Z. Farkas Erzsébet - Panteon
Vezetéknév
Z.
Keresztnév
Farkas Erzsébet
Biográfia
Z. Farkas Erzsébet Kazincbarcikán élek. Hiszek Istenben - a hit - szeretet - szépség és remény érzéseiben. Ha nem hinnék, magam tenném lehetetlenné. Minden egyéb, ami létemmel összefügg Istentől való. Boldogságom, két gyermekem, szeretteim, embertársaim. A betűk minden élethelyzetben hű pajtásaim. Követnek mindenhová, hogy állandóan keressem a helyes ösvényt. MEGCSILLANÓ ÉLETÚT Célirányos útjaimon társamul szegődött hozzám a Nyár hittem benne, hogy itt marad de nyújtózásában megcsillant az ökörnyálú Ősz hajszál.
5 év 6 komment

 

 

Nemes szívvel élni 

E zordon világban,

Újjászületni a 

Magasztos imákban.

Fáklyaként lobogni 

Vacogtató éjben,

Megkapaszkodni a

Sodrásban, a mélyben.

Erőt meríteni 

Testet gyötrő lázból,

Csüggedt ölelésből,

Marcangoló gyászból.

Gyógyító vigaszt és 

Éltető fényt adni,

Csak így tudsz a földön 

Embernek maradni. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5 év Nincs Komment

Véletlenül van egy, amely egész életre szóló garancia.

 

Hol van az öröm titka?

Annak a földnek a mélyében, amely a mi szívünk.

Miért fáradozunk egész életünkben azon, hogy örömben éljünk, ha annak a magja bennünk van? Hogyan lehetünk boldogok?

A szeretet és gyűlölet édesgyermeke az öröm és az irgalom. Ahol felcsillan a szeretet legkisebb tette, ott az Ő jósága csöppen a világba.

Naponta szőjük a szerelem-szeretet szőttesét, ami végső soron szőhetetlen, ám ha egyszer mégis igazán szövődik, eltéphetetlen. Az időben a véletlenek egybeesését valaki elrendeli. A határtalan irgalom minden földi teremtmény fölött őrködik! Gondolataink, tetteink, amelyek üdvösek, de bűnösek is lehetnek, úgy bújnak elő, hogy észre sem vesszük. Lelki megtisztulásunkat, emberi méltóságunkat soha, sehol nem lehet úgy átélni, mint éppen a szenvedést is vállaló bátor szeretet gyakorlása közben. Imával, lelki gyakorlattal mossuk tisztára lelkünket. Eltűnik a félelem, megmarad a szeretet irgalma, amikor Őt követjük.

A hit és kereszt balzsama gyógyír a szíveknek. Nincs jobb tudós annál, mint aki Hozzá menekül, Tőle kér tanácsot és Benne mélyed el. Minél tovább járunk a kereszt-iskolájába, annál tovább akarunk ott maradni. Az idő ott gyűlölet nélkül múlik. Az ember ott mindent megtanul, amit tudnia kell.

 

„Benned miért olyan, és bennem miért nem?” (FM)

 

A szerelem-szeretet zenéje tiszta öröm,

igazgyöngye mind könny, amelyben egész valónk vallomás.

Az érzés hozza közelebb hozzánk a világmindenséget,

így érezzük lágynak a kemény világot,

szelídnek a kegyetlen sorsot, akinek szívében,

lelkében megtalálod az elveszett otthont.

 

 

 

6 év Nincs Komment

Haikuk – Lélektani gondolatok

ÓÉV 

Cseppenként hulló 

könnyei kihűltek már 

fénycsonkja maradt. 

ÚJÉV 

Üres, tiszta lap 

sorsadta lehetőség 

újabb reménység. 

—————–

 

A haikukban nincs enjambement. Üdv: NHI

7 év 6 komment

Advent csöndjében – a gyertya fényénél – oly sok emlékkép felvillan…

 

“A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök.” (Tatiosz) 

 

Csokvaomány a Bükk lábánál elterülő csodálatos falu. Gyermekkorom színhelye, ahová boldog emlékképek kötnek. Édesanyám születésemkor életét adta értem. Utolsó kívánságaként szülei — az én drága nagyszüleim — gondozására bízott, gondolván, édesapám mit kezdjen egy újszülöttel! 

