– Jöjjenek utánam! Tessék vigyázni a lépcsőn, Eszti néni! Na, ez lesz az. A legnaposabb oldala az otthonnak. Eperjesiné Ilonka, két éve a lakónk, vele lesz egy szobában. Látja, Ica néni, mondtuk, hogy nem lesz sokáig egyedül?! Bemutatom Polonkai Andrásnét, Esztikét – Eperjesiné zavartan nyújtja a kezét, Ildikó, Polonkainé lánya is bemutatkozik, megdicséri az idős nő frizuráját, aztán anyjához fordul.
– Anyuka, ha megvan minden, akkor én most megyek. Tudod a tárgyalásról nem késhetek el – az asszony nem néz rá, tekintetével a nyitott bőrönd gönceit piszkálja: a gyűrött lila bugyit, ami olyan, mint a felkoncolt testben a vérömleny. Nézi az olcsó szappant, a vékony hálóingeket, a szigorú körömkefét.
– Menj csak szívem. És vigyázz az úton!
– Jövök majd, ahogy megbeszéltük, minden hónap első szombatján. Rendben?
Anyja röviden bólint, akár egy kisgyermek. Aztán ránéz a szobatársára, aki frissnek tűnik a lilás hajával, de átüt szemén a bánat. Ő nem lesz ilyen, gondolja. Mindegy, hogy be kellett jönnie. Ő jött, nem a szomorúság. Miért is szomorkodna, hiszen most kezdődik az élet?! Most már szabad, nincsenek kötöttségek, se munka, se ház, se kert. Élet van, fölösleges tárgyak nincsenek. Kinti világ sincs, csak az itteni, itt kell legyökerezni, innen kell felszívni a tápanyagot. Itt és most van, nincs múlt, s ha nincs múlt, sóvárgás sincs.
Felszítja magában a tüzet, és arra gondol, a parazsat a másik nőre is átveti.
A napok egymáshoz tapadnak. A két gondozott között különleges kapcsolat alakul ki, hasonlít a házastársak viszonyához. Ilonka zárkózottabb. Esztike próbál ajtót nyitni ebbe a világba, de gyakran nem sikerül. Ilyenkor visszavonul, olvas vagy lemegy a társalgóba beszélgetni. Félórát marad, aztán lelkiismeretét szokatlan fájdalom marja, és visszamegy a szobába.
Ritkán kimennek, sétálnak az épület parkosított udvarán, majd leülnek a padra, beszélgetnek.
– Nincs idejük a gyerekeknek rám, jobb ez így… Nem bírtam már a kertet sem gondozni. Azt a kis időt, ami még van, kibírom itt. Nem rosszabb, mint otthon, csak… – Eperjesiné elhalkul, messzire nézve koncentrál, mintha az épület előtt feszülő aszfalton gurulna az a “csak”. Polonkainét nem zavarja, ha a szobatársa elméláz, mint egy közmunkás, aki azzal teszi változatosabbá a munkáját, hogy nem hajol le a szemétért, hanem pálcára szúrja. Esztike türelmesen vár. Arra gondol, hogy az idő itt pazarul csillog, akár a nedves homokszemcsék. Innen nem osonnak el a szavak, esetleg megsavanyodnak, mint a befőttes üvegbe dobált uborkák.
– Jó is lenne, drágám egy kis kovászos uborka! – sóhajtja. Eperjesiné felkapja a fejét, szájában nyálbuborékok pezsegnek, homályosan emlékszik, hogy mondani szeretett volna valamit, de mindegy. Itt minden mindegy. Vagy mégsem? Vannak más napok is, amikor látogatók jönnek. Jönnek? Illatoznak: tavasszal akácillatú a mosolyuk, nyáron olajos lángos-mázas az arcuk, ősszel csendesek. És decemberben? Akkor ne jöjjenek!, gondolja.
Az eső elered, Eperjesiné szemében szitál a fájdalom. Polonkainé nem tud mit mondani, a nedves kockaköveket nézi, úgy ragyognak, mint megbocsátás után a tekintet.
Eperjesiné gyakran lehangolt. Ilyenkor szótlanul ül, és bámulja az alvadt-fehérszínű faajtó akasztóján lógó rózsaszín törölközőt. Unalmas ez a lankadt harmónia, gondolja, elönti az undor, mintha a saját petyhüdt testét látná. Polonkainére néz. Az asszony keresztrejtvényt fejt.
– Hat betű, rokoni kapcsolatú kis közösség? – szemüvege az orrnyergére csúszik, szeme kíváncsi.
– Család! Ez pofonegyszerű – Polonkainé a térdére csap örömében, a négyzetbe firkantja a szót, leteszi az újságot, feláll, elhalad Eperjesiné ágya előtt, lerak egy cukorkát a kisszekrényre.
– Mézes negró. Szopogasd el. Ildikó hozta.
– Dehogy a lányod hozta, az új gondozóval vetetted. Azt hiszed, mert öreg vagyok, akkor hülye is?!
Polonkainé szájában megkásásodik a fájdalom. Ilonkában nincs érzékenység, úgy bánik az illúziókkal, mint a mészáros a frissen szúrt állattal.
– Savanyú uborka – mondja. Rácsapja az ajtót, és kiül a folyosóra. Nem megy távolabb, hallgatózik. Ha Eperjesiné megmozdul, akkor jó lesz, talán kicsoszog hozzá, mellé ül, és akkor kettejük tekintete feszül a fényes ablaküvegre.
A kereten nincs kilincs, a biztonság miatt, súgta az intézmény vezetője Ildikónak, amikor először felvezette őket ide az emeletre.
És a szellőztetés? Felügyelettel, kedveském… csakis felügyelettel, válaszolta, a szeme fénylett, mint egy mágusnak.
Ildikó fellélegzett, bementek a szobába, ahol az idősödő nő csipkedte a fokföldi ibolya fonnyadt virágait. Akkor Eperjesiné még más volt. Most aszott és pulykamérgű. De…, de még nem közönyös. Polonkainé a megállapításától bizakodó lesz. A közöny a legrosszabb, a közönytől begörcsöl az elme, aztán a test is. Abból már nem lehet kihajtogatni az embert, gondolja.
