Lénárt Anna Szerző
Vezetéknév
Lénárt
Keresztnév
Anna
2 év 1 Komment

Szilveszter éjjelén

ezer fogadalom,

<p

Karácsonyi üdvözlet
4 év Nincs Komment

 

Vannak napok, mit el nem felejtünk,

mosolyt csal arcunkra vagy k&o

4 év 10 komment

Laci haragos, mert a hadnagy nem vitte magával a börtönkórházba. Gázt ad… éles sikoly… egy kiscicát mentett ki az autója alól. A kórház portáján a szállítok virágokat raknak le. Tamara lemegy a portára a terápiás kellékekért… Márta néni bemegy Rékához. Léna szemrehányást tesz Lacinak, hogy nem hívta előző nap, a férfi hazaviszi a fáradt Lippai doktornőt.

 

 

Ahogy az órájára akart nézni, az út túloldalán egy rosszarcú férfit pillantott meg. „Már kezdek paranoiás lenni” — gondolta magában Laci, de azért a biztonság kedvéért megvárta, míg a doktornő becsukta maga mögött a kertkaput. Jól megnézte a pasast, ahogy elhaladt mellette. Ragyás arcából egy sunyi szempár tekintett vissza rá. Ösztönösen lassított, a visszapillantó tükörből figyelte. Nyugtalanság vett erőt rajta. A kereszteződésnél minden gondolkodás nélkül megfordult. A férfi továbbra is mozdulatlanul állt és az öreg Varga házát nézte. Az agya csak így tudott gondolni arra a földből döngölt kis parasztházra, ahol most a doktornő él. Már majdnem a férfihoz ért, amikor leállt az út szélére és elővette a mobilját. Kikereste a számot a telefonkönyvből és megnyomta a hívó gombot. Mielőtt bemutatkozhatott volna, Bánfi megelőzte.

— Még mindig nem mondhatok semmit magának. Ne…

— Megértettem — vágott a szavába Laci. A hadnagy meglepődve hallgatta. — Nem azért hívtam, hogy faggassam. Itt vagyok Lippai doktornő háza előtt.

— Hangosabban beszéljen, mert alig értem, hogy mit mond!

— Itt vagyok Lippai doktornő háza előtt — ismételte meg, kicsit hangosabban.

— Mit keres maga ott? — kérdezte kicsit értetlenül a hadnagy.

— Mivel nem mehettem magával, hazahoztam Lénát, de nem ez a fontos. Felfigyeltem egy gyanús fószerra. Itt áll a ház előtt és…

— Nem kell mindjárt rémeket látni! — szakította félbe Bánfi. — Lehet, hogy csak vár valakire.

— Lehet, de alattomos, ronda pofája van, ami nem tetszik nekem. Ide tudna jönni?

— Most érkeztem ide a börtönkórházba. Nem tudok odamenni. Menjen haza maga is nyugodtan!

— Akkor küldjön ide egy járőr kocsit!

— Hajósi, maga megnehezíti az életem. Igen, ha leteszi a telefont, akkor beszólok az őrsre.

— Itt maradok addig…

— Ne maradjon ott! Hallja?

Megszakadt a vonal.

Már sokadjára csörgött a telefon, mire a szolgálatos tiszt felvette.

— Hol a búbánatban volt? — kérdezte indulatosan a hadnagy. A választ meg sem várva folytatta. — Azonnal menjen ki egy autó a Lévai utcába. Állítólag a 9-es szám körül egy rosszarcú férfi ólálkodik.

 

*

 

Réka behúzódott a sarokba és ismét nyakig húzta magára a takarót. Torka kiszáradt, szíve hevesen dobogott.  Alig hallhatóan kérdezte.

— Márta néni, miért jött ide?

Az öregasszony érezte, válaszától nagyon sok függ. Mi lesz, ha a feleletével még jobban meggyötri a lány sérült lelkét. Sajnálta, hogy a doktornő magukra hagyta őket. Szeretetteljesen nézett Rékára.

— Miattad — felelte egyenesen a szemébe nézve.

— Miattam?

— Igen, miattad kislányom — ráncos arcán egy könnycsepp csordogált, egy-egy pillanatra megállt a mély redőkben, majd utat törve magának folyt tovább.

