Éles Attila Szerző
Vezetéknév
Éles
Keresztnév
Attila
1 év 1 Komment

Beégett retinádba a nap.
A vörös-körös pislogások között,
feltűnik egy régi kalap,
vékony karok, rogyadozó láb.
Kopott ruhákat viselő délibáb,
suta, embernek öltözött alak.
Tántorgó homályos sziluett.
Valaki ismerős talán?
Mély barázdák nyúlnak homlokán,
alatta bágyadtan, hunyorgó tekintet.
Féloldalt áll, néha meginog,
Fáradt karjával, lehet neked intett,
talán karcosan nevetni is fog.
Próbálod megfejteni ki lehet, mielőtt
a napot felhő takarja el.
Emléked sincs róla, nem ismered fel.
Feje felett a nap -vagy glória- tündököl,
arca helyén megvakult a tükör.

2 év Nincs Komment

A kép Piskóta figurája. Illusztráció: Szűcs Mónika

Galamb Gerzson, – aki munkáját tekintve postásként dolgozott a Mesélő Erdőben. Arról volt híres, hogy nála gyorsabban és pontosabban senki sem kézbesítette a küldeményeket a Mesék Csodálatos Földjén – tanácstalanul toporgott Piskóta sátra előtt, aki a reggeli tornáját végezte. Az izmait nyújtotta, a hangszálait rezegtette, az ujjait tornáztatta, de mindezt csukott szemmel. Így csak azután vette észre a tipródó postagalambot, miután végzett, a tornát záró két cigánykerékkel. Piskóta rögtön tudta, hogy valami nagyon nagy baj történhetett. Galamb Gerzson tollai összevissza álltak, hatalmas táskája (ami a postásoknál alapfelszerelés) a földön hevert, nagy szemeivel gyorsan pislogott, a fejét ide-ide forgatta. Lehet, elkapta a madárinfluenzát – gondolta Piskóta –, talán hívni kellene a meseállatmentőket – folytatta tovább –, de az is lehet, hogy csak elfáradt. – zárta le a gondolatsort. Aztán újabb dolgok jutottak az eszébe, például amit nemrég hallott Holló apótól:

„- Egyszer élő bálnát kézbesített medencéstől a Keleti királynak, egy másik alkalommal, egy egész tavat vitt Kőföld királyának, aki születésnapi ajándékul szánta azt drága párjának, Feliciának.

– Ez a modern kor – károgta az öreg – interneten már mindent meg lehet rendelni.” Ahogy ezt felidézte, még az is felötlött benne, olyan hír is járja Gerzsonról, hogy besegít a Télapónak, ha az megcsúszik a karácsonyi ajándékok kiszállításával. Szóval a postás titokzatos és fura figura. Piskóta két hatalmasat szökkent hátrafelé, hogy biztonságos távolságba kerüljön tőle.

– Valami baj van? – kérdezte Piskóta, a biztonságos távolságból.

– Baj? Baj az nincs, katasztrófa van, rémálom, tragédia. – válaszolt Galamb Gerzson a galamboktól megszokott surrogó-burrogó hangon.

– Mi az a katasztrófa, rémálom, tragédia, ami miatt a földre dobtad a csodálatos postástáskádat (amiről már tudjuk, hogy a postásoknál alapfelszerelés), és tépett tollakkal ácsorogsz a sátram előtt? – érdeklődött Piskóta.

– Tudod, mi postások nagyon fontos munkát végzünk. – mondta Galamb Gerzson és óriási levegőt vett, amiből Piskóta arra következtetett, hogy hosszú beszédet kell végig hallgatnia – Leveleket és képeslapokat kézbesítünk, csomagokat szállítunk házhoz, újságot viszünk a megrendelőknek, számlákat a fogyasztóknak, nyugdíjat az időseknek . . .

– Khm, khm. – szakította félbe Piskóta – talán, ha a lényegre térnél.

