Nap: 2013.12.04.

  Olyan ez a világ, felhőkről ledobált kacathalom, megunt érzések, eltépett levelek, hátoldalukon hazug üzenetek. Néha sötétben feledésvihar, áttetsző hajnali vörös, megkondult ébredés. Olyan ez a világ, mint egy rossz álom után a lassú feledés…    

  Ölelj!           Ölellek. Menj! – maradj velem.           Karom feléd emelem, hisz tudod, mit érzek.           Testem fázik nélküled. Csókolj!           Csókollak. Ajkamon ég az ajkad,           Az első érintés, itt van, édes, hamis zárszava.           Szívem őrzi a [… Tovább]

Hamar sötétedik, négy óra sincs. Kint egy cigány játszik kopott hegedűjén, lassú, altató dallamot. Bádogdobot ver egy gyerek, kiabál hozzá valamit. Nem értem.   Nem értem, hova sietnek az emberek. Körülöttük ezernyi kincs, mint a tenger. Sok-sok elfeledett ember. Nagy [… Tovább]

Olyan sok év telt el, mégis hiányzol. foszló kép maradt csak utánad, firkász, ahogy kitárt karral, nevetve vibrálsz, a múltidő pillanat-rabságában, valahol.    Csak te tudod, mi értelme a szónak, miért találom, amit írsz vonzónak, varázsod új dimenzióba repít, még [… Tovább]

ÍRKA     FEJEMBEN ÉPP PÁROLOG AZ IMÉNTI ÁLMOM: FELEMELKEDEM MINDENEKFÖLÉ, AMIKOR SZERETNÉM, CSAK EGY CSODACSIZMA KELL ÉS JÓL ÍVELT NEKIVESELKEDÉS, S AKKOR HOPP, MÁR FENT IS VAGYOK, OTT, AHOL AKAROK.   AZÉRT MÉG A FÖLD IS KÖZEL, ÉS NEM [… Tovább]

Fotó – tulpa.lapunk.hu       Túl tág a pirkadat, átözönlik rajta most a fény – a lábam rest a ténykedésre, ám az egyre éhesebb nap tőlem száz csodát remél. Legyen meg hát az óhaja, elé vetem imámmal minden képzetem, [… Tovább]

  Ha  ezüst hajú tündérek lábukat lógatják a dér-fényes fákon, s csillagokat csábít mosolyra  a gyermeki szívekből rajzó  betlehemi ének, gyertyák és mécsesek lángja hamvasszon el minden vétket.   Ha a büszke bércekre fehér-bojtos sapkákat próbálgat a gyantába mártózott éj, [… Tovább]

                                                    Feléd: ez annyit tesz, mint tőled.                                                     A rezonanciák homlokegyenest harmóniája.                                                     Hiábavaló hanyatt-homlok támadásaim.                                                     Idegen égtájak felé — hiány-számban, rokon-időben.                                                     Az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók.                                                     Miközben feléd, addig tőled.                                                     Egyre lehetetlenülőbb.                                                                                                                   [… Tovább]

mint a titanic csontváza olyan kopaszok a fák is vasváz karjaik a szélben majd testes hó eget szakít hogy ezer varjú beférjen * távolabbra néz az ablak hol dérrel csipkézett a fű fekete kandúrtalp azon  komótosan haza ballag * kezeimben a [… Tovább]