tudunk valahol menni közelebbről megszemlélni a romokat.
Volt némi világítás, de a sötétben igen nehéz volt a tájékozódás. Ám Veronika biztos léptekkel vezette Jancsit.
– Itt vigyázzon!- figyelmeztette,- mert egy árok van előttünk.
– Honnan ismeri ennyire jól ezt az épületet?- kérdezte Jancsi.
– Csak nem archeológus is magácska?-
– Nem vagyok az, de nagyon érdekel, és amikor csak tehettem idejöttem körülnézni. Még esténként is, amikor hivatalból nem lehetne belépni ide. Vannak még olyan kapuk, fel nem tárt folyosói járatok, amik engem érdekelnek. Ám ide csak nappal merészkedek be, ha az őrök éppen ebédszünetet tartanak.
– Gondolom, amolyan kincskereső, hogy hátha ráakad valami értékes leletre.
– Nem egészen. Ha találnék bármit is, azt azonnal be kellene szolgáltatni a hatóságoknak. A műkincslopást itt is nagyon büntetik. Márpedig ha valaki a leletet, amit talált, nem szolgáltatja be, az lopásnak számit. Itt vége az útnak. Jöjjön utánam, és ki fogunk hamarosan jutni oda ahonnét elindultunk.
Úgy is történt.
– Milyen trattoriába menjünk?
– Az micsoda?- kérdezett vissza Jancsi.
– Olyan kicsi étterem, amilyenek vannak Budapesten is a Vizivárosban vagy a Tabánban.
– Na, az remek. Akkor vezessen el egy ilyenbe, mert eléggé megéheztem. De gondolom, maga is.
Hamarosan egy kivilágított kapualjhoz értek. A falon cégér lógott. Veronika elolvasta az olasz szöveget, és fordította Jancsinak.
– „A Tenger örömei” nevet viseli ez a kis kocsma. Én már ettem itt egy párszor. Nem csak tengeri halakat, de az olasz konyha ismert ételeit is remekül készítik. Van pizza, tortellini, spagetti. És nem is annyira drága.
Nehezen, de találtak egy szabad asztalt. Jancsi az étlapban nem az ételek nevét próbálgatta, hanem az árakat nézte. Meggyőződött róla, hogy a nála lévő összeg bőven fedezni fogja a várható kiadásokat. Nagyon belaktak. Mondhatni végig próbálták a teljes kínálatot. És elég szépen ittak rá jó olasz vörösbort is. Valamikor éjfél után álltak fel az asztaltól, és indultak vissza a pályaudvarra, hogy Veronika holmiját az új otthonába szállítsák.
Fogadtak egy kocsist, akivel hosszas alkudozás után sikerült megegyezni. Hajlandó volt a fuvarra, noha a konflis nem éppen arra volt berendezve, hogy nagyobb ládákat és bőröndöket szállítson. Ám ezúttal kivételt tett, mert Jancsi egy csinos kis összeget helyezett kilátásba, ha a cipekedés után kiviszi a pályaudvarra, utána  Veronikát még vissza a lakására.
Mire mindennel végeztek éppen időben voltak, hogy kiérjenek a Terminire, ahonnét Jancsi vonata indult.
– Aztán majd írjon ám nekem pár képeslapot onnét Amerikából, – kérlelte Veronika.
– És ki tudja, talán valamikor még összehoz minket a sors.
Jancsi elhelyezkedett a kupéban.
– Nem fogok megfeledkezni magácskáról. Írok, ahogy tudok és lesz állandó címem. A magáét belevéstem a kicsi noteszembe.
– Jó utat Nápolyig kiáltott az éppen kigördülő vonat után Veronika.

folytatás következik…

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.