Olyan sok év telt el, mégis hiányzol.
foszló kép maradt csak utánad, firkász,
ahogy kitárt karral, nevetve vibrálsz,
a múltidő pillanat-rabságában, valahol.
Csak te tudod, mi értelme a szónak,
miért találom, amit írsz vonzónak,
varázsod új dimenzióba repít,
még ha a világ örömtelenül elutasít,
de teáltalad termesz-menedék vár,
álomból született fantázia-vár.
Repülni tudok, ha kell, vulkán fölött,
és nem búsulok többé lélekromjaim fölött.
De még az ártatlan fű is megőszül,
méregzöld friss színe hófehérre vált,
nekideresedve várja a halált,
és csodálkozva tekint élet-alkonyán körül.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.04. @ 18:37 :: Maretics Erika