– a kép forrása az internet –
medrébe tapadt szavak
fürdetlen álmok
könnycseppek megülnek
vénülő fákon
halálárny látomása
nyirkos hideg nap
köd szitál a tájra
a szél arcomba harap
megrepedt ágon
egy varjú károg
rekedtes hangja
töri meg a csendet
halott léptekkel
araszoló tél
lelkem még didereg
de előbújik a fény
Egyszer künn az erdőn jártam,
gondold csak el, hogy mit láttam:
óriási piros gombát,
nyújtogatta fehér nyakát.
Nyílt gombánknak nagy kalapja,
kicsi ajtó volt ám rajta.
A gombában egy anyóka,
félrebillent őszes kontya.
Kötögetett az anyóka,
mellette egy pici róka.
Villámgyorsan járt a keze,
róka kézben volt egy kefe.
A kefével suviszkolta
cipőjét, mert bepiszkolta.
Így éltek ők nyáron, télen,
gombalakban, künn a réten.
Amíg én ott nézelődtem,
bagoly repült el felettem.
Forgatta nagy, kerek szemét,
nem látott még ily eseményt.
Majd ha künn jársz tarka réten,
eszedbe jut, mit meséltem.
Keresd meg a piros gombát,
ott nyújtja ő karcsú nyakát.
Vége van a hideg télnek,
barkát bont a fűzfaág.
Virágpompás tarka rétek,
vissza jött a fecskepár.
Istálló-gerendán fészkük
tapasztgatják egyre már.
El-elnézem szorgos röptük.
Tojást kelt a fecskepár.
A kis fecskék nyújtogatják
sárgapelyhes nyakukat.
Villás szárnyú füstifecskék,
hoznak nekik bogarat.
Tavasztündér madárkái
ez a kedves fecskepár,
házunknak is ékessége,
itt a tavasz végre már.
Kutyákról szól most a mesém.
Hallgad meg hát, kis Emesém!
Nagyi mesél képes könyvből,
uszkárról, a kutyahölgyről.
Uszkár Csöpi csinos kutya,
nyakán piros a masnija.
Szőre fényes, feje kerek,
a ház előtt kint tekereg.
Épp arra járt Uszkár Oszkár,
póráz végén, úgy szaladgál,
jól megnézi csinos Csöpit,
udvarolgat neki kicsit.
Barátkoznak és csaholnak
kutya módra nyalakodnak.
Addig -addig huncutkodtak,
a pórázba gabalyodtak.
Tücsök Berci zenész, prímás,
az ő kedve igen nótás.
Nyári éjnek vén betyárja,
tücsökbanda főprímása.
Ám a nyárnak vége szakadt,
Tücsök Berci sírva fakadt.
Hogyne sírna, keseregne,
sapka került a fülekre.
A vonóját szegre rakja,
ám üres az éléskamra.
Aki nyáron zenél, mulat,
az télire éhen marad.
ereimből ömlik a nyári fájdalom
tajtékot vernek a hullámok
lézengő utcák fölött porol a szél
keselyű arcú remény
kapaszkodik gondjaim kocsijába
fekete sugárnyalábok
nyilallnak a Napból
a lábaim alá fészkelő homályba
még didereg bennem a gyermek
szűkölnék mint a kivert eb
de csak ülök…
bámulom kezeimet
az értelem tébolyában
emlékeim feleselnek
lidérclovagok jöttek értem
éjsötétben…
lábam karom bilincsbe verve
lángot dobtak ősz fejemre
torkomba akáctöviseket
nyomtak
megtapostak…
szemgolyóm két tócsa
sáros tükre az égnek
te aki tudod sorsomat
szabadíts meg
lassan hasad a hajnal
vajon merre jársz
féltelek
a hőség futkos szobám falán
gond kuporodik mellém az ágyra
féltelek
alkohol illata szál felém…
érzem követ dobálnak feléd
féltelek
kerget téged az éjben
a drogok barátja
az alkohol rabja
cselszövők királya…
féltelek
szívembe költözött
a vad látomások
árja…
féltelek
botorkál a csend
halvány fényű téren
leplét maga köré fonja
mint szűzleány az arcát
csendben eltakarja…
történések sora töri
át a csendet…
emberek sírnak
hull a köny
mint bogas üszkös ágak
csöpögő esőcseppje…
hisz ázott – fázott
görnyedezve…
korgó gyomrú éhezők
várnak
megváltó csodát…
össze kulcsolt kézzel
hívják a messiást…
menyi ember boldog
táncol kacag szeret
nem gondol múltra jövőre
hagyja hogy a kusza
elherdált idő
átlépjen felette…
boldogság csillan
ha gyermekáldás
jön reménnyel
világra…
bár lehet hogy széjjel foszlik
sorsszeszéjjel
időnek átkán…
fáj a lélek ha bánat
vigyorog
fennkölten daccal…
halál érkezik
gonosz csúf vigyorral…
hold fénysugarai
szövik éjnek fonalát…
reánk mérve
a Teremtő akaratát
december van
ablakom párás üvegén látom
oson az ősz…
bősz szelek hajába fonja
az üszkösödő ágak között
megtapadó ökörnyálak
ezüstös szálait….
a bágyadt nap
félálomba, ring
az almafák gerincén…
a rozsdás levelek
a föld hidegén hintázva
siratják a dús keblű nyarat….
mint hajnali fagy selyme
a kertek üvegszőnyegén
csodát váró szemünk fénye csillan…
arra ébredünk
hogy lázas arcunkra hull
puha bársonya a gyönyörködő télnek
k.