– Ó, bocsáss meg, tudod néha elragad a hév, ha a munkámról beszélek, nagyon szeretek postás lenni. Szóval, minden kihordónak megvan a maga módszere, így nekem is. Ahhoz, hogy tartani tudjam a világhírű kézbesítési sebességemet és pontosságomat, a számok világát választottam, pontosabban, nem személyekhez kötöm a címeket, hanem házszámokhoz és itt az én nagy problémám. Én nem ismerek senkit név szerint, engem senki sem hív be egy teára, senki sem kínál süteménnyel, nekem senki sem kíván szép napot, csak a házszámokat ismerem.

– Mi ezzel a baj? – kérdezte Piskóta értetlenül. Én az ezeregyszáztizenegyben lakom A nevem Piskóta, világhírű bohóc zenész és táncoskomikus vagyok. – mondta nem kis büszkeséggel.

– No várj csak! – kiáltott a galamb odaszökdécsve a táskájához, és egy szempillantás alatt egy levelet meg egy apró csomagot húzott elő belőle.

– Tessék, ma ezeket a küldeményeket kaptad. – nyújtotta át a két tárgyat. Piskóta átvette őket. Az levélben meghívták egy óvodába szerepelni, a kis csomagban gitárpengetők voltak.

– Köszönöm – mondta udvariasan –, de még mindig nem értem, hogy mi a gond.

– Hát nem látod, nem veszel észre semmit? – fakadt ki a madár – Valaki ellopta az összes számot a házakról. Így nem tudok dolgozni, szégyenszemre mehetek vissza a Főpostára dolgom végezetlen. A számok nagyon fontosak. – kiabálta, közben szökdécselt, csőrével a tollait tépkedte, surrogott-burrogott.

– Ez tényleg nagy baj – jegyezte meg Piskóta –, nekem fel sem tűnt. Nagyon különös eset. -gondolta magában – segítenem kellene ezen a szegény párán. Hirtelen mentő ötlete támadt:

– Nyomozzuk ki! Nyomozzuk ki, hogy ki és miért tüntette el a számokat! – szólt a madár felé, aki tépett tollait igazgatta.

– Csináltál már ilyet? – kérdezte Gerzson, akin szemmel látszott, hogy nem hisz a nyomozósdiban, inkább bízná a dolgot az erdei rendőrségre

– Még sosem – vallotta be Piskóta –, de sokat olvastam róla és van egy nagyítóm is, amivel nyomokat lehet keresni. Azt is tudom, hogy ki kell kérdezni mindenkit, hátha akad egy szemtanú, aki látta az esetet. Szakkifejezéseket is tudok például: tanúgyűjtés, forró nyom (ezt kell keresni először), tettes és még sorolhatnám. Felkészült vagyok. – fejezte be.

– Úgy látom, van remény, tényleg felkészültnek tűnsz. – surrogta Gerzson abbahagyva a tollai rendezgetését – Induljunk! – adta ki a parancsot. Zengő diszkréten pengett egy kicsit, jelezve, hogy ő is kivenné a részét a nyomozásból. Piskóta a nyakába akasztotta, majd nekiláttak a tanúgyűjtésnek. Azt már az elején leszögezték, hogy sem ő sem Zengő nem láttak semmit, és szent esküvel vallották, hogy nem ők tüntették el a számokat, így mindkettőjüket ki kell zárni a gyanúsítottak listájáról. Egyébként mindenki gyanús. Lakhelyről-lakhelyre jártak, azért nem házról-házra, mert a Mesélő Erdőben nagyon kevesen laktak igazi házban. A medvék barlanglakásban, a manók bányák mélyén, a róka összkomfortos odúban, néhányan kacsalábon forgó palotában, többen üveg-, kő-, arany-, gyémánt-, kastélyokban, van, aki tóban, olyan is akad, aki a lombok között. Ezernyi varázslatos helyen éltek az erdőlakók ezernyi módon, de volt két dolog, amiben megegyeztek, a számok mindenhol hiányoztak és senki nem látott semmit.

