Ne lepődjön meg senki a címen, ez nem egy amerikai burleszktörténet, ez a kis magyar valóság. Ezt nem rosszindulatból mondom, csupán keverednek bennem az érzések. Minden állampolgár életében előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, hogy lejár a személyazonosító igazolványa. Nos, akkor több lehetősége is adódik. Vagy beballag valamelyik okmányirodába, vagy kér interneten időpontot. Én az utóbbit választottam. A megadott időpontban el is indultam. Mióta felújították az irodát, igazán látványos. Egy hatalmas helyiségbe léphetünk az utcáról. Olyan amerikai konyhás, étkező-nappali egyben. Szóval, tényleg jól néz ki.
Miután szétnéztem, jeleztem az információnál lévő úrnak, hogy én időpontra jöttem. Elővett egy gépelt papírt és kérdezte a nevemet.
—A 28-as ablaknál már várják. (Megjegyzem, pontos voltam)
Odaballagtam, aláírattak velem egy nyomtatványt és gyorsan lefotóztak, megkérdezték, hogy akarok – e ujjlenyomatot adni. Ezt elütöttem egy viccel.
—Mi szükségük van az enyémre, amikor többtucatnyi fehérgalléros bűnözőnek sincs?
—Csak, ha szeretné — válaszolta mosolyogva az ügyintéző hölgy.
—Csak, nem szeretném — mondtam.
—Akkor tessék helyet foglalni, és fogják szólítani ezen a számon. Aztán a kezembe nyomott egy sorszámozott „gépicetlit”, meg egy nyomtatványt.
Gyorsan körbenéztem, hol van szabad hely? Éppen megörültem, hogy találtam, amikor már csilingelt is a gép, és az én számom jelent meg a kijelzőn. Szóval várakozni sem volt időm.
—Miben segíthetek? —kérdezte az ügyintéző hölgy.
—Lejár a személyim január elején, ezért inkább előbb jöttem be az újat megcsináltatni.
Elvette a papírjaimat, valamit gépelt, majd felírta a mobiltelefonom számát.
Értesítjük SMS-ben, ha elkészült az új okmánya. Aztán a kezembe nyomott egy lezárt borítékot, amiben egy kis kártya is volt. Majd megkérdezte, hogy szeretnék-e tizennégyezer forintért vásárolni valami kütyüt, ami elektronikus aláírásra használható? Mondtam, hogy nem szeretnék semmiféle kütyüt venni, a kezem még nem remeg, simán aláírok.
Nagyjából ennyi ideig tartott az ügyintézés, amennyi idő alatt ezt ide leírtam. Abszolút elégedett voltam. Azért viszont bosszankodtam, hogy óvatosságból, az épület előtt lévő „zabramasinába”, háromszázat dobtam parkolási díj gyanánt, pedig elég lett volna száz forint is. Egy bírság az nem jönne jól.
A gondjaim, és az értetlenkedéseim otthon kezdődtek. Csak erős idegzetűeknek ajánlom áttanulmányozni a borítékban kapott kétoldalas szöveget. A kártya az nem annyira bonyolult. Amint elkezdtem olvasni az irományt, egyre hülyébbnek éreztem magam. Pedig rám aztán nem mondható, hogy nem vagyok tisztában számítástechnikai fogalmakkal. Mikor a tájékoztató feléig értem az olvasásban, akkor feladtam, és gyorsan megittam egy üveg sört, hátha az „E” vitamin felgyorsítja a felfogóképességemet. Nem így történt. Megpróbálom leírni a levél tartalmát, de nem hinném, hogy teljes mértékben autentikus lesz. Szóval kapard le a kártyát, és az alatt lesznek számok. Nem kell előre izgulni rajta, mert semmit nem fogsz nyerni. Viszont arról megnyugtatnak mindjárt a levél nyolcadik sorától, hogy … Ezt most idézem. „Az Ön személyazonosító igazolványa a kódok aktiválása nélkül is alkalmas személyazonosításra, és külföldre utazásra”
Rendben! Akkor meg mi a francnak kapargassak, meg aktiváljak valamit, ami nélkül tök jól elvagyok? Amit a kapargálás után találsz, az mind a tiéd. Egy ötjegyű szám a PIN kódod, ha rendelkezel egy kártyaolvasóval odahaza, (az a gyanúm, hogy azt kellett volna megvennem tizennégyezerért) akkor azon, vagy az ügyfélszolgálaton aktiválható az igazolvány az első használatakor. A következő opció ingyenes. Ez egy weblap, aminek a linkjét is megadták. Itt elvesztettem a fonalat. Minek a kütyü, ha Weblapon is lehet? Jó, ha van belőle otthon? Mondjuk a kütyügyártónak biztos jó! Na, ezt hagyjuk, biztos a rosszindulat beszél belőlem. Mindegy is, egy a lényeg, ha nem tudod az öt számot három próbálkozásra sem hibátlanul megadni, akkor neked onnantól kezdve „PUKKOLTAK” az tuti. Azért nem kell elkeseredni, mert ha megtaláltad a PUK kódodat, akkor itt már kilencszer is megpróbálhatod elrontani a kód beütését. Valljuk be, azért ez elég humánus dolog. Tegyük fel, ami még ezek után is feltehető! Ha mégsem jönne össze a dolog, akkor sincs ok az elkeseredésre, mert miután jól ki-PINNELTED meg PUKKOLTAD magad, akkor azért kapsz még egy utolsó lehetőséget, mint az érettségin. Egy mentő kérdést. KANOLHATSZ egy jót, ha még van kedved hozzá. Bocs, úgy van írva „CAN” de annak meg semmi értelme. Szóval, ha úgy esne, hogy a CANOLÁS sem jött össze, akkor neked annyi. Utána szépen „bepinnelsz pukkolva” valamelyik ügyfélszolgálatra, hogy csinálják vissza az elrontott dolgaidat. Ott már ne nagyon „kanoljál,” mert anélkül is minimum idiótának fognak nézni.
