Galamb Gerzson, – aki munkáját tekintve postásként dolgozott a Mesélő Erdőben. Arról volt híres, hogy nála gyorsabban és pontosabban senki sem kézbesítette a küldeményeket a Mesék Csodálatos Földjén – tanácstalanul toporgott Piskóta sátra előtt, aki a reggeli tornáját végezte. Az izmait nyújtotta, a hangszálait rezegtette, az ujjait tornáztatta, de mindezt csukott szemmel. Így csak azután vette észre a tipródó postagalambot, miután végzett, a tornát záró két cigánykerékkel. Piskóta rögtön tudta, hogy valami nagyon nagy baj történhetett. Galamb Gerzson tollai összevissza álltak, hatalmas táskája (ami a postásoknál alapfelszerelés) a földön hevert, nagy szemeivel gyorsan pislogott, a fejét ide-ide forgatta. Lehet, elkapta a madárinfluenzát – gondolta Piskóta –, talán hívni kellene a meseállatmentőket – folytatta tovább –, de az is lehet, hogy csak elfáradt. – zárta le a gondolatsort. Aztán újabb dolgok jutottak az eszébe, például amit nemrég hallott Holló apótól:
„- Egyszer élő bálnát kézbesített medencéstől a Keleti királynak, egy másik alkalommal, egy egész tavat vitt Kőföld királyának, aki születésnapi ajándékul szánta azt drága párjának, Feliciának.
– Ez a modern kor – károgta az öreg – interneten már mindent meg lehet rendelni.” Ahogy ezt felidézte, még az is felötlött benne, olyan hír is járja Gerzsonról, hogy besegít a Télapónak, ha az megcsúszik a karácsonyi ajándékok kiszállításával. Szóval a postás titokzatos és fura figura. Piskóta két hatalmasat szökkent hátrafelé, hogy biztonságos távolságba kerüljön tőle.
– Valami baj van? – kérdezte Piskóta, a biztonságos távolságból.
– Baj? Baj az nincs, katasztrófa van, rémálom, tragédia. – válaszolt Galamb Gerzson a galamboktól megszokott surrogó-burrogó hangon.
– Mi az a katasztrófa, rémálom, tragédia, ami miatt a földre dobtad a csodálatos postástáskádat (amiről már tudjuk, hogy a postásoknál alapfelszerelés), és tépett tollakkal ácsorogsz a sátram előtt? – érdeklődött Piskóta.
– Tudod, mi postások nagyon fontos munkát végzünk. – mondta Galamb Gerzson és óriási levegőt vett, amiből Piskóta arra következtetett, hogy hosszú beszédet kell végig hallgatnia – Leveleket és képeslapokat kézbesítünk, csomagokat szállítunk házhoz, újságot viszünk a megrendelőknek, számlákat a fogyasztóknak, nyugdíjat az időseknek . . .
– Khm, khm. – szakította félbe Piskóta – talán, ha a lényegre térnél.
– Ó, bocsáss meg, tudod néha elragad a hév, ha a munkámról beszélek, nagyon szeretek postás lenni. Szóval, minden kihordónak megvan a maga módszere, így nekem is. Ahhoz, hogy tartani tudjam a világhírű kézbesítési sebességemet és pontosságomat, a számok világát választottam, pontosabban, nem személyekhez kötöm a címeket, hanem házszámokhoz és itt az én nagy problémám. Én nem ismerek senkit név szerint, engem senki sem hív be egy teára, senki sem kínál süteménnyel, nekem senki sem kíván szép napot, csak a házszámokat ismerem.
– Mi ezzel a baj? – kérdezte Piskóta értetlenül. Én az ezeregyszáztizenegyben lakom A nevem Piskóta, világhírű bohóc zenész és táncoskomikus vagyok. – mondta nem kis büszkeséggel.
– No várj csak! – kiáltott a galamb odaszökdécsve a táskájához, és egy szempillantás alatt egy levelet meg egy apró csomagot húzott elő belőle.