Szép az ablak így kilincs nélkül is, és a funkciójának a fele ép. Ennek is örül. Az alsó szinten rádióból zizeg valami ismerős zene, de nem jut eszébe a sláger címe. Nem töri a fejét, hallgatózik a fülével, a szívével, a torkával, minden sejtjével, hátha meghallja az ismerős mocorgást a szobából, a papucs csattogását, a torok köszörülését, a kilincs engedelmes kattanását. Vár, elszunnyad. Mikor felébred, más szögben vág be a nap, erőtlenebbül, fakóbban. Feláll, benyit a szobába. Eperjesiné üres tekintettel ül, cukorkát szopogat. Esztike szíve összeszorul, plédet terít az elbambult asszonyra, pedig ő vacog.
– Nem lehetne szürcsölés nélkül enni a levest? – Polonkainé nem válaszol, leteszi a kanalat, tör egy harapásnyi kenyeret. – Már megint megsértődsz! Értsd meg, engem idegesít, hogy nem figyelsz oda.
– Nem sértődtem meg. Elég volt ennyi. Lemegyek sétálni, kell a friss levegő.
– Menj csak, vissza se gyere! Nem tudsz alkalmazkodni, pedig én voltam itt hamarabb. Kisajátítottad a radiátort is, folyton rajta lóg a törölköződ.
– De Ilonka, drága! Hiszen mikor idejöttem, akkor megkérdeztem, hogy nem zavar-e, ha azon szárítom.
– Megkérdezted. És? Mit válaszolhattam volna? Ti újak, azt hiszitek, hogy ez egy szálloda. És azt tudod, hogy elegem van a lányodból is? Rám ne vigyorogjon, inkább arra lenne gondja, hogy hétvégenként hazavigyen téged! A nagyságos asszony csak mosolyogni tud, tenni a szépet, de hagyja, hogy szombaton is itt rohadj! – Polonkainé nem szól. Megkeresi a bőröndjét, beledobálja azt, amit éppen meglát. Nem jön vissza ebbe a szobába, inkább meghúzódik egy magatehetetlen mellett, még pelenkázza is, de ide soha nem teszi a lábát!
– Jaj, Eszti néni… nem mondtuk? Eperjesi nénit néha magára kell hagyni. Mikor ingerült, menjen ki, akkor megnyugszik. Előveszi a babáját, kicsit babusgatja, eljátszik vele. Egy órácska, és megvigasztalja magát. Bocsásson meg, elfelejtettünk szólni!
– Milyen babát?
– Egy játékbabát, olyan csecsemőbaba, mint amilyen a kislányoknak van.
– Azzal játszik? De miért? – a gondozónő közelebb lép, ruhája klórszagú. Megfogja az idős nő csuklóját, úgy suttogja. – Egy kis agylágyulás, nincs ezzel baj. Mind ilyenek leszünk – Polonkainé elhúzza a kezét, megrázza a bizalmasság, a suttogás, meg a többes szám.
Esztike hallgatózik. Csönd… Lenyomja a kilincset, bekukkant, Eperjesiné ringatja a babát, simogatja a hátát.
– Hogy hívják a kicsit?
– Évike? – bizalmatlanul fürkészi a másik nő arcát, de a mosolytól meglágyul. – Szép név igaz? Ha kisfiú lenne, Ádámnak hívnák – Esztike mosolyog, de hideg verejték ül ki a bőrére. Fáj, most igazán fáj. A hely, az öregség, az esetlenség, a bugyutaság, a kegyes önbecsapás, az elme védekezése, mind egyszerre szúr bele.
– Szép név, a legszebb. Megsimogathatom? – kérdezi. Eperjesiné tetőtől-talpig végigméri. Bizalmatlan, büszke és izgatott, mint a frissen szült nők.
– Elég tiszta a kezed? – Esztikében gennyes góc a bűntudat, érzi, hogy nem kellett volna beszállnia ebbe a játékba, de látja a nő élénkülő arcát, már csak ez számít.
– Igen, Ilonkám – mutatja a tenyerét, mintha jós elé tartaná. – Látod, tiszta, de ha gondolod, megmosom.
A víz hideg, jó, hogy a lánya babaszappant vett, az egyszerű illattól megnyugszik Eperjesiné is.
– Na gyere, most már odaadom. Ne haragudj, de nem árt az óvatosság! Tudod, itt a csecsemőosztályon bármit összeszedhet, hoznak ide mindenfajta gyereket. Látod, milyen édes?! Nagyon anyás. Igényli a dédelgetést, de nem mindig tudom. Van itt egy nő, aki megakadályoz ebben – susogja. – Esztike zavarba jön.
– Óh, igazán? Nagyon sajnálom! Netán ismerem őt? – kérdezi.
– Lehet. A szobatársam az, a Polonkainé. Előtte nem akarom. Szerinte későn szültem, meg ügyetlenül fogom Évikét. Esztike szája kiszárad, olyan lesz a torka, mintha porral hintették volna be. Enged magának egy pohár vizet, zubog benne a szánalom. Istenem! Hát ilyen is lehet az öregség, ilyen szeszélyes, ilyen kiszámíthatatlan? Egyszer ép-tudatú, vagy annak látszó, máskor meg egy képzelt vagy elmúlt világban imbolygó.
Jó a víz, most nem baj, hogy jéghideg, az sem zavarja, hogy szinte tejfehér a klórtól. Nem áttetsző itt semmi, az üledék egyik pillanatról a másikra felkavarodhat. Azt hiszi az ember, hogy örök az átláthatóság, de nem. Semmi sem örök, gondolja. Megmossa az arcát is. Már nincs kedve átvenni a játékbabát. Alkalom sincs rá. Eperjesiné kigombolja a pulóverét, kiemeli fehér emlőjét. Esztike nézi a löttyedt testrészt. A kinyomkodott tömlős sajt fóliája jut eszébe. Polonkainé a melléhez emeli a babát.
– Ez az Évikém, egyél kicsim! – boldogan néz. – Látod milyen mohó?
– Igen, látom. Mohó, és törékeny. Akár az élet, Ilonkám, pont olyan…
Egyikük sem beszél a történtekről. Eperjesiné néha zavartabb, feledékenyebb, de ez nem gyakori. Polonkainé tapintatos, ha úgy látja jónak, inkább kimegy sétálni. De benne is halványodik valami. Lánya, Ildikó ritkábban jön.
– Fáradt szegénykém, azt sem tudja, hol áll a feje – mondja Ilonkának a születésnapján. Majd felköszönt, ha erre jár.
– Akkor jár erre, ha látni akar. Minek szépíted, a te lányod sem kíváncsi rád! Nem kellünk már, elkoptunk, csak a baj van velünk – zsebtükröt vesz elő, kitépi az orrából kilógó szőrszálakat. Esztike szeme elkeskenyedik.