Réka figyelte őt. Eszébe jutott kislánykora… Meglepődött saját magán, nagyon régen gondolt a múltra. Nem hitte, hogy valaha emlékek jutnak az eszébe, és ráadásul szép emlékek.   

— Márta néni! Emlékszik, mikor a ház előtt egy kisszéken borsót pucolt? — Elhallgatott. — Nagyon régen volt…

— Annyira azért nem — nevette el magát az öregasszony. — Rajtad egy kék babos ruha volt…

— Pöttyös — halvány mosoly jelent meg a Réka arcán.

— Nem-nem. Babos. Emlékszel? Megkértelek, hogy hozz a kamrából egy marék gyöngybabot. Értetlenül néztél rám, de azért szó nélkül hoztál. Nem adtad könnyen magad, de azért sikerült meggyőzzelek. — Egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. Mélyeket lélegzett. Lassan fújta ki magából a levegőt. — Vélekszel még a Julisra? — folytatta. — A templom mellett lakott.

Réka megrázta a fejét.

— Nem, nem emlékszem rá.

— A Julisnak volt egy mondása: „Legfeljebb kétszer fürdöm, megrázom magam és indulok tovább.”

— Nem tudom csak megrázni magam, és hiába fürdöm, piszkosnak érzem magam. Márta néni! Napokon át altattak, hogy tudatom kikapcsolják, és mégis ha becsukom a szemem, annak az embernek az arcát látom, a fülembe visszhangoznak a szavai… Nem akarok emlékezni… — látását elhomályosították a könnyek. — Miért én?

— Nem tudom. Kislányom, arra gondolj, hogy…

— Mire, Márta néni? — vágott a szavába. — Mire? Csak azt ne mondja, hogy élek!

— Pedig azt mondom. Igen mondom. Az élet, az élet… — Öreg, pigment foltos kezét ökölbe szorította.

— Tudom, az élet egyszeri és megismételhetetlen, de vajon akarok én ezzel a teherrel tovább élni? Minek, Kinek? Márta néni szerint Laci hogy néz rám? — már egész testét rázta a hangos zokogás.

— Sírj, csak sírj, sírd ki magadból a fájdalmad!

Hosszú percek teltek el, míg csendes hüppögés jelezte a sokáig magába fojtott érzések kitörését.

— Nem hittem, hogy még tudok valaha az életben sírni — mondta Réka, szemeit törölgetve.

Talán annak az új érzésnek a hatására, amit a sírás váltott ki nála, szorosan magához ölelte Márta nénit és újra utat engedett könnyeinek.

 

*

 

— Azt hittem már nem jön le senki — zsörtölődött Lajos bácsi, mikor Tamara megállt előtte.

— Mondja öreg, milyen terápiás kellékeket kell, felvigyek magától?

— Felvigyen? — kérdezett vissza. — Hová?

— Az osztályra.

— Nem hiszem, hogy ezek az osztályra valók lennének — mutatott az ablak alatt lévő több láda virágra.

— Ojjééééééééééé — és két puszit nyomott a meglepett férfi arcára. — Már csak kapák és ásók kellenek és indulhat a gyógyítás… Nem is gondoltam, hogy az igazgató állja a szavát.

— Na persze — legyintett Lajos bácsi, és visszaballagott a portásfülkébe.

Tamara szinte repülve ment a lift felé, mikor utána szólt.

— Remélem, a kapákat már nem ide hozzák — és rosszallóan nézett Tamarára.

— Hát… az még nem biztos — kacsintott a rá.

Belépett a liftbe, csak hangfoszlányokat hallott a férfi zsörtölődéséből, mielőtt becsukódott volna a felvonó ajtaja. Csettintett az ujjaival.

 

*

 

Szilvi ruháját nem kímélve a franciaágyon hasalt és merengve nézte az ablakban lévő virágot. Nem tudta, hogy az elválást szimbolizálja ez a virág. Flamingó. Mosolygott. Vége… és ebben a pillanatban a templom tornya elütötte a két órát.

— Indulnom kell — a virághoz lépett és megsimogatta.