Teljesen elcsüggedve pihentek le a Tábortűz tisztáson, ahol mindig készen álltak a nyársak, hogy egy kis szalonnát süssön az arra járó fáradt vándor. Keresztül-kasul bejárták a Mesélő Erdőt, teljesen eredménytelenül, senki nem tudott, nem látott és nem vett észre semmit. Piskótát különösen megviselte a kudarc, mert titkon azt remélte, hogy újabb címet biggyeszthet a neve mögé. Szinte látta magát a manézsban, amikor a porondmester bejelenti, hogy a következő fellépő: – Piskóta, a messze földről híres bohóc, zenész, táncoskomikus és magándetektív. Sajnos ez utóbbi csak álom marad.

Gerzson magvakat pirított a tűznél, Piskóta kolbászt húzott elő a hátizsákjából és azt tartotta a lángok fölé egy nyárson, Zengő jelezte, hogy most kihagyja az ebédet, nem mintha, bármikor is enni látták volna. Lógó orral, ebédeltek szólni egyikőjüknek sem volt kedve, amikor egy hang, mint a nyíl száguldott át a tisztáson.

– Háromezerkétszázhuszonnégy! – kiáltotta valaki a környező bokrok valamelyikéből.

– Nem talált! – kiáltott egy másik hang a Tábortűz tisztás másik oldaláról. – Egyezerezeregyszáztizenegy! – üvöltött újból a hang.

– Talált, kiestem! – válaszolt a másik hang szomorúan, majd pár pillanat múlva egy jókora hangya jött elő a bokrok közül. Piskóta és Gerzson nagyon izgatott lett, Zengő is pergő dallamokat játszott. Mindhárman érezték, hogy megoldódni látszik az eltűnt házszámok ügye, ugyanis a bánatos hangya nyakában a Piskóta házszáma fityegett.

– Állj! Állj! Állj! – hadarta Gerzson és igyekezett útját állni a termetes hangyának. Piskóta gyorsan a segítségére sietett, mert a galambot a hangya, könnyedén átléphette volna.

– Állj! Állj! Állj! – ismételte el Gerzson. – Ki vagy és miért loptad el a házszámokat? – szegezte a kérdést a hangyának. A nagy rovar megállt, lenézett a lábai elé és érdeklődve figyelte az izgalmában tollait tépdeső Galamb Gerzsont, majd felnézett és meglepődött a fölé tornyosuló Piskóta láttán. Aztán a következő kérdést tette fel:

– Ti együtt vagytok?

– Ez most nem fontos, viszont veled kapcsolatban több kérdés is felmerül. Ki vagy te, hogyan hívnak és mit keres nálad az a lopott házszám, ami történetesen Piskótáé, aki messze földről híres bohóc, zenész, táncoskomikus és éppen fölötted áll? – surrogta-burrogta el Gerzson olyan sebességgel, hogy alig lehetett a szavait érteni. – Igen, különben együtt vagyunk, mi nyomozunk az eltűnt számok ügyében. – fűzte hozzá.

– Akkor nekem is lenne pár kérdésem. – mondta a hangya nyugodtan. Zengő, azért valami ijesztőt érezhetett a hangjában, mert rémmesékbe illő zenét kezdett el játszani, de aztán hirtelen abba is hagyta, amikor a hangya megszólalt.

– Téged hogyan hívnak és mi közöd a számokhoz? – nézett Gerzson felé, aki közben elővigyázatosságból Piskóta jobb lába mögé bújt. – A melákról már tudom, hogy mutatványos (Piskóta itt szívesen közbevágott volna, hogy ő bizony nem melák és nem mutatványos, hanem messze földről híres bohóc, zenész, táncoskomikus és reménybéli magándetektív, de a helyzet ezt most nem engedte meg), a gitárról tudom, hogy gitár (Zengő sértődötten pengett egy kicsit), rólad semmit nem tudok, pedig neked van itt a legnagyobb szád (Piskóta szívesen kijavította volna, hogy nem száj hanem csőr, de rögtön rájött, hogy ez nem viszi előrébb az ügyet, így bölcsen hallgatott).