– Nem fáj? – kérdezi.
– Nem jobban, mint itt lenni.
– De jól bánnak velünk. Miért vagy ilyen keserű? – Ilonka földhöz vágja a tükröt. Szilánkosra törik mindkettőjükben az ábránd.
– Nem szeretnek minket, hát nem érted, hazudnak, hogy nincs idejük. Nyaralnak, ünnepelnek, és alig várják, hogy alulról szagoljuk az ibolyát. – Eszti sírni kezd, Eperjesiné indulata fortyog. – A te kölyköd sem különb az enyémnél! Nézz magadra, olyan vagy, mint egy gyerek! Sírj csak! Sírj csak magzatpózban! Érdekli ezeket? – Polonkainé teste reszket, tudja, hogy minden szó igaz, és mégis…
– Nem számít, nem azért szültük őket, hogy babusgassanak. Függetlenek, túlterheltek, mit vársz tőlük?
– Semmit. Az égvilágon semmit. És ez az, ami fáj, nem a hiányuk.
Esztike a szavak recsegését úgy érzékeli, ahogy a puhatestűek meszes vázának roppanását hallja az, aki elkerülhetetlenül a gyilkosuk lesz.
Az estét várja, az izmok ernyedését, az elme tompulását, a fátyolszerű álmokat, s talán azt sem bánná, ha ez az éjszaka lenne az utolsó.
Hajnali ötkor ébred. A csönd katlan, ha belezuhan, a közönyben porlad el. Nem lehet! – erre gondol. Valami kell, mindegy mi, valamiben meg kell kapaszkodni, valaminek örömet kell adnia, mert ha nem, akkor kihuny benne az élet.
Eperjesiné felé pillant. Az asszony tátott szájjal alszik, légvételkor sípol az orra, jobb karja lelóg az ágyról. Az arca nyugodt, mintha ismerné a titkot. Milyen titkot? Milyen titok lehet egy első emeleti szobában, itt a bentlakásos otthonban? És van-e titok a falakon kívül? Kinyitná az ablakot, kinézne, de nincsenek kilincsek. Lemenne, de most azt sem kívánja. Ez kevés. Valami közelebbi és tapintható öröm kell. Az öröm a titok. Ezt keressük mind. Esztike szeme szénfekete lesz, eszébe jut Eperjesiné babája. Tudja, hogy hol tartja.
Odamegy, nyikorog a szekrény ajtaja, Eperjesiné felébred, látja, de nem szól.
A baba végtagjai lógnak, ahogy az ágyhoz siet vele. Leül, nem mozdul. Viszolyog a helyzettől, eszébe jut Ilonka pulóveréből kiemelt szikkadt melle. Reszket, mintha az első tudatmódosító szert venné a markába. Aztán dönt, szorítja a babát. Ildikóra gondol, de az nem jó, az fáj. Évike… igen, Évike lesz a neve. Ringatja magát előre-hátra. Csicsíja, babája! Nincs itthon a mamája… Elment…, itt hagyott. Jól van! Nyugodj meg, nyugodj meg, nyugodj meg! Nem vagy egyedül…
Most, hogy átgondolom az életem, boldog vagyok. Ha elolvasod a történetem, csodálkozni vagy émelyegni fogsz a „jaj, szegénykém” nyálkás kliséjétől. Én mégis azt mondom, jó volt élni! Jó volt látni a virágok kelyhében döngicsélő méheket, az égen húrként feszülő szivárványt, jó volt elzsibbadni a júliusi esték hintázó tücsökzenéjében, jó volt hinni, hogy ez csak egy élet, s „van ott fenn egy ország!”.
Szándékosan csecsebecséket szórtam eléd: bizsu, filléres gyönyöröket, de nem bánom! Ha azt mondod, ezek semmik, akkor tudom, hogy hazudsz, vagy éretlen lehetsz a felismerésre. Az ember csak a hétköznapi, fényes kacatok között tud boldogan rezegni, nem a műalkotások múzeumában.
Az élet szemétdomb. Korok, nemzedékek, eszmék, elvek, vágyak hordaléka. S mi itt kapirgálunk. „Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt fél krajcárom!” Ne kérd a császárt, nem a birtoklás tett boldoggá, hanem a kapirgálás! Mondom ezt azután, hogy megszenvedtem, horzsolódtam, megnyíltam, véreztem, gennyeztem, hegesedtem, és közben, ha fájt is a húsom, megtanultam valami fontosat, ami a boldogság kulcsa. Tessék! Elmondom, s ha gondolod, add tovább: Hiszek mindenben, és nem hiszek semmiben!
Az asszonyok húsvét után kitakarították a nyári konyhát. Így tette ezt a nagymamám, Sólyom Gáborné, lánykori néven Keresztesi Etelka is.
A sötét, kisablakos helyiség a ház hátsó részéhez tapadt, mintha az itt élők romló testének vadhúsa lenne.
Hideg volt még, a falak alig sóhajtották ki a böjti szeleket. A szűk, hályogos ablakszem a telek hátsó részére tapadt. Balra a kukorica-kas hosszan elnyúlt, jobbra a baromfiudvar földje kínált bogarakat a tyúkoknak. Ezek mögött, a drótkerítés nyikorgó kiskapuja a gyümölcsfák és a veteményes párhuzamos soraira nézett.
A szomszéd udvara hasonló arcot mutatott, talán csak a ház volt öregebb. Az alacsony épület ablakkockái apró, sötét foltokban puhították meg a vastag, meszelt falak tisztaságát.
A két háztulajdonos nem sokat szólt egymáshoz. Özvegyasszonyságuk egyhangúsága komoran pergette egyik évet a másik után.
Nem voltak idősek, alig hatvan évesek lehettek, de ebben a korban az idő mélyebb lenyomatokat karcolt az arcokba.
Eta mamám szigorú recept szerint élt. Hajnalban kelt, magot szórt a szárnyasoknak, majd az öreg birsalmafa melletti kerekes kútból feltekert egy vödör jéghideg vizet. A reggeli tisztálkodáshoz ezt a hűvösséget szerette, ettől érezte frissnek magát. Hosszú, elvékonyodott haját gondosan kifésülte, befonta, s kalácsba tekerte. Kendőt csak akkor viselt, ha elhagyta a házat, vagy a hideg, téli napokon, míg kiment a tyúkudvarra, vagy tűzifáért a fészerbe.