A bejárat melletti tükörben végignézett magán. Talpig feketében volt. Amikor ruhát keresett, amit egy temetésre fel lehetne venni, csak akkor tudatosodott benne, hogy nincs is világos színű, illetve mintás ruhája. Eddig erre fel sem figyelt. Bármelyiket leemelhette volna a vállfáról, igazi gyászos viselet volt mind.

Negyed háromkor érkezett a virágbolt elé. Már lenyomta a kilincset, mikor a szeme áttévedt az út túloldalán álló padra.

Kinyílt az üzlet ajtaja.

— A platánról tört le az az ág. Azt hiszem, a maga módján a zöld levelekkel búcsút vett ő is Gyuri bácsitól — mondta az üzletből kilépő virágárus a meglepett Szilvinek. Szilvi, csak nézett a semmibe. — Indulhatunk?

— Igen, csak, kérek egy szál vörös rózsát.

Öröm és lila
4 év 1 Komment

Egyszer régen azt mondta a jó anyám:

„Gyermekem látom szerelmes vagy, sose

<p

4 év 7 komment

Szilvi boldogan sétál, vesz egy cserép flamingót. A virágboltos száz szál színes virágból készít koszorút. Az elhaltnak nem volt senkije, úgy dönt, elmegy a temetésére. Léna magukra hagyja Rékát és Márta nénit. Léna rájön, valóban szabadságra kellene mennie. A magnószalagot most sem sikerült meghallgatni, mert megszólal a hadnagy mobilja, a börtönkórházból hívták. Anna ír egy verset dr. Horunak.

    

 

Laci dühösen nézett a hadnagy után. Miután beindította a motort felvillant benne a kérdés: „Mi történhetett a börtönkórházban?” Gázt adott… éles sikoly… beletaposott a fékbe. Kiugrott az autóból és a félelemtől remegő nőhöz rohant. Nem értette, miért rikoltozik, hisz az autótól legalább két és fél méterre volt. Látta a szemében a félelmet, de mitől rémült meg? Arcát elöntötték az izzadságcseppek.

— Mi történt? — féltőn magához ölelte a törékeny testet, nem tudta mitől, de meg akarta óvni őt.

Az emberek megálltak körülöttük és figyelték őket. Percek teltek el mire annyira megnyugodott, hogy meg tudott szólalni.

— Azt hittem, hogy… figyelmeztetni akartam… elgázolta… biztosan meghalt — és hangosan kezdett zokogni.

— Kit ütöttem el? Ne haragudjon, de nem értem — értetlenül tekintgetett körül.

— Azt a kis cirmos cicát. Beszaladt az autó alá.

Laci elengedte, és drága öltönyét nem sajnálva az autó mellé térdelt. Ahogy benézett jármű alá, meglátta az összegömbölyödött, ijedt állatot. Óvatosan felé nyúlt, de a cicus félelmében megkarmolta. Magában káromkodott egyet, de azért gyorsan elkapta a nyakát és kihúzta a kerekek közül. Leporolta magát és a csöppnyi négylábúval a nőhöz lépett. Mosolyogva megsimogatta, mire cirmi dorombolni kezdett a karjaiban. Rékára gondolt…

A járókelők megtapsolták és mindenki ment tovább a maga útján.

— Magáé ez a zenegép? — kérdezte a megszeppent menyecskétől.

— Nem — mondta mosolyogva — de azt hiszem, megtartom. Köszönöm.

Elköszöntek egymástól. Kinyitotta az autója ajtaját. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha valaki nézné őt. Egy pillanatra megállt, megfordult. A járművektől és az utca porától elkoszolódott falaival a négyemeletes kórházépület tornyosult előtte. Érezte, a rácsos ablakok tragikus, szomorú életeket rejtettek magukban. Egy harmadik emeleti ablakban ült valaki. Úgy tűnt, mintha csak kifelé bámulna, de Laci tudta, hogy őt nézi. Tekintetük egymásba kapaszkodott. Mikor felismerte Annát, intett neki.

 

*

 

— És most mondják meg, komolyan gondolták, hogy itt hagyják ezeket a… a virágokat? Igen? Azt már nem! Nekem nem szólt senki.

A két férfi egymásra nézett. Nekik azt mondták, hogy hozzák ide és látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs magukkal vinni a cuccost.

