Lantos Tímea Szerző
Vezetéknév
Lantos
Keresztnév
Tímea
Ország
Hungary
3 hónap Nincs Komment

Már nehezedre esett írni

imbolygott kezedben a toll,

kérted segítsek.

A papírokat csomóba gyűrted

s beléjük markolt az őszi szél,

mint bús sirályok repültek,

 álltam és néztem.

Akkor, mint még soha,

vétkeztem.

S már nem is tudom, kinek tartozom,

Istennek, vagy neked?

Vétkeztem!

Feloldozhatatlanul…

Szememben ború ült,

tiédben nyugalom.

Aztán egy augusztusi napon

elnyelte mosolyod egy bányató…

3 hónap 1 Komment

Kertekben a föld
bágyadtan nyög,
álmában hűs kutakat lát,
mint másnapos,
ha ajkán szétömlő lávaként
perzsel a láz.
Búzaföldek mellett
pipacsok suttogják titkukat,
s mint szűz lány testekben
sarjadó öröm,
gyújtogat lángokat,
Éjjel az ég tiszta abroszára
angyal kezek
habcsók morzsákat szórnak,
így terítenek a vendég
júliusnak.

3 hónap 3 komment


Ők

a sebészek

a megszállott hittérítők

a kardnyelők

a hegymászók

az állat idomárok

a kintlévőségeket kezelő rendszer alkalmazottai

a krampusznak öltözött utcalányok

a mágnes kapunál vizitáló őrök

az abortuszra készülő nők

a túszejtők

a szervdonorok

a halott mosdatók

a fát ültető betegek

a szeretők

az inkubátorban síró újszülöttek kórházak főbejárata előtt.

Nemes vagy torz célért, de köztünk élnek. Hitük és erejük gyémánt szilárd. Olykor irigyeljük őket…


11 hónap Nincs Komment

Gennyes sebeket ecsetelnek az aszfalton,

burokban  fojtogatják

a hörgő fákat,

utcanők ajkairól falják az összetapadt

közönyt,

holdfénnyel párbajoznak,

feszületet csapkodnak vonyító ostorral.

S reggel lepihennek.

Felkoncoltak éjjel

élőt és holtat…

Tömény orgia.

Elég volt!

Merev nyakukon lóg

a magány.

11 hónap 4 komment

Rám ömlött fényed,

a zuhanó csillagok kihunytak.

Homlokomon szomjaztam

tenyered  langyosát,

mielőtt  becsuktam szemem,

s elmosolyodtam.

szembogaram mögé zártalak.

Hisz nem is fáj?

Megszántalak…

12 hónap 1 Komment

Azon a napon békesség volt,

igen így emlékszem…

A felhők, mint kövér dunyhák

kiszakadtak

anyám és apám  csizmája alatt

ropogott a hó,

a szán lassan siklott.

Nem éreztem testem a szánon,

könnyű boldog lelkecske lebegett rajta.

Anyám és apám sem érezte,

mint két szilaj ló könnyű terhet húztak,

engedték tündér legyek,

ha már sovány, csúnya gyermek voltam.

Most visszagondolva anyám fáradt lehetett,

csak húsz percre feledte

asszonyi sorsát, s otthon hagyta terheit.

Finoman pelyheztek a szavak,

szívemben lángolt a büszkeség

húsz percre…

S lám elmúlt,

az idő nem kegyelmez,

az idő konok,

s még mindig nem elég

szenvedtet,

hogy vágyjam

testetlenül ülni a szánon,

valaki engedje

tündér legyek

húsz percig lepjen be

hófehér takaró

felmelegedjek…

 

 

 

 

 

 

12 hónap 3 komment

 

Nyirkos ágyban úszó álom,

sebes faleveleket mosdató holdfény,

macskakövek közt imbolygó erekben

szűkölő fűcsomó

hiányod.

Ernyed, oszlik…

 

És szentségtörés összemázolni nap mint nap

bőrömből is szivárgó hiányod,

megélni kéne,

összegömbölyödni Isten tenyerében,

ha adta hálásan fogadni,

de megfestem,

s már kész a csodálkozóvá lett

szemöldökvonal,

bohóc grimasz nevető tükörben.

 

1 év 4 komment

A pályaudvar

lámpái közt

hunyorog a magány,

aprópénzt csörget zsebében

egy hajléktalan,

összegömbölyödik vállán a remény,

s  kígyózó síneken

egy élet emléke rohan.

 Az aluljáró falán

vacog a pontos idő,

tikk-takk szívet pumpál szüntelen,

megállni volna kedve,

elszunnyadni egy fontoskodó számjegyen.

