1. Prológus
Hellász fölött a napkorong egy aranytál,
nincs emlékezet, hiába is akarnál,
nem rejti törékeny hattyúnyak amfora,
nem ízlelheted, milyen is volt a bora,
a nők csókja, kacagása az agyagnál
nem maradandóbb, talán nem is anyag már,
ezért a múlt csupán egy halk metafora,
fosszilis lenyomat, zene kottanyoma.
A van kitörlődik, akár egy telt honlap,
a ma lényegét felülírja a holnap,
mert a szélkakasnak más lett a fejdísze,
s soha nem azt kukorékolja, hogy hisz-e!
Felhőfoszlányok – akár egy hajdani nép,
hulló levélfóliánsok – hajnali kép.
2. A másik világ
Nekem a van velem. A lesz s volt nélkülem,
ám amíg velem forog, addig az én fülem,
s az én dobhártyám, amivel én hallok,
az én nyelvem, amivel szerelmet én vallok.
Forog, pörög és elkap a nagy Szédület
(a csillagok ennek köszönhetik létüket),
mint a spiráljukba zárt galaxishalmok,
fekete semmibe egyszer belealszok.
Az is lehet, hogy az már egy másik világ,
hol semmi kis kőlapon nem ázik virág,
de kő se, amikor már tényleg nincs idő,
minden, mi lenne, meghal, mielőtt kinő.
Próbáljatok elképzelni egy hűlt helyet
oda, ahol tegnap még a szív lüktetett!
3. A bűntudat
Elébb én voltam, később jött a bűntudat,
hogy magamban meghaladjam a tűrt utat,
ne megszokás, vezessen a lelkiismeret,
melyet nem szabnak ki út menti ingerek,
ha szégyenem arcomon erős pírt mutat,
és rajtam ok nélkül bárki is mulat,
illemet, modort, alkalomhoz ingeket
talán váltok, de nem törik gerincemet.
A létezés már önmagában alku, harc,
ritkán öröm, siker, legtöbbször kudarc,
ám mikor tükörbe néz bennem a morál,
a lelkem valamitől mégis perforál,
s ahogy az Univerzumból az űr árad,
galaxisával térdre dönt a bűnbánat.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.11. @ 14:00 :: Pődör György