— Vegyék tudomásul, hogy ez egy kórház!

Nem törődtek a haragos portással, letették az ajtó elé a ládákat és már indultak is.

— Maguknak beszélek — kiáltott a szállítók felé.

Ebben a pillanatban megállt a lift. Nagyot ásítva Léna lépett ki belőle. Huszonnégy órája talpon van. Az ágyikójára gondolt, mikor meglátta a palántákat.

— Lajos bácsi, legyen szíves, szóljon fel Tamarának, hogy megjöttek a terápiás kellékei.

Az idős férfi duzzogva csak annyit mondott:

— Nekem nem szólt senki…

Látta az öregen a sértődöttséget. Máskor mindig megállt pár szót váltani vele, de most túl álmos volt, hogy a megbántott lelkét ápolgassa. „Oldja meg Tamara” — gondolta és kilépett az ajtón. Mélyet szippantott a friss levegőből. Gondolatait szabadjára engedte és lassan elindult. Alig tett pár lépést, mikor a nevét hallotta. „Na ne — sóhajtotta — nem megyek vissza!” — villant át az agyán.

— Doktornő! Kérem, várjon!

Már azon gondolkodott, hogy valami sértőt mond, mikor felismerte Hajósit. Nem örült különösen a férfinak, de megvárta, míg odaér mellé.

— Tegnap nem hívott — mondta neki szemrehányóan. — Talán…

— Igaza van, ne haragudjon! — vágott a doktornő szavába. — Napok óta úton vagyok. Réka hogy van? Higgye el, az édesanyámmal sem találkoztam már legalább két napja.

Bal kezének ujjaival megmasszírozta a homlokát, majd beletúrt a hajába. Lerítt róla a fáradtság. Szemei a kialvatlanságról árulkodtak.

— Mondjon nekem valami biztatót!

— Azt tudok mondani — somolygott rá. — Az anyukája itt van a kórházban. Meglátogatta Rékát. Most hagytam ott őket. Beszélgetnek.

Laci felkapta a fejét a hallottakon és az előbb még jól látható halálos kimerültség eltűnt az arcáról.

— Édesanyám itt van, Rékánál? Akkor győztünk?

— Nem, nem győztünk, csak csatát nyertünk. Viszont nagy előrelépés.

— Én mikor mehetek be hozzá?

— Nem tudom. Nem szabad siettetni. Adjon neki és önmagának is időt. Ne haragudjon, de elköszönök, a buszom mindjárt indul. Beszéljünk holnap. Nagyon álmos vagyok.

— Hazavihetem? Ne tiltakozzon! Na, jöjjön itt áll az autóm!

Léna nagyot ásított. Érezte percek kérdése és elalszik akár állva is. A fáradtság győzött. Szótlanul tették meg az utat a kocsiig.

Ahogy elindultak Laci Annáról kezdett beszélni. Megmutatta a verset is, amit a lány írt neki.

— … ahogy intettem, nem intett vissza. Visszahúzódott az ablakból, de éreztem, hogy ott van és továbbra is figyel — fejezte be mondandóját a férfi.

— Anna megérezte a haragot, ami önben van és nagyon valószínű, hogy sorstársának tekinti. Ő másként érzékeli a világot, mint mi.

— Doktor Horu beszélt a betegségéről. Csak…

— Ott álljon meg! Köszönöm. Itt lakom — mutatott egy aprócska házra. — Folytassuk máskor ezt a beszélgetést, ha nem haragszik.

— Ez a házikó, az öreg Vargáé volt. Gyakran játszottam itt. Látja azt a hatalmas hársfát? Gyermekkoromban nagyon sokszor megmásztam Pistával, az öreg Varga unokájával. Sok-sok éve már, hogy meghalt Béla bácsi. Sok okosságot tanultunk tőle. Mikor költözött ide?

— Három éve — kiszállt az autóból. — Köszönöm, hogy hazahozott. Viszontlátásra!

 

*

— Na végre, hogy felveszik a telefont! Ott, az osztályon hol van mindenki?

— Most már itt vagyok. Mondja, mi az a nagy probléma, Lajos bácsi? Rendben, szólok Tamarának. Azt is megmondom, hogy siessen.