– Tessék, ma ezeket a küldeményeket kaptad. – nyújtotta át a két tárgyat. Piskóta átvette őket. Az levélben meghívták egy óvodába szerepelni, a kis csomagban gitárpengetők voltak.
– Köszönöm – mondta udvariasan –, de még mindig nem értem, hogy mi a gond.
– Hát nem látod, nem veszel észre semmit? – fakadt ki a madár – Valaki ellopta az összes számot a házakról. Így nem tudok dolgozni, szégyenszemre mehetek vissza a Főpostára dolgom végezetlen. A számok nagyon fontosak. – kiabálta, közben szökdécselt, csőrével a tollait tépkedte, surrogott-burrogott.
– Ez tényleg nagy baj – jegyezte meg Piskóta –, nekem fel sem tűnt. Nagyon különös eset. -gondolta magában – segítenem kellene ezen a szegény párán. Hirtelen mentő ötlete támadt:
– Nyomozzuk ki! Nyomozzuk ki, hogy ki és miért tüntette el a számokat! – szólt a madár felé, aki tépett tollait igazgatta.
– Csináltál már ilyet? – kérdezte Gerzson, akin szemmel látszott, hogy nem hisz a nyomozósdiban, inkább bízná a dolgot az erdei rendőrségre
– Még sosem – vallotta be Piskóta –, de sokat olvastam róla és van egy nagyítóm is, amivel nyomokat lehet keresni. Azt is tudom, hogy ki kell kérdezni mindenkit, hátha akad egy szemtanú, aki látta az esetet. Szakkifejezéseket is tudok például: tanúgyűjtés, forró nyom (ezt kell keresni először), tettes és még sorolhatnám. Felkészült vagyok. – fejezte be.
– Úgy látom, van remény, tényleg felkészültnek tűnsz. – surrogta Gerzson abbahagyva a tollai rendezgetését – Induljunk! – adta ki a parancsot. Zengő diszkréten pengett egy kicsit, jelezve, hogy ő is kivenné a részét a nyomozásból. Piskóta a nyakába akasztotta, majd nekiláttak a tanúgyűjtésnek. Azt már az elején leszögezték, hogy sem ő sem Zengő nem láttak semmit, és szent esküvel vallották, hogy nem ők tüntették el a számokat, így mindkettőjüket ki kell zárni a gyanúsítottak listájáról. Egyébként mindenki gyanús. Lakhelyről-lakhelyre jártak, azért nem házról-házra, mert a Mesélő Erdőben nagyon kevesen laktak igazi házban. A medvék barlanglakásban, a manók bányák mélyén, a róka összkomfortos odúban, néhányan kacsalábon forgó palotában, többen üveg-, kő-, arany-, gyémánt-, kastélyokban, van, aki tóban, olyan is akad, aki a lombok között. Ezernyi varázslatos helyen éltek az erdőlakók ezernyi módon, de volt két dolog, amiben megegyeztek, a számok mindenhol hiányoztak és senki nem látott semmit.
Teljesen elcsüggedve pihentek le a Tábortűz tisztáson, ahol mindig készen álltak a nyársak, hogy egy kis szalonnát süssön az arra járó fáradt vándor. Keresztül-kasul bejárták a Mesélő Erdőt, teljesen eredménytelenül, senki nem tudott, nem látott és nem vett észre semmit. Piskótát különösen megviselte a kudarc, mert titkon azt remélte, hogy újabb címet biggyeszthet a neve mögé. Szinte látta magát a manézsban, amikor a porondmester bejelenti, hogy a következő fellépő: – Piskóta, a messze földről híres bohóc, zenész, táncoskomikus és magándetektív. Sajnos ez utóbbi csak álom marad.
Gerzson magvakat pirított a tűznél, Piskóta kolbászt húzott elő a hátizsákjából és azt tartotta a lángok fölé egy nyárson, Zengő jelezte, hogy most kihagyja az ebédet, nem mintha, bármikor is enni látták volna. Lógó orral, ebédeltek szólni egyikőjüknek sem volt kedve, amikor egy hang, mint a nyíl száguldott át a tisztáson.