– Az én nevem Hangya, – folytatta – és a Szorgos Hangyák nemzetségéhez tartozom, a Hangyakirálynő közvetlen leszármazottja vagyok, ha úgy tetszik herceg, beosztásom, dolgozó. A számokat azért hoztuk el a többiekkel, mert számháborúzni szerettünk volna, ha meg nem zavartok bennünket. Most te jössz, te kis veréb. – bökött csápjával Gerzson felé, aki szárnyaival szorosan átölelte Piskóta bokáját. A galamb előmerészkedett nyomozótársa védelméből és jól érthetően válaszolt:

– Postagalamb vagyok, nem veréb. – burrogta a madár sértődötten – A nevem Galamb Gerzson, postás vagyok és fura figura. Az én dolgom, hogy naponta kiszállítsam a küldeményeket a címzetteknek. Házszám szerint, körzetem a Mesélő Erdő. Nagy bajba kerültem miattatok, mert számok nélkül én nem tudok dolgozni. Egyébként is mi az a számháború? – kérdezte végül.

– A számháború egy játék. A számokat a fejünkre rögzítjük, aztán mindenki igyekszik becserkészni a másikat, hogy leolvassa a homlokán lévő számot. Az győz, akinek a számát senki sem tudja leolvasni. Ilyen egyszerű. De ha tudtuk volna, hogy kárt okozunk nem hoztuk volna el őket. Nagyon sajnálom a többiek nevében is. Gerzson teljesen megnyugodott és a tollait kezdte el rendezgetni, olyan nagy figyelemmel, hogy teljesen megfeledkezett a körülötte lévőkről. Piskóta törte meg a csendet.

– Mégis hányan vagytok és hol vannak a többiek? – érdeklődött a hangyától

– Több ezren vagyunk, mindenütt a tisztás körül, nagyon jól rejtőzködünk.

– Miért játszatok? Köztudott, hogy a hangyák sosem szórakoznak, mindig csak dolgoznak, ti mégis játékra adtátok a fejeteket? – bombázta tovább kérdésekkel Piskóta a hangyát.

– Az egész, a Tücsök miatt van. – válaszolt Hangya, majd folytatta – Tőle láttuk, hogy nem kell egész éven át dolgozni, mégis meg lehet élni. Igaz, hogy télen ő bajba került, de velünk ez nem történhet meg. Rájöttünk, hogy nekünk is kell kevés pihenő, ezért találtuk ki a számháborút. Sokan vagyunk, a számokból is sok van, ez tűnt a leglogikusabb döntésnek. Persze arra nem gondoltunk, hogy rosszat teszünk. A játék végén visszavittük volna a számokat a helyükre.

– Ti tudjátok melyik szám hova tartozik? – kérdezte Gerzson

– Persze hogy tudjuk, a hangyák nagyon okosak, és igen jól tájékozódnak. – jelentette ki, nem kis büszkeséggel Hangya.

– Ez pompás. Lenne egy javaslatom. Én minden nap délig végzek a küldemények kihordásával, utána tietek lehet az összes szám, ha másnap reggelre a helyén lesz az mind. Rendben van így?

– Köszönjük! – morajlott fel a Mesélő Erdő – mikor több ezer hangya egyszerre köszönte meg Gerzson javaslatát. A hirtelen hangtól néhány ijedősebb fa elhullajtott pár levelet.

– Nekem is van egy javaslatom. – szólt Hangya – Hogy helyre hozzuk a hibánkat visszavisszük a házszámokat a helyükre és ha beleegyezel, akkor elvisszük a számokhoz tartozó küldeményeket is. Egy pillanat alatt megoldódik a mai napi munkád. Tudnod kell, hogy a Szorgos hangyák nemzetsége a leggyorsabb a világon. (Piskóta szívesen megjegyezte volna, hogy tud ő gyorsabb dolgokat is, például a gondolat, meg a fény, de nem akarta megakasztani ezt a szép lezárást)

– Rendben. – válaszolta Gerzson és kinyitotta csodálatos táskáját (ami a postásoknál alapfelszerelés). Hirtelen hangyák lepték el a tisztást, aztán egy szempillantás alatt el is tűntek.