Ahogy befejezte a beszélgetést, megjelent Tamara.

— A portáról üzente az öreg, hogy menj le a terápiás kellékeidért, mert ott nem maradhatnak — adta át az üzenetet a nővér.

— Jó — vágta rá gondolkodás nélkül.

— Tamara, megkérdezhetem, mik azok a terápiás kellékek?

— Megkérdezheted, de nem tudom — vont vállat és már sietett is tovább.

Margitka ott állt a nővérszoba ajtajában. Már nem volt fehérre maszkírozva.

Tamara mosolyogva nézte az asszonyt. Tudta, hogy rá vár, de mégis úgy döntött, hogy lassít lépésein.

— Már itt is vagyok — ölelte át az asszony vállát, mikor mellé ért. Megpuszilta, de ott hagyta és becsukta maga mögött az ajtót. Pár perccel később megjelent, hóna alatt egy dobozkával.

— Ahogy ígértem — a dobozból színes fonalakat vett elő és aprócska kerek kézimunkanyomatot.

— Nagyon régen kézimunkáztam — látszott Margitkán, nagyon gondolkodik —, még a kisfiam is segített akkor — arcán büszkeség jelent meg, ami egy pillanat alatt a semmibe veszett.

— Meséljen róla! — kérte részvéttel.

— Nem… — lehajtott fejel elindult a szobája felé.

— Te megőrültél? Tűt adtál Margit néninek? — kérdezte a telefonüzenetet átadó nővér.

— Hallgass már! Nem lesz semmi baj. Tudom, mit csinálok…

— Az előbb megint telefonált Lajos bácsi.

— Tartsd a frontot! Lemegyek a portára. Mindjárt jövök.

 

Kirándulás
4 év 2 komment

 

A fiúcska apja kezét fogta,

hívta magával felfedező útra.

Apukája nagyokat sóhajtozott,

sűrű berekbe ő nem kí

4 év 5 komment

Előzmény: A mentő szirénázva érkezik a baleset helyszínére. A rendőrök aggódnak az alélt Kócos zászlósért. A kloroform hatására magához tér és bevallja, hogy ha a saját vérét látja elájul. Mikor Réka meglátja Márta nénit, hangosan zokogni kezd, de elhúzódik tőle. Az idős asszony felolvas egy részt a Bibliából neki. A lány szerint ezt a szégyent még a jó Isten sem tudja lemosni róla.

 

Boldogan ment végig az utcán. Élvezte, ahogy arcát a Nap sugarai melegítik. Rámosolygott a szembejövőkre.

„Hol van az a lány, akit kétszer is kezeltek a pszichiátrián?” — kérdezte Szilvi önmagától, ahogy egy virágbolt kirakati üvegében megpillantotta sugárzó arcát.

Hirtelen ötlettől vezérelve benyitott az üzletbe. Szinte megrészegítette az andalító zene. Halkan dúdolni kezdte a dallamot.

A kirakatban lévő virágokban gyönyörködött. Kiválasztott egyet, egy flamingót. Puszit lehelt a levelére.

Ekkor vette észre, hogy az asztalnál egy hatalmas koszorú készül. Szinte a szivárvány minden színét hozták a különféle szebbnél szebb virágok.

— Milyen szép! — mondta csodálkozva. — Még sosem láttam ilyen színes koszorút. Csupa élet…

— Gyuri bácsi még maga rendelte… — kezdte az eladó, közben meglátta a szalagon lévő írást: „Itt hagylak te fájón szép világ! Búcsúzom: Gyuri”

Kérdőn nézett a virágkötőre.

— Nem volt senkije a kisöregnek. A felesége tíz éve halt meg. Nem volt gyermekük. Helyesebben volt, de születése után két naposan csillagösvényre lépett a fiúcska. Gyakran mesélt arról, hogy hosszú élete folyamán minden rokona, barátja, ismerőse halálát végignézte. Két nap múlva töltötte volna a százat. Az ő kívánsága, hogy ha meghal, vigyek a sírjára egy csokor színes virágot. Azt hiszem fricskát akart mutatni vele a halálnak. Ma lesz a temetése… Mindennap három órakor kiült oda — mutatott az út túloldalán lévő padra a fiatal nő, ami az üzlettel szemben állt és egy hatalmas platánfa nőtte magába. — Pontosan ötvenöt perc múlva felállt, idejött hozzám, vett egy szál vörös rózsát, amit kivitt a temetőbe szeretett asszonyának. Az évek alatt megszoktam, de sosem vált közömbössé ez a furcsa szertartás.