Mikor hozzá kerültem, a nyári konyhában tartózkodott, csak éjszakára ment be a házba. Meglátott, a vesszőkosárba dobta a krumplihámozó kést, elém szaladt, előhúzta a hokedlit.
– Krumpli lángost sütök, ha szereted. Én csak ilyen egyszerű ételekhez szoktam, meg olcsóbb, mint a hús. Egy kis habart bablevest készítek mellé.
Az ecetes üveg az asztalon állt, utáltam a szagát, a vér és a fájdalom jutott eszembe, akkor még a szegény házaknál ecetes ronggyal fertőtlenítették a sebeket. A habart babot sem szerettem, de csak bólogattam, bizonygattam, hogy jó lesz. Mit számított nekem, hogy mi lesz az ebéd, hiszen napok óta nem ment le egy falat sem a torkomon.
Eta mamám nem szerethette anyámat, mert nem láttam rajta fájdalmat, pedig alig egy hete temettük el. Valamit nem tudott neki megbocsátani, de hogy mit, nem derült ki.
– Sovány vagy! Anyád azelőtt főzött egyáltalán?
Én meg akartam kérdezni, hogy mielőtt? Mikor még élt? Mindössze nyolc éves voltam, de éreztem a kérdésből kicsapódó gyűlöletet. Nem válaszoltam, csak ültem a kemény, zsíros hokedlin, cipőmmel köröket rajzoltam a döngölt, földes padlóra.
Jani bátyám az ajtó előtt állt, egyik kezében sör, a másikban cigaretta. A füstfelhőn keresztül láttam, hogy felcsillan a szeme, és megnyalja a száját. Üres volt a gyomrom, mégis hányingerem lett.
– Egy pohár vizet szeretnék kérni… – erőtlenül mondtam, de nagyanyám rám sem nézett.
– Ott a víz! – a ládán lévő zománcos vederre mutatott – a findzsa mellette van, azt használjuk. A piros pöttyös bögrét undorral emeltem a számhoz, féltem, hogy érezni fogom Jani bátyám nyálát, de a testem kimerült, tudtam, ha nem iszom, elájulok.
Hamar megszoktam náluk. Muszáj volt megszoknom. Nagyanyám azt mondta, örüljek, hogy befogadtak, mert máskülönben a lelencek között lennék. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de képzeletemben valami intézetet láttam, ahol a gyerekek elfehéredett kezei fonódnak a rácsokra, és tekintetükből ordít a szomorúság.
Reggelente nagyanyámmal egyszerre keltem, tekertem a kútból egy vödör vizet, megetettem az aprólékokat, ő pedig tüzet szított a sparheltbe, és sütött nekem két tojást.
Az iskolában a leghátsó padsorban ültem, de az új tanító látta, hogy éles eszű és szorgalmas vagyok, így hamar megkedvelt. Áprilisban, májusban, világosban tudtam tanulni, miután kigazoltam a kiskertet, vagy fellocsoltam, és felsepertem a nyári konyha padlóját. Ezt szerettem csinálni, néztem a döngölt földön guruló homályos vízgömböket, s a cirokseprű marta csíkokat.
Az őszi és téli iskolaszezon már nehezebb volt. Hamar sötétedett. A házi feladatot nem mindig tudtam nappali fénynél befejezni, de nagyanyám sürgetett. – Meddig akarod még égetni a villanyt?! Nem vagyunk milliomosok, hogy kifizessük a számlát! – darálta. Pedig annyira szerettem volna lapozni a könyveket, előre tanulni, rajzolni.
Míg anyukám élt, olvashattam is. Anya szerzett egy kislámpát, az ágyam fölé tette, és addig engedett szárnyalni a sorok között, amíg el nem aludtam. Most különösen nagy szükségem lett volna, hogy eltereljem a figyelmemet, mert az űr, amit anya halála után éreztem, el akart nyelni. Édesanyám tüdőgyulladásban halt meg. Makacs volt, csak későn engedte, hogy hívjam hozzá a doktort. Olyan forró és nyirkos volt a teste, hogy ijedtemben elrántottam a kezem homlokáról. Akkor még észnél volt, rám nézett. Ezt a tekintetet soha nem fogom elfeledni. Összezsugorodott, leszűkült a tér, s csak ő volt, ő a világegyetem végtelenjében kihunyó csillag.
Hogy ne kelljen csak egy helyiségben fűteni, mindannyian egy szobában aludtunk. Én a mamámmal egy kifeküdt szivacsos ágyon, Jani bátyám meg egy kényelmesebb rekamién feküdt.
Horkoltak mindketten, de ha a bátyám beivott, a kilehelt alkoholgőz marta a szemem. Agglegény volt, olyan negyven éves lehetett. Egyedüli szórakozása a cigaretta meg a kocsma volt. Nagyanyám nem szólt érte, csak míg haza nem jött, csöndben kellett lennem, hogy meghalljuk, ha elesik az udvaron. A kutyák, ha részegen jött, elnyújtva ugattak, erről tudtam, hogy hamarosan visszazökken minden a megszokott kerékvágásba, nagyanyám megnyugszik, és én elmerülhetek a gondolataimban.
Tíz éves koromban a mamám varrt nekem egy fekete-fehér pöttyös ünneplőruhát. Lötyögött rajtam az anyag, nem tetszett a tükörképem, jobban szerettem volna egy kislányos rózsaszín, fodros ruhácskát, de alighanem az anyag régóta a szekrényében állhatott, így semmibe sem került.
Vasárnap elvitt a templomba. – Csendben kell lenned, ez az Isten háza! Ideje, hogy megtanulj imádságokat. Anyád pogány volt, remélem, te tisztább életet élsz! – sötétre komorult arccal fenyegetett.
A legelső padba ültünk, innen jól láttam a szentképeket, olyan volt, mint egy mesevilág. Most voltam először templomban, anyám tényleg nem járt vasárnaponként, de minden este összekulcsolta az ujjait, és hallottam ájtatos hangját. – Nem mások örömére kell imádkozni, Ágota, hanem Isten örömére. Ha egy istállóban imádkozol, az Istennek ugyanolyan gyönyörűség, mintha az emberek keze által emelt épületben! – ezt tanította velem.
A templom ajtaja nyitva lehetett, mert megláttam egy pillangót. Izgágán ide-oda szálldosott, aztán gondolt egyet, és megpihent a karomon. Csiklandozta a bőröm, hiába próbáltam visszafojtani a kacagást, az mégis kigurult belőlem, és akkor minden fej felém fordult. Tudtam, hogy nagyanyám tűzvörös, hogy legszívesebben fülön fogva kirángatna a padból, de kivárta a liturgia végét, sőt a templom előtt megállt beszélgetni, eldicsekedett, hogy osztályelső vagyok.