– Háromezerkétszázhuszonnégy! – kiáltotta valaki a környező bokrok valamelyikéből.
– Nem talált! – kiáltott egy másik hang a Tábortűz tisztás másik oldaláról. – Egyezerezeregyszáztizenegy! – üvöltött újból a hang.
– Talált, kiestem! – válaszolt a másik hang szomorúan, majd pár pillanat múlva egy jókora hangya jött elő a bokrok közül. Piskóta és Gerzson nagyon izgatott lett, Zengő is pergő dallamokat játszott. Mindhárman érezték, hogy megoldódni látszik az eltűnt házszámok ügye, ugyanis a bánatos hangya nyakában a Piskóta házszáma fityegett.
– Állj! Állj! Állj! – hadarta Gerzson és igyekezett útját állni a termetes hangyának. Piskóta gyorsan a segítségére sietett, mert a galambot a hangya, könnyedén átléphette volna.
– Állj! Állj! Állj! – ismételte el Gerzson. – Ki vagy és miért loptad el a házszámokat? – szegezte a kérdést a hangyának. A nagy rovar megállt, lenézett a lábai elé és érdeklődve figyelte az izgalmában tollait tépdeső Galamb Gerzsont, majd felnézett és meglepődött a fölé tornyosuló Piskóta láttán. Aztán a következő kérdést tette fel:
– Ti együtt vagytok?
– Ez most nem fontos, viszont veled kapcsolatban több kérdés is felmerül. Ki vagy te, hogyan hívnak és mit keres nálad az a lopott házszám, ami történetesen Piskótáé, aki messze földről híres bohóc, zenész, táncoskomikus és éppen fölötted áll? – surrogta-burrogta el Gerzson olyan sebességgel, hogy alig lehetett a szavait érteni. – Igen, különben együtt vagyunk, mi nyomozunk az eltűnt számok ügyében. – fűzte hozzá.
– Akkor nekem is lenne pár kérdésem. – mondta a hangya nyugodtan. Zengő, azért valami ijesztőt érezhetett a hangjában, mert rémmesékbe illő zenét kezdett el játszani, de aztán hirtelen abba is hagyta, amikor a hangya megszólalt.
– Téged hogyan hívnak és mi közöd a számokhoz? – nézett Gerzson felé, aki közben elővigyázatosságból Piskóta jobb lába mögé bújt. – A melákról már tudom, hogy mutatványos (Piskóta itt szívesen közbevágott volna, hogy ő bizony nem melák és nem mutatványos, hanem messze földről híres bohóc, zenész, táncoskomikus és reménybéli magándetektív, de a helyzet ezt most nem engedte meg), a gitárról tudom, hogy gitár (Zengő sértődötten pengett egy kicsit), rólad semmit nem tudok, pedig neked van itt a legnagyobb szád (Piskóta szívesen kijavította volna, hogy nem száj hanem csőr, de rögtön rájött, hogy ez nem viszi előrébb az ügyet, így bölcsen hallgatott).
– Az én nevem Hangya, – folytatta – és a Szorgos Hangyák nemzetségéhez tartozom, a Hangyakirálynő közvetlen leszármazottja vagyok, ha úgy tetszik herceg, beosztásom, dolgozó. A számokat azért hoztuk el a többiekkel, mert számháborúzni szerettünk volna, ha meg nem zavartok bennünket. Most te jössz, te kis veréb. – bökött csápjával Gerzson felé, aki szárnyaival szorosan átölelte Piskóta bokáját. A galamb előmerészkedett nyomozótársa védelméből és jól érthetően válaszolt:
– Postagalamb vagyok, nem veréb. – burrogta a madár sértődötten – A nevem Galamb Gerzson, postás vagyok és fura figura. Az én dolgom, hogy naponta kiszállítsam a küldeményeket a címzetteknek. Házszám szerint, körzetem a Mesélő Erdő. Nagy bajba kerültem miattatok, mert számok nélkül én nem tudok dolgozni. Egyébként is mi az a számháború? – kérdezte végül.