– Ez tényleg gyors volt. – bólogatott elismerően Piskóta

– Még valami. – szólat meg Hangya, a postagalambhoz fordulva – ha elakadnál a munkában szólj nekünk nyugodtan és szívesen segítünk.

– Én elboldogulok, – válaszolta Gerzson – de a Télapó lehet, hogy a segítségetekre szorul. Majd beszélek vele.

– Viszlát! – búcsúzott Hangya tőlük és eltűnt a sűrű aljnövényzetben.

– Ez jó nap volt. – kiáltott boldogan Piskóta arra a helyre, ahol az előbb Galamb Gerzson állt, de az már eltűnt. Helyette egy postai értesítőt talált amire csak ennyit írt: „Köszönöm”.

Nem tudni, hogy Gerzson beszélt-e a Télapóval vagy sem, de az biztos, hogy minden gyermek időben megkapta a karácsonyi ajándékát, ami nem piskóta.

 

2 év 4 komment

           

 

2 év Nincs Komment

Egyszerűbbek a szavak
az éj leple alatt.
Mikor titokban összebújni jó,
hallgatni, mit mormol a folyó.
Ahogy a vállaink összeérnek,
nekünk szól az éji madárének
és láthatatlan bársonyát
teríti ránk a nyári szél.
Mégsem szólok.
Elmond mindent a pillanat,
ami ha örökké tartana is rövid lenne.
Ebben a pillanatban
ketten vagyunk benne.
Te és én, a szerelmes nagy csendbe.
Ilyenkor egyszerűbbek a szavak.

2 év 3 komment

Megfontolhatod, barátom!
Mielőtt lelépsz az útról
és sárga ujjaid közé
gyűrött cigarettát húzol.
Még várhatsz talán, barátom,
törölni az emlékeket,
inkább romházak faláról
olvass, ócska közhelyeket.
Ne mondj le minden barátról!
Hagyd ott a hideg vacsorád,
sétálj az öreg hídon át,
valaki hátha szembe jön.
Míg a megváltó percre vársz,
dúdolj a szürke füstön át!

2 év 4 komment

A kép Piskóta figurája. Illusztráció: Szűcs Mónika

 

Piskóta (a világ legnagyobb zenebohóca, aki önmagát szerényen csak „Piskóta, a bohóc”-nak nevezi és akit, mi mesekedvelők, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban szólítsunk Piskótának) óvatosan lépkedett a síkos kövek között, amíg elért a „gondolkodó tuskóig”. Ő hívta így, mert itt szokott ötletelni, egy-egy fellépés után. Itt találja ki az új műsort, komponálja az új dalokat és itt szokta megenni a kedvenc óriás sósperecét is, amit a péktől kap ajándékba, minden fellépés után. A vállán nehéz hátizsákot cipel, amire nagy gonddal kötözte fel leghűségesebb társát, Zengőt a gitárt. Míg Piskóta botladozva haladt előre, addig Zengő minden lépésére megrezegtette a húrjait, fülbemászó dallamokat csalt elő magából. Olyan ez, mint egy varázslatos szimfónia. – gondolta Piskóta. Végre odaért a „gondolkodó tuskóhoz”, hátizsákját maga elé rakta, Zengőt egy közeli fához támasztotta, hadd pihenjen, míg ő a jövő dolgain töri a fejét. A tuskótól pár lépésre csobogott a Patak. Nem volt neki különleges neve, hisz a Mesék Földjén, ő az egyetlen patak. Patak keresztül folyt a Mesélő Erdőn, ahol Piskóta is lakott, ahol a csodáknak csak a képzelet szab határt.