Így lett Ózd városi születésem után az én kedves falum Csokvaomány, ahol életemből huszonegy évet töltöttem, és ahová mindig visszavágyom.

Gondolataim gyermekkorom adventi csöndjében hullnak. Látom nagyanyám arcát, amint várakozásteljesen figyeli nagyapámat, aki éppen pipáját tömködi, és valamit motyog magában. Halk szavait nem igazán hallom, ám igyekszem megfejteni…

— Már újra esik a hó, mehetek havat söpörni!

— Ugyan már, Jánosom! Essen csak az a hó, úgy szép a karácsony, ha fehér! Majd holnap együtt ellapátoljuk a havat!

Nagyapám nem válaszol. Csak ül a dikón, a kályha melletti állandó helyén. Pipája a szája szélén lóg, mintha az is várakozna.

Gondolataiba merül. Néz a földre maga elé.

Mi nagyanyámmal kézen fogva az ablak előtti lócán üldögélünk. Nézzük a hóesést, amint egyre nagyobb pelyhekben hull.

Meg sem merünk mukkanni. Csak nézzük nagyapámat és az ablak mögötti hóesést. 

 

A nagy csendre még ma is összeborzongok.

Végre nagyanyám szólalt meg újra.

— Két nap múlva karácsony! Mikor hozod a fenyőfát? — kérdezte nagyapámtól.

— Minek hozzam? Van mit rárakni? Hát nincs. Akkor minek vágjam ki? — tört ki magából bosszúsan.

Nagyanyám rám nézett. Máig sem felejtem el könnyes szemeit.

Megsimogatott, mintha azt mondaná, ne haragudjak… De én csöndes rimánkodással megszólaltam.

— Nagyapám! Én megírtam a Jézuskának, hogy küldjön nekem szaloncukrot! Ha nem lesz fa, akkor mire rakjuk rá a cukrot?

— Ebben a hóesésben úgysem tud eljönni a Jézuska küldötte. Látod, kicsi unokám, mekkora a hó! — válaszolt kedvesen nagyapám, és szívta-szívta meg nem gyújtott pipáját.

 

Még ma is megtelnek szemeim könnyel, amikor erre a két idős emberre, az én drága nagyszüleimre gondolok. Nagyon, de nagyon szerettem őket. Ők is engemet, a kisunokájukat, aki örökre eltávozott gyermekük gyermeke.

Érzem — a gyertya fényében szinte látom — amint a sötétedő estében nagyanyám még szorosabbra ölel magához.

Nagyapa is mellénk kuporodik.

Végre meggyújtja a pipáját.

Könnyes szemmel együtt nézzük, ahogy pörögve szállingóznak a hópelyhek…

 

9 év 7 komment

Pünkösd 1998.

 

Napfényt csókolok keresztedre,

vonj sugaradba, ha jő az éj,

fénycsóvaként a sötétségben 

szereteted megőrzöm én.

 

Látom csuklóid szöges helyét,

a kereszt súlya húzza vállam,

megjártad a kínok hegyét,

hirdeted él az örök remény!

 

Kelj fel a porból bűnös ember,

lehetsz még gyermeke az Úrnak,

énekek zengjék a szent nevet,

lelkekben a remények gyúlnak.

 

Királyi gyermek zengi nyelvem,

több vagy nekem, mint az életem,

ez a jövő létünk vigasza,

nem vész el atyánk tanítása.

 

Pünkösd rózsájában a titok

szirmaiban az égő remény,

gondja, öröme ott virágzik,

légy velünk Urunk mindhalálig!

10 év 13 komment

Talán megtalálom,
talán észreveszem…

“Észre sem veszem, hogy megyek, haladok az életben,

mert nem az út nehéz, hanem nehézség maga az út.” (Tolvaly Ferenc) 

 

 

 

Láthatatlan cél sodorta úton haladok,

a levegő nyirkos, maró hideg,

magas hegyek között sűrű az erdő,

hangtalanul sötét, és rémisztő.