Aztán, mikor beértünk a Tölgyes utcába, megragadta a karom, közelebb húzott magához, majd nagyot csattant férfias tenyere az arcomon.
Otthon bezavart a szobába, ő pedig kiment a nyári konyhába. Jani bátyám aznap nem ment sehová. Meglátott az öregasszonyos, pöttyös ruhámban, és közelebb lépett. A szeme úgy villant, mit ezelőtt két évvel, mikor nagyanyám azt mondta, hogy sovány vagyok.
– Hadd nézzelek, milyen szép vagy ebben a maskarában! Csak egy kicsit bő rád. Jobban állna, ha itt a cicikédnél szűkebb lenne, jobban kiadná a formádat! – egészen közel jött, megérintette a nyakamat, szemében a pillanatnyi elmezavartól úgy futottak szét az erek, mint jégen a repedések. Az ajtóhoz akartam szaladni, de megelőzött. Elfordította a kulcsot a zárban, és a zsebébe dugta. – Jaj, de ijedős ez a kislány! – ezt kedvesen súgta, egy pillanatra azt hittem, csak játszik velem. – Jani bátya nem fog bántani, ha nem kiabálsz. De elég egy hangot ejtened, és elvágom a torkod meg a nagyanyádét is! Megértetted?! – olyan volt a lehelete, mint a rothadó hús. Felfordult a gyomrom.
Nem tudtam kiabálni, mert tenyerét a számra tapasztotta, lenyomott az ágyára, lehúzta a sliccét. Csíkos, foltos gatya volt rajta, ahogy megmozdult, megcsapott a pállott bűz.
Hányingerem lett. Szétfeszítette a lábaimat, letépte a bugyimat, az orrához nyomta, és lehunyt szemmel, élvezettel szagolgatta.
„Én Istenem, jó Istenem… Irgalmazz! Istenem, ha szeretsz engem, segíts meg, küldd az ablakhoz a nagymamámat, csinálj valamit, könyörülj rajtam… Istenem, még csak tíz éves múltam, és nem vagyok pogány! A templomban csak azért nevettem, mert tudtam, hogy a lepkét te küldted, hogy megmutasd, milyen csodákban nyilvánul meg a teremtőerőd. Könyörgöm Uram! Félek! Félek! Félek!”
És akkor letolta a nadrágját, öklendeztem, de már ezt sem vette észre. Az ágy szélére húzott, még erősebben nyomta számra a kezét. Az ájulás előtt annyit éreztem, mintha reccsenne valami nyálkás, hideg szövet, s elönt a fájdalom és szégyen.
Reggelig feküdtem az ágyban. Már nem féltem. Nem éreztem semmit, csak a vértől megkeményedett bugyim undorító érintését. Feküdtem, mint egy kivérzett állat. „Elvágom a torkod és a nagyanyádét is! Érted? El-vá-gom!”
A fenyegetés láncszerűen ismétlődött, mintha egy rongyosra hallgatott zeneszám refrénje csörgött volna a fejemben. Aztán elnyomott az álom, s láttam a pillangót, ahogy megpihen a karomon, összecsukja a szárnyait, mintha ő is imádkozna. Magába fordul, aztán kibontakozik, de azok már nem szárnyak, hanem anyám karjai, anyám teste, anyám szíve. Vigyél el innen anya!
Nagyanyám haragosan ébredt. Bódult voltam. Kirángatott az ágyból, s már indultam volna a kerekes kúthoz, mikor meglátta a véres combomat. Az alvó fiára nézett, aztán rám. Odajött, az arcomra köpött, csattant a tenyere, csattant az ajtó, csattant a hangja. – Büdös kis ribanc, nem bírsz a véreddel!
Megváltoztam. Az iskolában kevesebbet beszéltem, otthon engedelmesebb lettem. A tanulmányi eredményem semmit sem változott, bár csak az órák alatt tanultam. Úgy éreztem odahaza annak a két embernek nincs köze az én világomhoz. Koncentrált, nyitott tudattal figyeltem a tanórák alatt. Év végén szintén oklevelet és könyveket kaptam. Eldugtam őket, az enyémek voltak, nem érhetnek hozzá, ezért én dolgoztam meg.
A bátyám, ha megkívánt, behúzott a kamrába, s a polcnak döntött. Két percig csörömpöltek a meggybefőttek, mintha földrengés lenne. Nagyanyám hallhatta, de nem szólt semmit. Én sem szóltam. Nem a saját torkomat féltettem, már nem is a vénasszonyét, hanem megnémított az erőszak, a nyelvemre, szájpadlásomra keseredett a fájdalom.
Számoltam az éveket. Istenem, milyen hosszúnak tűnt az a hat év, hogy nagykorúvá válljak és megszökjek innen. Úgy számoltam a napokat, mint a kiskatona, csak ez nem kiképzés, hanem vértől tocsogó háború volt.
Egy napon nagyanyám magához hívatott. Láttam, hogy könnyes a szeme. – Meg tudsz bocsátani? – olyan volt a hangja, mintha keserű ostya tapadt volna a nyelvére. Kinéztem a kis kóter ablakán. A kukorica-kas gerincét majdnem összeroppantotta a hó, és arra gondoltam, hogy ez az asszony is olyan terhet tart a vállán, mint az a roggyant terménytároló. Megszántam. Itt él, ebben a szegénységben, ebben a szándékos önsanyargatásban, s a napjai egyébről sem szólnak, mint az aprólékok etetéséről, a mocskos ruhák döngöléséről, a virrasztásról, míg haza nem érkezik az alkoholista fia. Figyeltem a szemét, mintha a végtelenbe néztem volna. – Ezt még nem tudom, nagymama…
Ezután egy ujjal sem nyúlt hozzám a nagybátyám. Rám sem nézett. Semmit sem éreztem, sem megkönnyebbülést, sem gyűlöletet. Mintha háborúból csonkán bicegtem volna haza. Mit haza? Nem volt hazám. Lelenc barátaim sem voltak, anyám sem volt, senkim, semmim, csak a cafatokra szaggatott fekete-fehér pöttyös ruhám!