– Szia, Patak! – köszönt Piskóta illedelmesen, miután leült. Patak válasz nélkül hagyta, de Piskóta tudta, hogy visszaköszönt két csobbanás között. Dél körül lehetett az idő, mert a Mesélő Erdő felett tizenkét szivárvány ragyogott és ráadásul a pocakja is nagyokat kordult. Már éppen vette volna elő a perecet a hátizsákból, amikor a lába előtt meglátott egy szép formájú, piros színű tárgyat. Azt gondolta, hogy egy rák bújt meg benne, ezért megbökdöste a cipője orrával, hogy előcsalja.

– Ejnye, ne rugdoss már! – kiáltotta egy vékonyka hang lentről. Piskóta ijedtében felpattant a tuskóról, és egy lépést hátrébb lépett.

– Te beszélsz? Ki vagy Te? Miért ijesztettél meg? – hadarta el egy szuszra az összes kérdést, ami, abban a pillanatban eszébe jutott.

– Vegyük sorjában – szólt a hang, most már hangosan és tisztán –, igen beszélek, kő vagyok, egyébként te kezdted az ijesztgetést, én csak figyelmeztettelek.

– De háááát a kövek nem beszélnek! – mondta Piskóta tétovázva és közben érezte, hogy ez a mondat aligha állja meg a helyét, mert éppen egy kővel beszélget.  Visszaült a tuskóra és meredten figyelni kezdte a követ.

– Minden kő beszél – jelentette ki a kő-, de csak azok értik, akik hisznek a mesék erejében-Bizonyára te is ezek közé tartozol, ezért hallottál meg.

–  Akkor miért nem vagytok hangosabbak, hátha többen figyelnének rátok?

– A kövek csendesen léteznek, csak figyelik a világot a kezdetek óta. Mindent tudnak és mérhetetlenül bölcsek, de nem szeretnek beleszólni mások dolgába. – válaszolta a kő büszkén.

– Ezek szerint bárki, bármit kérdezne tőled, tudnád a választ és talán segíteni tudnál neki, de te inkább hallgatsz. Így semmi hasznod. – fakadt ki Piskóta. Ekkor Zengő, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, hirtelen mély búgó hangot adott, ami nála az egyetértés jele volt.

– A kövek hasznosak! – csattant fel a kő- Igenis hasznosak! Lehet belőlünk házat falazni, legyen hol laknod. Lehet gátat emelni, ami megvéd az áradástól, lehet utat építeni, hogy mindenki száraz lábbal járhasson a nagy esők idején is, és még ezernyi dologra jók a kövek, de beszélni csak akkor szoktunk, ha okunk van rá.

– És most mi okod van a beszédre? – kérdezte Piskóta sértődötten.

– Szeretnélek megkérni, hogy vigyél el innen. Már van kétszáz éve, hogy idáig gurultam a Süveghegyről, tovább szeretnék jutni, világot látni.

– Hát jó, legyen, elviszlek. – morogta Piskóta – Az étvágyam úgyis elment.

Hirtelen felpattant, zsebre vágta a követ, vállára dobta a hátizsákját, Zengőt a kezébe kapta, végigcsúszkált a köveken az útig és elindult a Mesélő Erdő felé, aminek a túlsó végén állt a sátra. Piskóta, sétálás közben mindig gitározott, most is így tett, csak úgy áradtak Zengőből a vidámabbnál vidámabb dallamok. Alig mentek pár száz métert, amikor a kő megszólalt a zsebében:

– Kivennél a zsebedből? Látni szeretném a tájat.

– Rendben, kiveszlek, de jól viselkedj ám, ne mocorog folyton és ne ugrálj! – mondta nevetve, mert jót derült a saját tréfáján. Zengő elhallgatott, csak olykor-olykor zengett egy kicsit, ha valami különlegeset lehetett látni, például amikor egy óriás átlépett felettük, vagy amikor Aladdin arra szállt repülőszőnyegén. Már mélyen bent jártak a Mesélő Erdőben, és az aranyalmafa szépségét csodálták, amikor négy apró termetű, furán öltözött manó ugrott eléjük egy bokor mögül. A legmagasabb – aki alig ért Piskóta derekáig – egy  túlméretezett csúzlit tartott a kezében, és fenyegetően hadonászott vele.