Fáradhatatlanul megyek, botorkálok,

a foszló köd árnyékként imbolyog,

fátylán át irányt mutat: itt vagyok.

A fénysugár kibújik, fagyos utam könnyül,

a metszőn fújó hideg szél enyhül.

Csodálkozom, remegve megállok,

a tisztásnál kristály-patak folydogál,

széjjelnézek: vajon kit, s mit keresek.

Talán megtalálom, talán észreveszem?

Árnyékod mögött láz fogja el testem.

Hittel vezet, odavezet, ahol nincsenek sebek.

Életsebek.

 

10 év 17 komment

Régi versemre hangolódtam…

 

Keresem a szavak csendjét,

beszédes bölcsességét,

régi nyár méz-melegét,

szemeid csillámló fényét.

 

A szavak elhalkultak,

bölcsességed megfagyott,

nyári forróság diderget,

hóban látom  lábnyomod.

10 év 4 komment

 

“A költészet úgy tűnt fel előtte, mint valami külön

magasabb birodalom, egy új síkja a létnek,

amelyben a szavak varázslata billenhet csak át.” /Babits M.)

 

Odatelepszik az ablakok elé

füzetében fehér lapokkal

hittel meggyőződéssel

az álom és ébrenlét

szűk mezsgyéjébe kapaszkodik.

 

 

Körbefonják hóporozta emlékek

a napjai életre kelnek

csöndben vajúdik lelke

valósághűen lebeg

szavai átértékelődnek.

 

 

A múlt emlékeiben toporog

majd lassan továbbindul

a távoli varázslatos csúcsok felé…

10 év 17 komment

Advent négy hete…

 

 

BÉKE harmóniája ringat csendesen

imára kulcsolom kezem,

didergő fényben átnézek az éveken

óvjon, formáljon kegyelem.

 

A HIT lángja meggyújtja Advent gyertyáit

fölemeli holnapunkat,

elindítja szemeinknek sugarát

Glória, oltáráldozat.

 

REMÉNY árasztja el kitárt lelkünk zugát

a Megváltó közeledik,

fölragyog a csillag, hangtalanul kiált

a kis Gyermek megérkezik.

 

Sugárzó SZERETET az istálló körül

égő királyi tekintet,

érthetetlen borzongás, a tél megenyhül

négy gyertya ég, békét teremt.

 

 

 

10 év 10 komment

Hihetetlenül csodás!

Szúrós ajándék,

mely évről-évre gyarapodott.

Nem véletlen egybeesése múltamnak.

Kicsi gömbök, ovális tömbjük

feszítették a cserép falát.

Ajándékbozót. Mit kezdjek velük?

Égi vödörből hópamacsok didergették,

de hiába hullt rá a hó,

dere hasztalan takart.

ő nőttön-nőtt zavartalan.

Megsajnáltam. Kesztyűs kézzel

bebugyoláltam. Átültettem.

Nagyobb tálban nevelgettem.

Kint és bent múlatta idejét.

Újabb fagyok, de elmúlásra

kacagva nemet mondott. 

Idejét sem lehet tudni,

váló cserép és új kavics,

nincs mit tenni, ha kiszorít.

Erkélyem emlékeit

mossák-mossák az esőcseppek…

Sötét felhők végtelenjén

a hatalmas kaktusztálra

csöppnyi sugár letekinget.

Mi legyen a sorsa tovább?

Csak egy lehetőség nyitott,

nem szorít ki a szobából,

megfagyni meg nem hagyhatom,

ajándékba továbbadom,

de nincs tüskés barátom!?

Ma reggeli tornahelyem

csodálkozás színhelye lett,

mert a kaktusztál-tuskókból

egy hosszú nyúlvány felragyogott!

Tört az ég felé, hogy lássam

ajándékom most beérett

a tölcsér alakú kaktuszvirág

ezt susogja: Szeress engem!

Z. Farkas Erzsébet - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...