Menésre ösztökélte lábait.
Már megfogant a gondolat
talajt talált…
Elindult kedves kópék és nedves booperek mentén,
a sűrű, combközépig érő szarban.
Kesergesen vonszolta maga után azt a terhes és nyomasztóan nehéz dolgot,
amelyről régebben így nyilatkozott:
– Ez én vagyok.
– Ennyi az igazság.
Érezte, lassan lazulnak gránitnehéz szempillái, szemhéja könnyebben mozdult, felemelkedett róla a szörnyű álmos valóság.
Tágranyílt szemekkel kutatott keresett, életet, munkát, tágranyílt szemeket, – ez itt a domb, odébb a tó, a tölgy, a bükk, az erdő; a napkorong a tóba hull, és sötéten rohan a felhő…
Még néhány lépés; lépések / előbbre vagyok most vagy hátrébb /, de nem: ezúttal nem megyünk el vak révülettel kapkodva, mindent fölmarkolva, ujjaink között mindent a földre szórva… Nem! nem.
Magamba szívom a mező neszét, ma együtt csorgok a patakkal; szorosan fogom a természet kezét, de a pulzusát még nem érzem / már, jelen pillanatban /.
Igyekszem felfogni a ropogó gallyak hangjait.
Beszél hozzám a tűz, hallgatom lángjait;
körbe ülöm a máglyát –
tán itt ég Voltaire teste;
emészti őt s még sok más társát.
Mit gondolt ő, ha este
városába tért, ahol rémítő dolgot láthatott
kitisztult szemeivel:
számos páros hazugság egymásnak támaszkodott,
hogy ne dőljön el.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.04. @ 11:00 :: Bogár Gábor