– Állj, perecet vagy életet! – kiáltotta a termetéhez mérten mély hangon – Mi vagyunk a Mesélő Erdő legnagyobb kalózai, a Négyek bandája. Adjátok meg magatokat, és még csinálnotok kellene egy csomó dolgot, amit elfelejtettem. A nevünk, Legmagasabb (ez vagyok én), mellettem áll Kicsivelkisebb, mellette áll Sokkalkisebb és a sor végén áll Kicsi.

– Ugye mondtam, hogy nem tudja megjegyezni, – súgta Kicsi, Sokkalkisebbnek – ennyit sem lehet rábízni. Mondtam, hogy nem számít a méret, hiába nőtt óriásira, az esze nem nőtt vele. Piskóta fékezhetetlen nevetésbe tört ki, egyik lábáról a másikra ugrált, Zengő mindenféle furcsa hangot adott ki, ami akár nevetés is lehetett, a kő úgy viselkedett, mint általában a kövek szoktak, nem csinált semmit.

– Még hogy kalóz, még hogy legnagyobb! – gurgulázott Piskóta a nevetéstől.

– Te most mit nevetsz? – kiáltott rá Legmagasabb – neked most rettegned kellene szörnyű haragunktól, meg ilyenek.

– Tudtam, hogy ez lesz. – motyogott Kicsi – Tudtam, hogy elszúrja a nagy mamlasz.

– Majd megoldja, csak bíznunk kell benne, – mordult rá Kicsivelkisebb – majd megoldja. Piskóta abbahagyta a nevetést, és a manók felé fordult.

– Ideje nekünk is bemutatkozni. Én Piskóta vagyok a bohóc, a vállamon himbálódzik Zengő a gitárom és leghűbb társam, és amit a kezemben tartok egy piros kő. – sorolta Piskóta, aztán így folytatta:

– Először is, a szárazföldön nem hívnak senkit sem kalóznak. Rablónak vagy haramiának igen, de kalóznak nem. Másodszor, ne mondjátok, hogy a legnagyobb, mikor a manók eleve kicsik, és még Legmagasabb is alig ér a derekamig. Ez vicces, ezen csak nevetni lehet, és még a neveitek is viccesek. Kitalálok nektek valami jobb nevet! – itt egy kis hatásszünetet tartott Piskóta – A Négy Félelmetes Haramia. Várta, hogy az apró rablók köszönetet mondanak a jó tanácsokért, de nem történt semmi.

– Ugye, mondtam, ugye mondtam – suttogta Kicsi – mindig nekem van igazam.

– Tudomásunkra jutott, hogy van a birtokodban egy óriási sósperec, – mondta Legmagasabb, teljesen figyelmen kívül hagyva Piskóta hosszúra nyúlt beszédét –, amit most elrablunk tőled. Ha nem adod ide azonnal, akkor rád lövök, – hadonászott Piskóta felé a kifeszített csúzlival, ami egy meggymaggal volt töltve.

– Látod, megoldotta. – fordult Kicsivelkisebb Kicsi felé.

– Én bizony, nem adom, nem ijedek meg tőletek! – kiáltott Piskóta és érezte, hogy most valami nagyon bátrat mondott. Zengő vészjóslóan pendült meg a vállán, és ebben a pillanatban „elsült” a csúzli. A meggymag pedig telibe talált egy aranyalmát, ami a földre hullva hatalmas port vert fel. Mikor eloszlott porfelhő, Piskóta saját magát tapogatta végig, azután Zengőt vizsgálta meg, végül ránézett a kőre, de senkinek nem esett baja.