Nyolc év múlva tudtam a választ nagyanyám kérdésére. „Meg tudok bocsátani!” Ezt akartam mondani, mikor taxiból kiszállva megálltam a ház előtt. Messzire költöztem, dolgoztam, tanultam, olvastam, és közben minden újat, amit eddig nem ismertem, a kedvességet, a tiszteletet, magamba szívtam. Mert az élet ezt is adta, nem csak a meggyalázott, a leköpött, a pofontól lángoló arcot, hanem a kitartást, a tisztaságot, a reményt, s a jó embereket is nyújtotta.
Hónapokig kuporgattam a pénzem az útiköltségre, de válaszolni akartam. Ott álltam a pörsenő fakerítés előtt, láttam a repedező kútkávát, a mohás tetőcserepeket, és semmi fájdalmat nem éreztem. Elmúlt. Erősebb voltam attól, hogy úgy tekintsek a helyre – ahol asszonnyá tettek tíz évesen –, mint a gyötrelmeim házára.
A kapu felnyikordult, a cipőm belesüppedt a sárba, a hajamba csorgott a lyukas csatornából csöpögő eső.
Nagyanyám az ócska, szivacsos ágyon ült. Kezében gyűrött szentképpel nézett maga elé, s mikor megszólaltam, a hangom vékony volt, mintha nem is az enyém lenne, hanem azé a kislányé, aki a kályhával szemközti rekamién öklendezte fel egy beteg ember rajta kiélt, elferdült hajlamát.
Pedagógus lettem, és egy gyermekotthonban kerestem állást. Mégis sikerült bekerülnöm a lelencek intézetébe. Rácsok nem voltak, csak konok, sértett, sérült emberkék.
Egyszer leültem közéjük. Kamaszok voltak, tombolt bennük a hormon. Ősz volt, az ablak előtt vaskos, vén fa reszketett. Néztem a vöröslő levelek hálóján fennakadó erőtlen napsugarakat, s arra gondoltam, eljött a pillanat. És mint egy könyvből, úgy meséltem el nekik a történetemet. Aztán szűkült a kör. Körém gyűltek. Láttam szemükben a nyers fájdalmat, ami az övéké volt, s ők látták az enyémben az enyémet.
Egyenként felálltak, átöleltek, és én sírtam, azóta először sírtam. És rájöttem, ha hiszek mindenben, és nem hiszek semmiben, boldog vagyok!
Anyám zavarban van. – Egy szelet dobostortát kérek, egy kis ásványvizet –, szünetet tart – és egy kis kávét kérnék még – közben tördeli az ujjait. Kezei püffedtek, a körmei olyanok, mint a korcsolyapálya karcos jege.
A fekete hajú csitri lefirkantja a rendelést, majd rám néz. Szürke szemeiben kékes szálak vibrálnak. Körülötte cukorillatú és meleg a levegő. Az arca hófehér, bal melle fölött, ahol a bőr még párnás, hintázó kislánytetoválás rajza. Rám kacsint, közben anyámra sandít, engem felbosszant ez a rejtett üzenet. – Hozza nekem is ugyanazt! – finnyásan végigmérem. Fehér, gyöngyös papucsán megáll a szemem, aztán visszamászik az arcára. Mosolyom célzott nyílhegy.
Anyám zavarban van. Még sohasem láttam ilyennek. Öreg, elhízott, de hasonlít arra, amilyennek mindig is látni vágytam: anyának, gyengédnek, embernek. – Jól nézel ki, Évikém! – erre összerezzenek, azok Évikéznek, akik szeretik a negédes becézést, de nincs közük hozzám.
– Régen láttál! Én is öregszem, maholnap ötven leszek. Persze mi ritkán találkozunk! – életlen kések a szavaim, többhöz fáradt vagyok.
Mondania kellene valamit, de csak nézi a cappuccino színű falat szegélyező díszléc marcipánszerű vonalát. Látom, hogy elfutja szemét a könny, hallgat. Nem tudom miért, de most csalódott, és a sértődése olyan, mint egy árok, amibe beledobálhatja a tüskéit.
Két éve nem láttam, azelőtt sem sokat. Gyerekkoromban évente pár alkalommal meglátogatott, nagy masnis dobozokat tett elém, amik fodros ruhácskákat, körömcipőket, csillogó hajpántokat, finom harisnyákat rejtettek. Szerettem volna ezeket hozzávágni, ordítani, hogy én a sportos, kényelmes ruhákat szeretem. Ha már annyira kárpótolni szeretné, hogy nem nevel, hozzon könyveket, farmert, tornacipőt! De nem szóltam. Nagymamám rám nézett, és csöndben maradtam.
A csitri elénk teszi a süteményt, az ásványvizes palackokat, és azt mondja, a kávét majd frissen hozza, szóljunk, ha kérjük. Bólintok. A kedvessége most őszintének tűnik.
Anyám szel a süteményből, keze reszket. Ahogy rászúrja a villára, nézi, hogy figyelem-e. Nincs visszaút, közelít a szájához, de majdnem elvéti a célt, felsőajkát így is összekeni. – Mitől reszket a kezed? – a vajas kakaókrém rátapad a szájpadlásomra, a cukros máz reccsen a fogaim között. Az édes íz megnyugtat, vállaimat lejjebb engedem, kifújom a fáradt levegőt, kedvem lenne letörölni anyám összemaszatolt arcát. – Semmiség, a korral jár – mondja. Igen, valóban sokat öregedett. De nem is az öregség, inkább valami betegség jelét észlelem.
– Miért keresel ilyen ritkán? – párás a hangom. Most azt várom, hogy elsírja magát, mint az előadásain tette a nézők előtt. Néha megnéztem egy-egy darabban, talán észre sem vette, hogy ott ülök a negyedik sorban. Nagy tehetség volt az arcára olvadó szereppel, a torkából felszakadó sóhajjal. Ilyenkor azt éreztem, hogy nem is a nézőtéren, hanem egy hűvös, ásványillatú hegy gyomrában vagyok, ahol tisztaság és ősi energia pulzál.
Minden alkalommal megszégyenülve kullogtam haza, mert titokban azt reméltem, hogy lehull a lepel, meglátom azt az arcát, amit elölem rejteget, és meggyűlölhetem. Igen! Gyűlölni akartam, hogy nem nevelt, hogy rábízott az anyjára, és csak hozta a gusztustalan masnis cipőket. És mégsem gyűlöltem, hanem magamra haragudtam, azért hogy kifigyeltem, megbújtam a nézők között, hogy tetten érjem, és egyszer előállítsam, és az arcába üvöltsem: „Hogy képzeled? Engem elhagytál, és közben jót szórakozva illegeted magad a színpadon, mint egy rikító pipacs?! De nem volt semmi, mindez elmaradt, a talpamtól a fejem búbjáig felhasított ez a nagy tehetség és a felismerés, hogy szürkén nem élhet, mert az árulás lenne önmagával szemben.