Remélem, hogy tudtam segíteni az egyre bonyolultabbá váló világunkban a személyigazolvány használatában. Persze, ez csak arra a néhány ezer emberre vonatkozik, akik mindenáron elektronikusan szeretnének aláírni. Az átlagembert ez annyiban érinti csupán, hogy a közös adónkból mindenki kap levelet, kártyát, PIN-t, meg PUK-ot, aztán, ha ez neked nem tetszik, akkor KANOLHATJÁTOK.
Fiskút, apai nagyanyám szülőfaluja. Ne keresd ezen a néven a térképen, mert azóta már Temesfűzkút a neve. Nem volt ez nagy település régebben sem, mint ahogy most sem az. Talán csak tízutcányi. A településen 1895-ben, már zömében románok, néhány család német, és talán ötven magyar lakott. Békében megfértek egymással. Beszélték egymás nyelvét, és ismerték egymás kultúráját. Katolikus, görögkatolikus és néhány görögkeleti ortodox élte itt a mindennapjait. Pajtás Pál, módos magyar gazdának számított a faluban. Moldáviából menekült románoknak gyakran adott munkát a földjein. Feleségével és két lányával boldogan éltek ebben a kicsiny faluban.
A major lomha épületei az út mellett lapultak. Béresostor durrant néha, de nem az ökrök hátán, hanem csak a levegőben, mert rendes béres nem veri a jószágot. Péter, Pál napján, vasárnap délután az emberek aztán elővették a kaszákat, és letekerték róluk a rongyot, igazgatták a nyeleket, hogy másnap már ne a szerszámmal kelljen bíbelődni. Hétfőn, amikor a nap vörös szeme hajnalban végigtekintett a búzamezőkön és lágy szellő zizegtette az érett kalászokat, a kaszások vezetője megemelte a kalapját.
—Isten nevében! — és a kaszák meglendültek a levegőben.
Az első kaszavágás az olyan, mint a szentlélek segítségül hívása. Pál tudta, hogy utána gyötrelmesen nehéz munka következik. Az utolsó vágás pedig Istennek szóló, dicsőítő ének lesz. A nap végére keresztekben állt a gabona, számolni kellett, hogy hány keresztet adott holdanként. A Nap fáradtan, és kivörösödött arccal zuhant az ágyába esténként, mintha ő is segített volna. Pedig csak forró tekintetével nézte és szárította a gabonát, hogy mielőbb zsákba kerülhessenek a szemek. Pál, az utolsó zsák búzát — helyi szokás szerint — a napszámos lányok nyakába szórta. Körbe körbe forgott az udvar közepén vállán a nehéz zsákkal. Az egyik perdülésnél mintha megbotlott volna. Elterült, és nem mozdult többé. Pál gazda felesége meg a két lánya, a temetést követő rokoni torzsalkodás, osztozkodás után, igencsak szegénysorba kerültek. Olyan szegénysorba, hogy a két lányt az anyjuk cselédnek adta. Így legalább nem halnak éhen — gondolta. A lányok már jól beszélték a magyar mellett a német és a román nyelvet is. Temesvárra, a közeli nagyvárosba kerültek egy jómódú magyar családhoz. Előbb csak a gyerekekre kellett felügyelniük, akiket németre, és románra tanították. Majd a házimunkát is ellátták a családnál. Aztán úgy adódott, hogy a gazdájuk szűkölködött kétkezi munkásokban, így a két lány a Temesvár környéki ültetvényre került a napszámosok közé. Mariskára és Juliskára kemény munka várt. Csülleng ültetvényeken dolgoztatták őket. A munka dandárja a levelek leszedésével kezdődött. Ilyenkor Temesváron, és a környező falvakban, valamint a munkásoktól is begyűjtötték, és hordókban tárolták a vizeletet. A levélszüret után, aztán hatalmas kádakba öntötték. A kádakban lévő vizeletben erjesztették a festő csülleng levelét. Az áztatás után, a kék festékkel nemcsak szövetet festettek, hanem a drága indigó importját is igyekeztek minimálisra csökkenteni. Jó üzletnek számított ez akkoriban. A rothadó növények, és az állott vizeletszag miatt, a csüllengeseket, és a kelmefestőket általában nem kedvelték, hanem nagy ívben elkerülték, mert a szag beleivódott a ruhákba, és talán még a bőrükbe is.