A büfés pultján

karikát fest a derű,

s egyszerre hörpinti le torkán

a szomjazó,

forró láva futkos az erekben,

s a gyorsvonat késik

gép hangot próbál

a bemondó.

1 év 2 komment

Kalapos öregúr az ősz

kertek alatt keserű füstöt pöfékel,

s csontos diófának dőlve

nézi barázdát szántott az idő ekéje.

 – Fáradt vagy te is örök barátom?  –

kérdi a földet,

s leveti kalapját.

Déli harangszóra indul

nyirkos röggel kezében,

altató dalt morzsolgat

hazafelé…

1 év 3 komment

Ma elraboltam a szívem egy sétára. Az est borostyánfényt festett a hajamba, és mély gesztenyeszín lángot lobbantott szemembe.

Szomjaztam erre, randevúzni önmagammal. A csend puhán lépkedett mellettem, lehullott emlékfoszlányokat szedegetett, majd langyos tenyerét nyújtotta felém. Úgy éreztem, lázas és libabőrös vagyok. Hirtelen szólnom kellett.

– Milyen lágy az érintésed – súgtam, miközben hozzám ért.

– Igen, te is azt gondoltad, hogy félni kell tőlem. Mind azt hiszitek, és folyton csak lármáztok. Egy percre sem tudtok zaj és nyüzsgés nélkül lenni, de most ha megengeded, kísérlek még. Mondd, meddig visz a sétád?

– Nem is tudom, rövidre terveztem, de jól esik az alkonyi fény.

– Gyakran jársz erre? – kérdezte.

– Ugyan, dehogy. Nem is tudom mikor voltam így egyedül, mindig csak rohanok.

Erre megállt mellettem. Köpenye alá nyúlt, és előhúzott valamit.

– Ez az Élet kimerevített vászna. Most a saját tükörképed látod. Figyeld csak meg! – mondta.

Megpillantottam saját magam, elkaptam tekintetem, de ő két tenyerébe fogta arcom, majd visszafordította.

– Ne félj önmagadtól! Most ugye az arcodat látod? Fáradtnak tűnsz. Ez is te vagy. És látod a gyermeket is tekintetedben, a fájdalmakat, a bűneid, a vágyaid, látod a korlátokat és a féktelenséget, és ott vannak a félelmeid is és a haragod, a büszkeséged. A szomjúságod a szeretetre, a gyengédséged is ott van.

– Igen látom, de én sétára készültem és nem arra, hogy ha elkísérsz, majd megállítasz, és gyors portrét készítesz rólam.  Ez nem is én vagyok, legalábbis nem ugyanaz!

Egy percig csak nézett, tekintete szelíd lett, úgy mért végig, mint egy édesapa méregeti megtévedt gyermekét. Érintés nélkül simogatott, és éreztem belém oltja végtelen nyugalmát. Mintha nem is a Csend állt volna velem szemben, hanem az Isten, a teremtő. Időtlenség és végtelen szeretet ült tekintetében. Megbántam minden szavam, úgy véltem oktalan volt fellázadnom ellene, de már ezt is elfogadtam. Tudtam megbocsátó.

Közelebb mentem a vászonhoz, egészen közel. Úgy elemeztem a képet, centiről centire, mintha csak egy festmény eredetiségéről akarnék meggyőződni. Makacsul, feszülten apró darabokra szabta agyam azt, amit szemem közvetített, majd mikor ezredszer is megbizonyosodott tudatom, semmi sem hamis, akkor visszafordultam hozzá. Ő hirtelen megnyúlt én pedig egészen kicsire zsugorodtam. Az alkonyi fény elosont, átadta helyét a tündöklő csillagoknak. Az égbolt sötétje nyitott ékszerdobozzá változott.

– Igazad volt. Ez én vagyok, ne haragudj! De nem tudom, mi nem tetszik benne. Segítenél? – kértem alázatosan.

–  Már így is segítettem neked. Többet, mint gondolnád.

– Mégis, kérlek, segíts, olyan korlátolt vagyok!

Azt hiszem ekkor megsajnált, a magamról alkotott jelzőm megtörte határozottságát. Összébb húzta köpenyét, csak ennyit mondott.

–  A hála… mindannyitok szeméből hiányzik.

– De az mégis mit jelent? – kérdeztem?

– Hát nem tudod? A hála a belső mosoly, önmagad és a mindenség felé, mindig minden körülmények között.

Aztán eltűnt, és hálás lettem, ezért a szokatlan sétáért.

/Fotó: Béres Tímea/

Lantos Tímea Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.