– Dobj közéjük – szólalt meg a kő – és meglátod, hogy milyen hasznosak is tudnak lenni a kövek.

Így is lett, Piskóta eldobta a követ, aki Legmagasabbat orron pöckölte, Kicsivelkisebbet állon bökte, Sokkalkisebbet gyomron bokszolta és Kicsinek a lábára esett. A négy apró botcsinálta haramia egy szempillantás alatt eltűnt a bokrok között, úgy megijedtek.

– Elég lett volna, ha kéritek, nektek adtam volna a perecet! – kiáltott utánuk Piskóta

– Most tegyél le, kérlek – szólt a kő. – Azt hiszem itt jó helyem lesz, szép a kilátás és igen érdekes dolgok történnek errefelé. Piskóta letette a követ az aranyalmafa tövéhez, maga is leült mellé, elővette a perecet, mert az események hatására nagyon megéhezett. Halk zörej hallatszott, Kicsi bújt elő az egyik bokor mögül, és megállt Piskóta előtt.

– Tényleg nekünk adtad volna a perec, ha kérjük? – kérdezte Kicsi félénken.

– Persze, nektek adtam volna, van nekem más ennivaló is a hátizsákomban. – válaszolta Piskóta.

– Akkor a többiek nevében is, kérem szépen a perecet, mert nekünk manóknak ez a kedvenc csemegénk. Ráadásul bizonyított tény, hogy a manók minél több perecet esznek, annál magasabbra, nőnek és mint látod, nekem igen nagy szükségem van rá. – bökte ki Kicsi olyan hangsúllyal, mint akinek ez az utolsó reménye.

– Tessék vidd! – mondta Piskóta Kicsi felé nyújtva a perecet –, de ígérd meg, hogy nem vesztek a kezetekbe semmilyen harci eszközt, mert nagyon veszélyes. Jó étvágyat!

– Köszönöm, köszönöm a többiek nevében is. – hálálkodott Kicsi, és egy másodperc alatt eltűnt a bokrok között. Nagyon távolról lehetett hallani ahogyan ezt mondja:

– Ugye megmondtam, ugye megmondtam!

Piskóta még egy darabig üldögélt a kő mellett, hallgatták Zengő zenéjét és az élet nagy dolgairól beszélgettek, de az már egy másik történet.

3 év 2 komment

 

Kilépek a térből,
ide a semmibe.
Látom a múló időt,
nem öregszem tovább.
A semmi nem üres.
Itt van az összes
elvetélt gondolat,
elszalasztott lehetőség,
és belőlem minden, ami
utánad maradt.
Valahol távolabb,
a szerelem és az elszökött
léggömbök között,
ott lebegsz te is.

 

3 év 6 komment

bármikor büszkén elmegyek,
sírok, akár egy kisgyerek,
folyókat választok ketté,
magamat avatom szentté.

mindig csak veled nevetek,
súgva mondom a nevedet,
búsnak, szenvedőnek látszom,
éjfélkor gitáron játszom.

a Holdat vadul ugatom,
meghasadok, mint az atom,
futok a hajnali széllel,
táncolok hulló levéllel.

súlyos titkaid megőrzöm,
fehér bohócnak öltözöm,
elbújok a felhők között,
talán örökre eltűnök.

4 év 3 komment

 

Megállt a szívem egy percre,
fülemben elhalt a lüktetés,
sötétség borult szemeimre,
lábaimba ömlött a remegés.

Leállt az élet egy percre,
lelkembe hideg halált hozott.
Nemet mondtál nevetve,
minden sötétre változott.

Elállt a lélegzet egy percre,
bánatba fulladt egy álom.
Úgy tűnik, itt hagytál örökre.
Lépteid hiába várom.

 

4 év 2 komment

Reggeli derengésben,
nyirkos fák között,
áll ködkabátban,
mint egy üldözött.
Fényes arcát
takarja barna
mohakendő,
gyenge már, 
esendő,
a nyár.

Éles Attila Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.