VÁRAKOZÁS

Advent csöndjében – a gyertya fényénél – oly sok emlékkép felvillan…

 

A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök.” (Tatiosz) 

 

Csokvaomány a Bükk lábánál elterülő csodálatos falu. Gyermekkorom színhelye, ahová boldog emlékképek kötnek. Édesanyám születésemkor életét adta értem. Utolsó kívánságaként szülei — az én drága nagyszüleim — gondozására bízott, gondolván, édesapám mit kezdjen egy újszülöttel! 

Így lett Ózd városi születésem után az én kedves falum Csokvaomány, ahol életemből huszonegy évet töltöttem, és ahová mindig visszavágyom.

Gondolataim gyermekkorom adventi csöndjében hullnak. Látom nagyanyám arcát, amint várakozásteljesen figyeli nagyapámat, aki éppen pipáját tömködi, és valamit motyog magában. Halk szavait nem igazán hallom, ám igyekszem megfejteni…

— Már újra esik a hó, mehetek havat söpörni!

— Ugyan már, Jánosom! Essen csak az a hó, úgy szép a karácsony, ha fehér! Majd holnap együtt ellapátoljuk a havat!

Nagyapám nem válaszol. Csak ül a dikón, a kályha melletti állandó helyén. Pipája a szája szélén lóg, mintha az is várakozna.

Gondolataiba merül. Néz a földre maga elé.

Mi nagyanyámmal kézen fogva az ablak előtti lócán üldögélünk. Nézzük a hóesést, amint egyre nagyobb pelyhekben hull.

Meg sem merünk mukkanni. Csak nézzük nagyapámat és az ablak mögötti hóesést. 

 

A nagy csendre még ma is összeborzongok.

Végre nagyanyám szólalt meg újra.

— Két nap múlva karácsony! Mikor hozod a fenyőfát? — kérdezte nagyapámtól.

— Minek hozzam? Van mit rárakni? Hát nincs. Akkor minek vágjam ki? — tört ki magából bosszúsan.

Nagyanyám rám nézett. Máig sem felejtem el könnyes szemeit.

Megsimogatott, mintha azt mondaná, ne haragudjak… De én csöndes rimánkodással megszólaltam.

— Nagyapám! Én megírtam a Jézuskának, hogy küldjön nekem szaloncukrot! Ha nem lesz fa, akkor mire rakjuk rá a cukrot?

— Ebben a hóesésben úgysem tud eljönni a Jézuska küldötte. Látod, kicsi unokám, mekkora a hó! — válaszolt kedvesen nagyapám, és szívta-szívta meg nem gyújtott pipáját.

 

Még ma is megtelnek szemeim könnyel, amikor erre a két idős emberre, az én drága nagyszüleimre gondolok. Nagyon, de nagyon szerettem őket. Ők is engemet, a kisunokájukat, aki örökre eltávozott gyermekük gyermeke.

Érzem — a gyertya fényében szinte látom — amint a sötétedő estében nagyanyám még szorosabbra ölel magához.

Nagyapa is mellénk kuporodik.

Végre meggyújtja a pipáját.

Könnyes szemmel együtt nézzük, ahogy pörögve szállingóznak a hópelyhek…

 

31látogató,2mai

Szerző Z. Farkas Erzsébet 63 írás
Z. Farkas Erzsébet Kazincbarcikán élek. Hiszek Istenben - a hit - szeretet - szépség és remény érzéseiben. Ha nem hinnék, magam tenném lehetetlenné. Minden egyéb, ami létemmel összefügg Istentől való. Boldogságom, két gyermekem, szeretteim, embertársaim. A betűk minden élethelyzetben hű pajtásaim. Követnek mindenhová, hogy állandóan keressem a helyes ösvényt.MEGCSILLANÓ ÉLETÚT Célirányos útjaimon társamul szegődött hozzám a Nyár hittem benne, hogy itt marad de nyújtózásában megcsillant az ökörnyálú Ősz hajszál.

6 Komment

Hagyj üzenetet