– A számháború egy játék. A számokat a fejünkre rögzítjük, aztán mindenki igyekszik becserkészni a másikat, hogy leolvassa a homlokán lévő számot. Az győz, akinek a számát senki sem tudja leolvasni. Ilyen egyszerű. De ha tudtuk volna, hogy kárt okozunk nem hoztuk volna el őket. Nagyon sajnálom a többiek nevében is. Gerzson teljesen megnyugodott és a tollait kezdte el rendezgetni, olyan nagy figyelemmel, hogy teljesen megfeledkezett a körülötte lévőkről. Piskóta törte meg a csendet.
– Mégis hányan vagytok és hol vannak a többiek? – érdeklődött a hangyától
– Több ezren vagyunk, mindenütt a tisztás körül, nagyon jól rejtőzködünk.
– Miért játszatok? Köztudott, hogy a hangyák sosem szórakoznak, mindig csak dolgoznak, ti mégis játékra adtátok a fejeteket? – bombázta tovább kérdésekkel Piskóta a hangyát.
– Az egész, a Tücsök miatt van. – válaszolt Hangya, majd folytatta – Tőle láttuk, hogy nem kell egész éven át dolgozni, mégis meg lehet élni. Igaz, hogy télen ő bajba került, de velünk ez nem történhet meg. Rájöttünk, hogy nekünk is kell kevés pihenő, ezért találtuk ki a számháborút. Sokan vagyunk, a számokból is sok van, ez tűnt a leglogikusabb döntésnek. Persze arra nem gondoltunk, hogy rosszat teszünk. A játék végén visszavittük volna a számokat a helyükre.
– Ti tudjátok melyik szám hova tartozik? – kérdezte Gerzson
– Persze hogy tudjuk, a hangyák nagyon okosak, és igen jól tájékozódnak. – jelentette ki, nem kis büszkeséggel Hangya.
– Ez pompás. Lenne egy javaslatom. Én minden nap délig végzek a küldemények kihordásával, utána tietek lehet az összes szám, ha másnap reggelre a helyén lesz az mind. Rendben van így?
– Köszönjük! – morajlott fel a Mesélő Erdő – mikor több ezer hangya egyszerre köszönte meg Gerzson javaslatát. A hirtelen hangtól néhány ijedősebb fa elhullajtott pár levelet.
– Nekem is van egy javaslatom. – szólt Hangya – Hogy helyre hozzuk a hibánkat visszavisszük a házszámokat a helyükre és ha beleegyezel, akkor elvisszük a számokhoz tartozó küldeményeket is. Egy pillanat alatt megoldódik a mai napi munkád. Tudnod kell, hogy a Szorgos hangyák nemzetsége a leggyorsabb a világon. (Piskóta szívesen megjegyezte volna, hogy tud ő gyorsabb dolgokat is, például a gondolat, meg a fény, de nem akarta megakasztani ezt a szép lezárást)
– Rendben. – válaszolta Gerzson és kinyitotta csodálatos táskáját (ami a postásoknál alapfelszerelés). Hirtelen hangyák lepték el a tisztást, aztán egy szempillantás alatt el is tűntek.
– Ez tényleg gyors volt. – bólogatott elismerően Piskóta
– Még valami. – szólat meg Hangya, a postagalambhoz fordulva – ha elakadnál a munkában szólj nekünk nyugodtan és szívesen segítünk.
– Én elboldogulok, – válaszolta Gerzson – de a Télapó lehet, hogy a segítségetekre szorul. Majd beszélek vele.
– Viszlát! – búcsúzott Hangya tőlük és eltűnt a sűrű aljnövényzetben.
– Ez jó nap volt. – kiáltott boldogan Piskóta arra a helyre, ahol az előbb Galamb Gerzson állt, de az már eltűnt. Helyette egy postai értesítőt talált amire csak ennyit írt: „Köszönöm”.
Nem tudni, hogy Gerzson beszélt-e a Télapóval vagy sem, de az biztos, hogy minden gyermek időben megkapta a karácsonyi ajándékát, ami nem piskóta.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Éles Attila