— Mikor távozott a bácsi az élők sorából?

— Két napja. Ma lenne száz éves, ezért készítem száz szál virágból a koszorút. Azt hiszem, rajtam kívül nem lesz senki az elhantolásánál.

— Elmehetek magával?

— Miért? — kérdezett vissza meglepetten a nő.

— Nem tudom megmagyarázni. Mondjuk azt, hogy ráérek.

— Délután három órakor lesz a temetés, a faluvégi temetőben.

— Ha nem haragszik idejönnék… menjünk együtt.

— Rendben.

— Ezt a cserép virágot kérném — mutatta mosolyogva.

— A sok közül miért ezt a virágot választotta?

— Nem tudom miért… mert szép, mert megszólított… és mert boldog vagyok.

— A flamingó az elválás, a szakítás virága…

— Igen, igen… szakítottam a múlt minden árnyával. Köszönöm.

A bolt ajtaján is mosolyogva lépett ki.

— Fél háromkor itt vagyok — szólt vissza.

Szótlanul ballagott hazafelé. Gyuri bácsira gondolt és a szalagon lévő szövegre: „… te fájón szép világ…” Szép búcsú — állapította meg magában.

Szorosan magához ölelte a virágot.

 

 

*

 

 

Léna halkan elhagyta Réka kórtermét, magára hagyta őket Márta nénivel. Egy pillanatra megállt a csukott ajtó előtt…

— Doktornő! — hallotta, hogy szólítja valaki.

A hang irányába fordult, mosolyogva indult felé, de Tamara hívó hangja is megszólalt:

— Margitka!

Az asszony megállt és hol a doktornőre, hol a nővérre nézett. Szinte egyszerre értek hozzá. Tamara szigorúságot tettetve fordult felé.

— Drága Margitka! Mondtam, hogy nem szabad elhagynia a szobáját. Így kifestve még megijeszti a többi beteget. Na jöjjön, hagyjuk a doktornőt, menjünk szépen vissza a jó puha ágyikóba!

Léna figyelte barátnőjét, ahogy megnyugtatja a beteg asszonyt, aki minden fenntartás nélkül követte őt. Nagyon jó nővérnek tartotta Tamarát. Nagyot sóhajtott és a szobája felé vette az irányt. Nagyon fáradtnak érezte magát. „Lehet, hogy szabadságra kellene mennem” — gondolta.

Amikor becsukta maga mögött a nehéz ajtót, az asztalán megpillantotta a rendőrségi dossziét. Azonnal lapozni kezdte. Amikor végigért az ismételt olvasással, becsukta és az asztal sarkára tette. „Még ma beviszem Rékához” — fel sem tűnt neki, hogy hangot adott gondolatának.

— Mit viszel be Rékához? — kérdezte Tamara. Léna meglepődve nézett rá. — Kopogtattam — mutatott az ajtóra a nővér.

— Teljesen máshol jártak a gondolataim. Ne haragudj! Mit kentél Margitkára? Mikor megláttam…

— Rázókeveréket. Beleesett a csalánba…

— Akkor te voltál, aki eligazítottad a gazdaságisokat? — kérdezte kuncogva. — Felhívott valaki az igazgatóságról és bejelentette, hogy kívánságod szerint az udvar rendbe van téve. Nem csak lekaszálták, hanem fel is rotálták a csalán helyét. Valami virágpalántákról is beszéltek, amit kértél… holnap mehetsz értük.

Tamara összehúzta a szemöldökét, arca kivörösödött.

— Akkor is igazam volt. Nem megengedhető, hogy egy kórház udvara a gaztól burjánozzon. Arról a mindenfelé szétdobált tégla- és mit tudom én miről már nem is beszélve, mióta építkeznek.

— Te tudsz valamit! Alig telt el pár óra és már teljesítették is a kérésed. Én hetekig is könyöröghetek nekik. Ezen túl te jelented be, ha az osztályon javítani kell, illetve szükség lenne valamire.