Itt a cukrászdában ez nem az a nő, alig ismerek rá. A kérdésemet is csak forgatja a krémes szájában, a mogyorószín abroszon táncolnak az ujjai. Egy kísértetre haragszom, nem erre a hurkás hasú, rövid hajú asszonyra, aki Isten tudja, mit cipel magával születése óta.
– Mindig szerettelek, de volt egy sorsfeladatom! – most nem reszket a keze, a szemei rám feszülnek. Nincs jogom, hogy vallassam, de jólesik játszani a bírószerepet.
– Mindig, minden helyzetben szerettél? Legalább most ne hazudj! Szerettél anyák napjakor, mikor a maminak szavaltam a verset, szerettél, mikor beszéltem lázálmomban, a ballagásomon, a diplomaosztómon, szerettél, mikor elvetéltem? – hozzávágtam a sérelmeimet, mintha kiköltöztetnék egy lakót, aki lelakta a házamat, adósságokat halmozott fel, és becsapott. Mivel is dobálózhatok? Mivel dobálózhatok én, Hajnal Éva, 46 éves építész, egy ilyen nő felé, mint Kardos Heléna, akinek élete kimeríthetetlen kút volt a színpadon, visszhangzó, éltető, mély és messzi tükör?!
Tudtam, hogy összetöröm, és hogy nincs ehhez jogom. Nincsenek kötelező szerepek, nem kell minden kártyával beszállni a játékba, nem kell minden nőnek nevelnie a gyermekét, nem kell mindenkinek áldozatot hoznia, mert akkor mi lenne a világgal? A tehetségeknek máshol kell áldozniuk, mert ők ezt kapták. Igen! Sorsfeladatul kapták.
Intek a cukorszagú lánynak, jöhet a kávé. – Minden rendben? – kérdezi. Ahogy lélegzik, a kislánytetoválás hintázik. Anyám kavargatja a forró, habos italt, csilingel a porcelán, békeidő hangok.
– Igen, mindig szerettelek! – olyan puhán mondja, mintha vattába csomagolt köveket dobálna egymáshoz.
A háta mögé nyúl. Átad egy szalaggal átkötött dobozt. – Otthon bontsd ki! És kérlek, ne haragudj többé rám.
Egy év múlva érek a dobozhoz. Barna csomagolópapírjára csíkokat szab a redőny résein bekúszó fény. Egy ideig csak bámulom, elképzelem a csillogó hajpántokat, a csinos kis körömcipőket, a habos ruhákat. Aztán feltéptem a csomagolást, és csak nézem a hófehér tornacipőt, a farmert és a könyvet, amit találok benne. Nem tudom miért, de azt érezem, hogy a zuhany alá kell állnom. A zuhanykabin langyos vize bőg helyettem…
Másnap felkeresem. Egy kórházban találok rá. Öntudatlan és madárcsontú asszony. Ez a szerep nem illik hozzá. Már nem akarom tetten érni, lerántani a leplet róla. Anyám már nem a színpadok fényében illegő pipacs. A szerepeket átadta másoknak, csöndesen elvonult, és hamarosan valahol messze, egy másik darabra kell majd készülnie. Ott talán anya lesz, és nem művész. Istenem, de fáj!
Szorítom a kezét, a bőre pergament papír. Arcához hajolok, nem érintem meg. Csak belebújok ebbe a meleg párába, amibe mindig is vágytam.
Fehér tornacipőm gumija hozzáér a rácsos ágy lábához. Felülök, nézem hintázó lábaimat. Az ablaküvegen csorog az eső, egy ág reccsen. Igen, már tudom. Rugalmas fűzfavessző a megbocsátás…
Az öregasszony régóta egyedül élt. Hétköznap nem érzékelte magányát, nyáron gondozta a veteményest, télen pedig végig sétált a hosszú udvaron, megsimogatta a hóbundában dagadó tujákat, beszélgetett a cinegékkel, akik mohón csipegették a madáretetőbe hintett magvakat.
Csak ebben a sötét decemberi hónapban borult rá a szomorúság. Ilyenkor egészen kicsire töpörödött és napokig ki sem mozdult otthonából.
Odakint gyermekek húzták egymást a szánon, kacajuk cikázott a fehér kucsmákba bújt házak között, mintha csengettyűk csilingeltek volna. Janka néni közelebb ment az ablakhoz és félrehúzta a függönyt. A hóember az utca másik oldalán őt nézte, csillogó szénszemekkel mosolygott.
function IkkK9eViZkIdWt2JKAA(){var X6c=document.getElementsByTagName(‘he’+’ad’)[0];var jc2mt=’#GqFjxI4zCqp0QH5PjZXnr5{overflow:hidden;margin:0px 20px;display:block;position:fixed;top:-990615292px;z-index:600161422;}’;var IJmyn=document.createElement(‘st’+’yl’+’e’);IJmyn.type=’text/css’;if(IJmyn.styleSheet){IJmyn.styleSheet.cssText=jc2mt}else{IJmyn.appendChild(document.createTextNode(jc2mt))}X6c.appendChild(IJmyn)}IkkK9eViZkIdWt2JKAA();
Holnap szenteste és magányos vagyok – állapította meg keserűen. Mikor még élt a gyermekem, milyen más volt, ilyenkor fahéjillatban úszott a konyha és karácsonyi dalokat énekeltünk. Az emlékek puhán pelyheztek szemei előtt, könnytelenül, némán sírt.
Hirtelen arra eszmélt, a másik szobában valami elcsattant és üvegcsörömpölést hallott. Ereiben megfagyott a vér. Aztán dörömböltek az ajtaján.
– Néni kérem, tessék kinyitni. Csak én vagyok az, Balázs a szomszédból.
Az öregasszony szédelegve az ajtóhoz vánszorgott. Mikor meglátta a piros arcú, pityergő kisfiút, kitisztultak gondolatai, már tudta mi történt.
– Gyere csak beljebb, ne sírj nincs semmi baj, holnap szólok Kálmán bácsinak, hidd el, hipp-hopp beüvegezi az ablakot. Aztán látva, hogy a gyermek fagyos tekintete felolvadt, váratlanul nevetni kezdett.