Gyerekkoromban, amikor a Felmayer, régi kékfestőgyár mellett elmentünk, akkor ugyanezt a „szagot” érezhettük, ami néha keveredett a piac kolbászsütőitől származó ínycsiklandó illatokkal. A sült kolbász, a ropogós és meleg házikenyér, meg a mustár savanykás illata még mindig az orromban van. Öregapám, párától gyöngyöző korsó sörrel öblítette le a kolbászt, majd végigsimította a bajuszát.
— A kölyköknek kérek két bambit!
Szóval, akkoriban, sötétkék színű víz folyt a gyár melletti nyitott malomcsatornában. Majd ez a szép kék színű víz keveredett a vágóhíd vértől vörös, bűzös vízével. A vágóhíd utáni nyitott csatornához gyakran kijártunk. Akkor ott még híre sem volt lakótelepnek, csak egy nagy rét terpeszkedett, fácánokkal meg nyulakkal, és a rétség tocsogóin katonás léptekkel járó gólyákkal. Annak idején nem érdekeltek bennünket sem a gólyák, sem a nyulak, csak a büdös vizű árok, amiből a Lakocsai bácsinak, a díszhalasnak szedtük az iszapból a csővájó férgeket (tubifexet) combig vízben állva. Egy maréknyit tíz forintért adtunk az öregnek. Aztán a nyár végére a tubifexért kapott pénzből vettünk egy világoskék “Pajtás” kerékpárt.
A történet sokévnyi ugrással folytatódik. A város műszaki osztályán dolgoztam, és keresgéltem egy tervdokumentációt a szekrényben. A kezembe akadt egy dosszié. Felmayer István székesfehérvári kékfestő gyárának a tervei. Órákig lapozgattam és tanulmányoztam a terveket, amiket akkoriban kézzel rajzoltak, de olyan precízséggel, hogy az szinte művészi alkotás volt. A tervekről eszembe jutott a nagymama meséje a Temesvár-környéki hatalmas csülleng földről, ahová dolgozni jártak.
Tettem egy ajánlatot a kollégáknak.
—Aki tudja mi az a csülleng, annak fizetek egy sört a Belvárosi Vendéglőben!
Mondanom sem kell, megmaradt a sör ára.
Ma, már nem termesztik a csüllenget, hanem szintetikus, és környezetszennyező anyagokkal kékítik a szövetet meg az indigót is.
Használnak még egyáltalán indigót?
(Kép: Linda Felcey)
Összegömbölyödöm az ágyban,
mint egykor, mikor már szűk volt a hely
– puha, meleg, anyaóceán –
valami kényszerített, tolt,
vagy magam bújtam kíváncsian a világra?
Ott volt nekem a legjobb talán…
Álmomban sokszor a hajad még fekete,
bár egy éjjel már ősz pihéket
simítottam füled mögé a nyakadon.
Reggel majd lassan nyújtózkodom,
kibújok mellőled az urnából, anyám.
röntgen
Összegömbölyödök az ágyban,
mint mikor már szűk volt a hely
– puha, meleg, anyaóceán –,
valami kényszerített, tolt,
vagy magam bújtam kíváncsian a világra?
Ott volt nekem a legjobb talán…
Álmomban sokszor a hajad még fekete,
bár egy éjjel már az ősz pihéket
simítottam füled mögé a nyakadon.
Reggel majd lassan nyújtózkodom,
kibújok mellőled az urnából, anyám.