— Köszönöm a lehetőséget… de azt hiszem, összeférhetetlenség miatt előbb-utóbb kirúgnának — húzta fel fitos orrát Tamara.

Mind a ketten nevettek ezen.

— Fordítsuk komolyra a szót. Gondolkodtam azon, amit mondtál. Valóban szabadságra kellene mennem. Fáradt vagyok.

— Ugye nem haragudtál meg rám?

— Dehogyis haragudtam.

 

*

 

A hadnagy idegesen vette elő a rezgő mobilt. Még ez a hívás is hátráltatja, hogy elinduljon a magnó. Káromkodott egyet magában.

— Igen, itt Bánfi. Mit mond? Ne magyarázkodjon! Csak azt mondja meg, meghalt vagy…? Jó… már indulok is.

Zsebre tette a telefont.

— Későbbre kell halasztanunk a felvétel meghallgatását — mondta a doktornőnek. — A börtönkórházból hívtak. Indulnom kell.

A két férfi elköszönt a meglepett doktornőtől és elhagyták az irodát. 

Dr. Horu becsukta a két férfi után az ajtót.

— Mi történt? — kérdezte Laci a hadnagyot, miközben elhagyták a kórház épületét.

— Most még nem mondhatok róla semmit…

— De…

— Ne jöjjön azzal, hogy maga Rékát képviseli! Ha eljön az ideje, mindent megtud.

Bánfi kezet nyújtott Hajósinak, jelezve, most el kell válniuk. 

— Én is megyek — makacskodott tovább Laci.

— Oda nem jöhet velem. Menjen a dolgára. Talán, látogassa meg Rékát a kórházban. Majd hívom — és beült az autóba.

 

*

 

Horu doktornő annak ellenére, hogy már többször meghallgatta a szalagot, megnyomta az indító gombot. Csak percek teltek el… Kopogtattak.

— Szabad — mondta és leállította a felvételt.

Lassan nyílt az ajtó, Anna állt előtte, kezében toll és papír.

— Ugye valami rossz történt? Érzem. Az egyik rendőr nagyon csúnyán beszélt… 

— Ne idegesítsd fel magad! Nincs semmi komoly baj — mondta — legalábbis remélem — ezt már csak magában gondolta. — El kellett menniük, de hamarosan visszajönnek — válaszolta a kipirosodott arcú lánynak. Szép verset írtál — váltott témát —, Hajósi úr felolvasta nekem, nagyon tetszett neki is.

— Nagyon szomorúak a szemei, de izzik benne a… a… bosszúvágy. Doktornő, milyen a világ odakint? Olyan régóta vagyok itt bent, hogy már nem is emlékszem… Írtam egy verset. Magának.

Letette a lapot az asztalra. Az orvos és betege egy pillanatig szótlanul nézték egymást… Mindkettejükben egy kérdés fogalmazódott meg: Van egyáltalán kint és bent?

Anna csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Lehajtott fejjel, kezeit ökölbe szorítva a szobájába indult.

Dr. Horu kezébe vette a papírlapot…

 

„Magának…

 

Magának írom fájó soraim,

Magánál keresem elsírt könnyeim,

Magától várok bíztatást a jövőre,

Magának nevét vésem be egy kőbe,

Magáért éjjelente mondok egy imát,

Magától várhatok csak biztatást,

Magához fordulok, ha szomorú vagyok,

Magától remélek sok szép álmot,

Maga az, ki fogja mindkét kezem,

Maga az, ki engem soha el nem enged.”

 

Anna… talán egyszer elengedhetlek — suttogta doktor Horu, és a verset berakta az asztalfiókba.

 

4 év 6 komment

Előzmény: Margitka beleesik a csalánba, Tamara nővért nem hagyja nyugton. Szilvi felismeri érzéseit, bevallja magának, hogy szereti a hadnagyot. Rékában az élni akarás és a halál iránti vágy élet-halálharcot vív, a Bibliát végre kézbeveszi. Léna látogatót visz hozzá. Az erőszakoló a börtönkórházban, miután megtudja, hogy kivették a heréit egyik pillanatról a másikra megőszül.