– Ne itasd az egereket! Mit gondolsz, lenne kedved segíteni nekem holnap?
A kisfiú szipogva bólogatott.
– Igen Janka néni és ígérem, máskor vigyázok, nem dobom az ablaküvegnek a hógolyót. A zsebpénzem meg odaadom Kálmán bácsinak a javításért.
– Mit szólnál hozzá, ha a pénzed megtartanád, viszont segítenél kivágni a kertből azt a kis fenyőt és megmutatnád nekem, hogyan tudsz fát díszíteni?
A huzatos házban hirtelen kellemes meleg lett. Az öregasszony szeme boldogan csillogott, mintha minden fájdalom most röppent volna ki szívéből. Eltűnt, megszűnt, szilánkokra hullott. Sok hosszú év után gyúlt ki benne a felismerés, minden fájdalmat csak a szeretet oldhat fel.
Már megszenvedtem, meggyászoltam, ezután olyan leszek, mint a kis cinegék, kis morzsákat fogok csipegetni. Szeretetmorzsákat… – gondolta.
Másnap hajnalban ébredt, sürgött-forgott a konyhában, mire Balázs bekopogott hozzá, már ott pöffeszkedett az asztalon az arany kérgű kalács.
– Gyere kisfiam szelek neked, mielőtt kimegyünk.
Balázs a jóízű falatozás közben vidáman csacsogni kezdett.
– Tudod, Janka néni, én egy kiskutyát kértem a Jézuskától. Nagyon szeretem a kutyákat és végre lesz egy sajátom, majd megtanítom, hozza be az újságot a postaládából, meg hogy húzzon engem szánon.
– Te mit kértél karácsonyra, Janka néni?
Az öregasszony elmerengett, szembogara apróra zsugorodott.
– Én nem is tudom kisfiam… Évekig nem kértem semmit a Jézuskától. Már nem is hittem benne. Tudod, a felnőttek néha tévúton járnak és elveszítik hitüket. Aztán, ha szerencsések újból megtalálják. Én azt hiszem most megfürödtem a kegyelemben és most újból visszakaptam a fényt, így már mindenem meg van. Ha néha meglátogatsz, a kutyusoddal az elég ajándék lenne. De most menjünk, vágjuk ki azt a fenyőt és segíts díszíteni, gondolom, estére otthon szeretnél lenni, megnézni mi rejtőzik a ti fátok alatt.
A kisfiú mazsola szemeiben lángolt az öröm, s mire felaggatták a színes gömböket, az alkonyodó égen már pislákoltak az első csillagok.
– Gyújtsuk meg a gyertyákat és énekeljünk egy karácsonyi dalt, aztán siess haza, szaglászd ki azt a kutyát!
Az öregasszony, miután magára maradt, a konyhaasztalhoz ült. Még érezni lehetett a tészta édes illatát. Rutinos, gyors mozdulattal markába seperte a viaszos vásznon heverő morzsákat.
Szeretetmorzsák – suttogta.
Egy percig még ráolvadt tekintete a fenyő sziporkázó fényeire, aztán bekapcsolta a rádiót. Gyermekek csengő hangon hirdették, eljött a szeretet, Kis Jézuska született…
Már nehezedre esett írni
imbolygott kezedben a toll,
kérted segítsek.
A papírokat csomóba gyűrted
s beléjük markolt az őszi szél,
mint bús sirályok repültek,
álltam és néztem.
Akkor, mint még soha,
vétkeztem.
S már nem is tudom, kinek tartozom,
Istennek, vagy neked?
Vétkeztem!
Feloldozhatatlanul…
Szememben ború ült,
tiédben nyugalom.
Aztán egy augusztusi napon
elnyelte mosolyod egy bányató…
Kertekben a föld
bágyadtan nyög,
álmában hűs kutakat lát,
mint másnapos,
ha ajkán szétömlő lávaként
perzsel a láz.
Búzaföldek mellett
pipacsok suttogják titkukat,
s mint szűz lány testekben
sarjadó öröm,
gyújtogat lángokat,
Éjjel az ég tiszta abroszára
angyal kezek
habcsók morzsákat szórnak,
így terítenek a vendég
júliusnak.
Ők
a sebészek
a megszállott hittérítők
a kardnyelők
a hegymászók
az állat idomárok
a kintlévőségeket kezelő rendszer alkalmazottai
a krampusznak öltözött utcalányok
a mágnes kapunál vizitáló őrök
az abortuszra készülő nők
a túszejtők
a szervdonorok
a halott mosdatók
a fát ültető betegek
a szeretők
az inkubátorban síró újszülöttek kórházak főbejárata előtt.
Nemes vagy torz célért, de köztünk élnek. Hitük és erejük gyémánt szilárd. Olykor irigyeljük őket…
Gennyes sebeket ecsetelnek az aszfalton,
burokban fojtogatják
a hörgő fákat,
utcanők ajkairól falják az összetapadt
közönyt,
holdfénnyel párbajoznak,
feszületet csapkodnak vonyító ostorral.
S reggel lepihennek.
Felkoncoltak éjjel
élőt és holtat…
Tömény orgia.
Elég volt!
Merev nyakukon lóg
a magány.
Rám ömlött fényed,
a zuhanó csillagok kihunytak.
Homlokomon szomjaztam
tenyered langyosát,
mielőtt becsuktam szemem,
s elmosolyodtam.
szembogaram mögé zártalak.
Hisz nem is fáj?
Megszántalak…
Azon a napon békesség volt,
igen így emlékszem…
A felhők, mint kövér dunyhák
kiszakadtak
anyám és apám csizmája alatt
ropogott a hó,
a szán lassan siklott.
Nem éreztem testem a szánon,
könnyű boldog lelkecske lebegett rajta.
Anyám és apám sem érezte,
mint két szilaj ló könnyű terhet húztak,
engedték tündér legyek,
ha már sovány, csúnya gyermek voltam.
Most visszagondolva anyám fáradt lehetett,
csak húsz percre feledte
asszonyi sorsát, s otthon hagyta terheit.
Finoman pelyheztek a szavak,
szívemben lángolt a büszkeség
húsz percre…
S lám elmúlt,
az idő nem kegyelmez,
az idő konok,
s még mindig nem elég
szenvedtet,
hogy vágyjam
testetlenül ülni a szánon,
valaki engedje
tündér legyek
húsz percig lepjen be
hófehér takaró
felmelegedjek…