(Kép: Linda Felcey)
Ma.
Anya, ma nem jut eszembe mi a legkedvesebb virágod…
Bármit vittem:
„Jaj, kislányom, nem kellett volna, ne költsd rám a pénzt.”
Anya, ma belémszakadt az összes gyermekálmom.
Ma nem tiltakoztál, hogy ne öleljem apró, törékeny, madárnyi testedet:
„Ez a betegség olyan kellemetlen szagú kislányom…”
Ma szótlanul engedted, hogy lassan hűlő homlokod sokáig simogassam,
s csókoljam sápadó arcod.
Ma,
és nincs holnap.
forralt bor égeti ajkam
illatos fűszeres
csók a nyelven
testem forrósítja
óvatosan kortyolom
két tenyerem közt lassan hűlő
illanó élvezet
őrizném de
utolsó hideg cseppje kiábrándít
holnap talán csalán teát iszom
nem hiteget aromás fűszerekkel
langyos zöld ital
ujjaim mégis forrósítja
a gömbölyű csésze
alján az utolsó kortyban
legfinomabb ízű
méz vár rám
2014. november 22.
Hát elmentél…
És nem hívtál fel, hogy szólj.
Kivel fogok sírni és nevetni az emlékeken, s mit érnek az emlékek, ha csak önmagamban morzsolhatom? Nem igazít ki senki, hogy nem úgy volt, mert te nem is szerettél ott lenni akkor régen a Tiszánál, és sírtál a sátorban, hogy haza akarsz menni, mert a te anyukád nem volt ott, csak az enyém.
Kiürült az udvar, a lakás…
A régi, nagy asztalnál már csak hárman ülnénk… Kihűlt a húsleves, az egy szem benne főtt krumpliért senki nem küzd, a pörkölt kocsonyásra dermedten áll. A töltött káposztán vastag penész réteg, a rántott hús, a panírozott zöldségek összeszáradtak, zsugorodtak a tálon… És a rengeteg krémes, torta! Minden az enyészeté.
Egyre vastagabbak a régi falak és egyre nehezebben nyílnak a gyermekkor ajtói körülöttem, mindenki kis földkupacok alá bújik. De én nem akarok ilyet játszani! Ipi-apacs, gyertek elő, inkább leszek újra hunyó!
Mi a fenét mondjak akár gondolatban is neked? Egész nap mozizok, több mint ötven évnyi film…
Ha a helyemben lennél, leteremtenél a sárga földig, hogy nem vagyok normális, hogy gondoltam én ezt? Nem lehet csak úgy eltűnni a létből, nem lehet itt hagyni azokat, akiknek kell még tőlünk bármi is! És ne szórakozzak, inkább menjünk el valahova, vagy kártyázzunk. Szóljak Péternek, mert úgy nem csal senki, ahogy ő, s mi majd’ bepisilunk a nevetéstől, s tele a ház, az udvar a hangunkkal.
Bassza meg! – még ezt is mondanád – igyál inkább egy kortyot, mert úgy is szar az élet, de azért mi megtettünk mindent, amit tudtunk. Egyébként meg az én bajom semmi a te fájdalmadhoz képest…
De neked most már nem fáj, én meg…
Lassan azt mondok, amit akarok, nincs aki megcáfoljon.
És ki nem tesz az én csendes nyüszítésemre…
Mindenkinek a saját sebe a legfájdalmasabb.
„- A csillagok… Az Úr jól kitalálta őket.
– Szóval, mindez szerinted egy értelmes lény műve?
– Szerinted nem?
– Mármint, hogy hiszem-e, hogy ha felnézek az égre és megígérek ezt, meg azt, akkor az Öreg majd jól meggyógyít? Nem.
– És az emberek kilencvenöt százaléka téved?
– Ha egyet megtanultam, hát az az, hogy az emberek kilencvenöt százaléka téved.
– Ezt hívják hitnek.
– Őszintén irigylem, akinek van hite, de nekem mégsem megy a fejembe.
– Talán mert útban van a fejed.
– Mind túl vagyunk már száz ilyen beszélgetésen, és mindig mindegyik ugyanabba a falba ütközött. Létezik a mesebeli Jótündér vagy sem? És ezen a falon még soha senki nem jutott át.
– Akkor te miben hiszel?
– Nálam egy elmélet sem játszik…
– Nincs ősrobbanás? Ez egy véletlen világ?
– Élünk, meghalunk. A busz kereke meg csak forog és forog…
– Mi van, ha te tévedsz?
– Az lenne a legjobb. Ha tévedek, csak nyerhetek.”
