Fagy ha még fájna,
nézzél a tájra,
búvik már a hóvirág.
Ahogy volt régen,
fehérből szépen
születik a jó világ.
Jelzik a hangok,
ha nem is harsog:
cinegék, szarkák, szajkók
vidám fohásza,
fakopáncs násza
ébreszt erdei cankót.
Csermely is csobban,
mint villám lobban
olvadó jégen a fény.
Szárcsa is lármáz,
ébred a kárász,
hol patak iszapja mély.
A szél néha bősz,
még alszik a csősz,
s kunyhójában a pásztor.
Kutyája csahol,
gazdához hajol,
hogy ébressze még párszor.
Felhők az égen,
nimfák a réten,
önfeledten játszanak.
Illat a futár,
hull a napsugár,
s csilingelnek lányszavak.
Nyílik a bimbó,
tartása ringó,
érzi már, hogy jön a nyár.
Fák húrja koboz,
méhecske poroz,
méz fénylik füzek haján.
Pődör György
ÖRÖK TEKINTET
Valahonnét indul mindig:
valamiért, valakiért.
Jóslatok hiába intik,
a földi térből már kiért.
A szembe talán könny szökik,
mikor megkísérti a fény.
Kegyetlen kínok átdöfik,
istenéhez fordul az én.
Így jön el benne az este
apró kis csillag a remény,
a horizont vak keresztje:
hajnal az olajfák hegyén.
Havazás
Hull a hó bokrokra, kőre,
lepelként borul a fehér.
Háztető marad csak pőre,
akár a test-meleg tenyér.
Szerethető ma az úttest,
mert nem látszódnak a lyukak.
Pocsolyát eresztő rút est
sem kínál fagyot alkunak.
Amolyan se tavasz, se tél,
nem választás, csak állapot.
Bóbiskol a lomha fedél,
nézi órán a számlapot.
A toronyban harang kondul,
derengenek a csillagok.
Az idő lassan lecsordul,
s fényfüggönyt húznak villanyok.
Kémények kósza füstje leng
stólaként a hold vén nyakán,
s takarja remény plüsse lent
a már közelgő éjszakát.
Elröppent már minden fényes petárda,
alszik a dőlt pohár, az év lezárva.
Pezsgő a bontott üvegben még pisszeg,
csillagok az égen, ezernyi kis szeg.
Távol az Írottkő, csak lélek látja,
mert csúcsát az álomfelhőbe mártja.
Lágy ölében Kőszeg szuszogó kisded,
tegnapját szorítja, mint múló kincset.
Szeléné csókját hinti fenn az égen,
súgva, mint alvó kedvesének régen,
hogy a Remény és a Szerelem örök.
Lám! A múló évek, mint időkörök
egy pillanatra mindig összeérnek,
dacára minden fagynak, ellenszélnek.
Nincsen arany, se mirha meg tömjén.
Három király sincs áhítattal térden.
Szalmák közt, édesdeden és gyöngén –
hej, de sokan várják, hogy visszatérjen.
Földi kis testben égi a törvény,
már nem Szűz ölén ring jéghideg télben.
Hit vezet hozzá, benned az ösvény:
ki Betlehembe tart, soha ne féljen,
Pásztorok jönnek, a karjuk erős,
imára nyíltak, de egyik se hős.
A világ újra reményre éhezett.
Bár meleget a tűz lángja ereszt,
az égre vetül egy árnyék-kereszt,
de nem látja más, csak a Megérkezett.
Az őszben vangoghi esték:
a fákról lefolyt a festék.
Lomha ködként terül a csend,
mert hallgat a lent és a fent.
Kigyúlnak, mint a csillagok,
űrből lopva kis illatot,
a függönyfátylas ablakok
rejtve, mi van az asztalon.
A holdas ég most kirakat,
és az árnyékból kiragad
kontúrosan néhány tárgyat
csillogva, mint angyalszárnyak.
Sejteti még a tört ereszt,
háttér a templom s a kereszt,
majd az utat körbelengi.
A távol már sötét semmi.
Beomlott tárnába vagy toronyba zárva,
így vagy úgy, de fél az ember, ha árva.
Ám félelmében hinni is megtanul,
hogy bármi jön, már nem jöhet váratlanul.
Amikor kövek közt a remény a párna,
mintha odakint már Istened várna,
s vele az ember nem maradhat alul,
bár kicsinyke sorsa kiüthet balul.
Hiába ítél, ki vélt hatalma mögé bújt,
véletlen vagy sors, ki az, ki porba sújt,
s kit nem véd meg semmi támgerenda,
hozzád fohászkodik, utolsó sóhajt
küld feléd, mert látja a sötétben búvó bajt,
s neki te vagy a segítő legenda…
Gondolatok egy bányagödörnél
A vén idő szegélyén üldögélek,
előttem a homokbánya partfala.
Mint a végtelen csillagüstökének
kőpora: ujjaim közt hull a dara.
Amit hallok, az múltból küldött ének,
évmilliók eróziós dallama.
Letűnt világ! Lám, mintha ütköznének,
s az ősi küzdelem ma is zajlana…
Eocén múlt: sok rég kihullt cápafog.
Rákok. Lám, megkövült a lábatok.
Veletek kezembe veszem csendemet.
Percen a tegnap. A ma hazaszéled.
Bizony! Csak szélfútta homok az élet,
felfedez, játszik velünk majd eltemet.
Szent Kinga emlékére
Távol az otthon. Már csöndes a határ.
Gyermekvolt-emlék minden, ami pannon.
Keserű szél fújdogál megtört hanton,
amerre vonult a Tegnap, mint vad tatár.
Só – verte gyűrű. Halkuló emlék – batár.
Játék csupán? Netán fénnyel kódolt alkony,
mi szétdúlt álmainkba mégis visszajár?
Fogként csikordul a kavics. Hamis remény
lopakodik, hazudva, bár a jelen kemény,
majd felrepít a jövő, az örök inga…
Ez már a csodák ideje: mély a tárna,
s mintha mindenki valami jelre várna.
(Hát) ne ígérj semmit, de hagyj bíznunk
Kinga!
Talán
minden ott az erdei tónál kezdődött
klottgatyás fürdéssel az arany napfényben
unkák és tarajos gőték sütkéreztek
a víz fodrain a vén idő redőzött
s a gyermekarcú tükörképben nem féltem
üzenete sem volt semmiféle nesznek
Talán
emlékszem milyen a szamóca illata
s megismerem még a vargányák kobakját
de nem számolom mit jósol hazug kakukk
ha fütyülni tanít erdei pinty dala
magasban hol ölyvek a fészküket rakják
mint élet sűrűjében elkísér a drukk
Talán
az élet-vadonban eltévedtem volna
ha nincs velem annyi intelem és tanács
ha nem figyelem a fák mohás oldalát
de itt a sűrűben – semmibe hajolva
ahol a szálerdö körbefog mint a rács
ölelő anyaként kínálja most magát
Talán
mégis csak oda kellene visszajárni
az erdei tóhoz mint szomjas szarvasok
nézni a tükrös csillagokat és várni
hogy a mesékből jönnek békés farkasok
gyermekként aban hinni történjen bármi
örökek a tölgyek s köztük a dallamok