 

 

A mentő szirénázva érkezett. A bámészkodók utat engedtek neki. Egy idős néni keresztet vetett és félhangosan Istenhez fohászkodott:

— Uram, add, hogy időben érjenek vele a kórházba!

A helyszínelő rendőrök átadták a mentőorvosnak a még mindig alélt kollégájukat. Szomorúan nézték, hogy teszik hordágyra és próbálják visszanyerni eszméletét.

Az orvos, miután megvizsgálta, kloroformot tartott Kócos zászlós orra alá, közben próbálgatta nyugtatgatni a rend őreit.

— Nyugodjanak meg, a hölgy légzése szabályos, a szívverése egyenletes, úgy néz ki csontja sem tört, tapintásra nincs hasi sérülése sem, bár biztosat csak a kórházi kivizsgálás után mondhatunk.

A kíváncsiskodók hangját éles köhögés némította el. A sérült rendőrnő gyanakodva nézett körbe.

— Mi történt? — de ahogy meglátta a kezére száradt vért, már meg is válaszolta: — Elájultam. A mai napig nem bírom a vérem látványát.

— Hogy érzi magát? — kérdezte a még mindig föléje térdeplő kezelőorvos.

— Fáj a fejem, de túlélem. Hol van az a… — ahogy körbenézett, éles fájdalom hasított a fejébe. — Azt hiszem agyrázkódást kaptam.

A doktor elnevette magát.

— Úgy gondolom, nincs itt komoly baj, de majd a rögöny mindent megmutat.

— Rögöny?

— A nagyapám mondta mindig így a röntgengre, ha beteg volt.

 

*

— Márta néni… — Réka hangosan zokogni kezdett.

Az idős asszony leült mellé az ágyra és magához akarta ölelni. Réka elhúzódott tőle az ágy sarkába.

Léna észrevette, hogy a lányt zavarja ez a közelség. Már meg akart szólalni, mikor az a vézna kis asszony felállt és átült a székre.

„Milyen jó pszichológus ez a töpörödött nénike, nekem évekig kellett tanulnom” — nyugtázta magában.

Pár percig mind a hárman hallgattak.

— Nem haragszol, hogy eljöttem? — kérdte Márta néni.

Pár másodperc csönd. Léna figyelte őket.

A látogató arcán szeretet tükröződött, közelebb húzódott a lányhoz, Rékáén a félelemben rejlő bizonytalanság, és nem mozdult. Könnyeit kézfejével törölgette.

Márta néni kezébe vette az Élet könyvét.

— Nekem is segített, amikor azt hittem, nincs menekvés, amikor azon gondolkodtam, hogy…— nem fejezte be a mondatot.

Réka tekintetében egy halovány érdeklődés jelent meg, de pillanatok alatt a semmibe veszett. Nedves orrát hálóinge ujjába törölte.

— Udvariatlan látogató vagyok, mert nem hoztam neked semmit… de kislányom, ha kívánsz valamit…

— Nem, Márta néni, nem kell nekem semmi — mondta alig hallhatóan a lány. Elnézett maga előtt. Nem lehetett tudni, merre jár.

Márta néni belelapozott a Bibliába.

—„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok — én megkönnyítlek titeket” — olvasta. Mosolyogva Rékára nézett. A lány szemében ismét könnyek jelentek meg.

— Márta néni… én nem hiszem, hogy engem meg tudna könnyíteni. Mocskos vagyok. Ezt a szennyet még az Isten sem tudja lemosni rólam. Örök szégyenbélyeg van rajtam… milyen élet vár rám?

— Kislányom, az életünket magunk alakítjuk… de tőlünk független epizódok is hozzátartoznak. Te erős lány vagy! Már kislányként is erős voltál. Én már akkor tudtam, Lacikámmal megváltjátok a világot…

— Hát megváltottuk — hangjában enyhe gúnyt lehetett felfedezni. — Laci… Azt hittem, most majd sikerül…

 

 

 

 

 

 

Búcsúzom
4 év Nincs Komment

 

Le

Két ismeretlen ismerkedik
4 év 4 komment

 

 

Két ismeretlen ismerkedik

Ha mellettem lennél, ha hozzám bújnál,
ha fülem

Lénárt Anna Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.