Szóval, ha találkozunk, akkor…
Kurvára fogok neked örülni.
<img src="http://media.06blog.it/F/Fre/Freshwaterlakes
Gyönyörködik az ősz színeiben, ezer árnyalatban: sárgák, barnák, vörösek a hegyek, az erdők. Mégsem szereti, mert hamar sötétedik. Sokkal inkább, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.
Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz érhet.
Ismerős utcák, házak, fák és bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, függetlenül attól, hogy kánikula vagy pulóveres, sírós idő van.
A város szélén, a dombra érve még zötykölődni kell a földúton.
— Építkeztek a szomszéd telken, mióta itt voltam — néz mosolyogva egy szép, nagy házat a dombtetőn. Megérkezik… A telekhatárt bokrok jelölik, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.
A fűtött kocsiból kiszállva, csípős, késő-őszi szél fogadja:
— Miért nem nyáron jöttél? — sivítja fájón a fülébe.
— Ne légy gonosz.
A kunság sík, homokos vidékén a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, végigzúg hegyen, völgyön új és új erőre kapva. Érezni a Balaton felől érkező levegő illatát, pedig a tó már eltűnt a völgyben, a sűrű alkonyatban.
A lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. Barátságosan üdvözölve öleli át a nappali. A nagy, mohazöld fotelba ülve érzi, mennyire elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. Fázik.
Tüzet rak.
Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. A pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.
Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi a vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra éli. Becéző csókok kényeztették simogatva.
Fázik.
Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakaiból a fények neki köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékényfotelokban ülve beszélgettek, teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.
Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, majd a fürdőköpenyébe burkolózva, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, most tőle vár mesét.
— Miről meséljek, kedves? — duruzsolja melegen, halkan.
— Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?
— Hidd, hogy mindig úgy lesz, ahogy szeretnéd… — mintha a férfit hallaná, aki a párnájánál ül törökülésben, és a haját simogatja.
Az óra kismutatója már az ötösön áll…
Párnáját a feje alá gyűri, mint mindig, s térdét felhúzva figyeli a lángok béjart-i balettjét.
Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van. Miután Zoltán reggel lement a partra, visszabújt az ágyba olvasni, de elaludt.
Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást vetett most a kertre. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet – buborékosat, amilyet Zoltán szeretett -, s vékony hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen nemsokára feljön a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta, ahogy lépdelt az ösvényen az utat kémlelve. Amikor a harangok delet kondultak, az útkanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé.
Már szaladt is elé, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:
— Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted?
— Ne szemtelenkedj, mert megharaplak — mosolygott a férfi. — Miért nem jöttél le te is a partra?
— Tudod, kedves, hogy a nagyon meleg reggeleken inkább olvasni szeretek a hűvös szobában, és jó ilyenkor a kertben is elidőzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.
— De nem sokáig lesz az sem — mondta bajusza alatt huncutul a férfi.
Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.
— Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?
— Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.
— Gyere csak, hadd nézzem, megvan-e minden pici piheszálad?
Fázik.
Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.
Alig egy-két órát aludt…
Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.
— Zoltán! — szorítja a férfit magához.
— Ne sírj életem — öleli át óvón.
— Féltem. — suttogja. — Féltem, hogy soha többé nem látlak.
— Igen, az is megtörténhetett volna… De itt, az álmodban mindig együtt leszünk. Most ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd — szeretném —, minél több emlékünket.
Kis sarkot csinált nekem anya a konyhában, hogy ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt lámpa fényére. Apám is hazajön az éjszaka közepén…
— Mi van, nem tetszik a gyerekbőgés? — köszön, majd lekever egy óriási pofont.
Öltözöm, könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok. A házak erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.
Hol van édesanya, aki megvigasztal?
Tegnap még láztól forró ágyam mellett apa mesét mondott, anya izzasztóra rázta a dunnámat és forró, mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.
Mikor nőhettem ki kétszobás lakásunkat? A firkáim, amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá.
Már égő vörösre marja arcomat a jeges szél.
— Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá — sziszegi.
Alig kapok levegőt, fáj mindenem. Meg kell találnom a szüleimet.
Hiszen, amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával, mondja, hogy minden rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van, s mosolyogva válaszol:
— Igen, tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.
Mindig eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk. Órák óta rovom a kihalt város rengetegét…
Egy ismerős ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok, és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon. Végre a házunk. De az ajtó eltűnt. Másfele indulok, sötét, szűk utcák, de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra. Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…
Ébredés, tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.
Útközben találkozom apával és anyával.
Anya sír.
— Gyere haza kislányom…
