16.
Meglehetősen későn ébredek. Jéghideg vízben lemosdom, ezzel kényszerítem magam, az ébren maradásra.
Odakint hét ágra süt a nap. Már igencsak benne vagyunk a nyárelőben.
Kint könyökölök a folyosó korlátjánál. Csíkos fürdőköpenyben, mezítláb, és kíváncsian bámulom az alattam lüktető nyomortelepi világot.
Odafent vakítóan kék az ég, és egy elsuhanó MÍG 21-es jelzi, hogy szovjet barátaink vigyázó szemeiket országunkra vetik. A mosolygó reggel nagyanyámat kókadó virágai között találja. Kicsi piros locsolókannával, ezüstös haját kontyba formálva, virágmintás otthonkában hajladozik a botanikai csodák között. Egy kertszomszéddal odébb, Háromszéki Ica néni nagyobbacska fakanállal, olyan szépen faragott, mívessel, veri laposra kisebbik gyermeke a „jaj de rossz vagy, Ferike” búráját. Dodó és Paprika ülnek a lépcsőház kétes tisztaságú kövén és bikáznak.
Zavaros álmaim után korgó gyomorral várom a beígért tojásrántottát tejeskávéval.
Szmolinka Jóska kinőtt öltönyében parádézik a gangon. Várja szüleit, ugyanis ők minden vasárnap templomba járnak.
Azon elmélkedem, mivel kellene agyoncsapni a lusta napot, amikor az udvar végében feltűnik az Andzséló egy bili kék női kerékpár társaságában. Mögötte vidámkodnak a többiek. Itt van a csekély növésű Jattadra, aki kiskorában megkóstolta bilije tartalmát. A rossz nyelvek szerint, azóta szar szagú a lehelete. Velük tart a hosszúra sikeredett Prentin, és a bal szemén leragasztott szemüveget viselő Kupec.
Észrevesznek, ahogy támasztom a fakorlátot. Jattadra rám üvölt.
— Pofikám! Jössz bringázni?
— Persze, hogy megyek! Csak kajálok! — válaszolom örömmel, mert ezzel meg van a mai programom.
Kupec egy szemével hunyorogva — mert belesüt a nap — kiált vissza.
— A porolónál várunk! Addig az Andzsit megtanítjuk bringázni!
Tényleg! Ez eddig eszembe sem jutott, hogy ez az emberiség kudarca nem tud drót szamáron lovagolni.
Reggeli után előhozom féltve őrzött bringámat a sufniból. Én öszvér bringának nevezem. Félig lopott, félig vásárolt cuccokból lett összeállítva. Amikor kész lett, lefestettem citromsárgára. Állati dögösen néz ki, csak mindig tele van muslincával. Ezek a hülyék azt hiszik, hogy citrom. Tavaly nyáron ráfestettem, hogy bicikli, de ez sem használt. Ezek a bogarak marha bizalmatlanok. Azt hiszik átverés forog fent, és dafke rászállnak.
Rendőrfékezéssel érkezem a porolóhoz. Feltápászkodom, leporolom magam. A többiek az óvodakerítésnek támaszkodnak, a bicajok letámasztva a falnál. Egy bili kék villám cikázik el előttem. Kis híján áthajt a lábamon. Nagy nehezen behúzza a féket és megáll.
Andzséló az.
Piros az arca, ragyog a szeme. Abszolút boldogság terül szét az arcán.
— Tudok cangázni! — kiáltja felhevülten. — Gyerünk túrázni!
Rövidesen kiderül, abból áll a tudománya, hogy az egyenes szakasz az úgy, ahogy megy neki. Viszont a kormányt még nem tudja kezelni.
Ott áll terpeszben, bringája a lábai között, egészen kipirosodott az izgalomtól.
— Gyerünk túrázni! Menjünk a kiserdőbe!
Kupec megpróbál a lelkére beszélni, miszerint nem egy hátrány, ha tud kanyarodni. Azon egyszerű oknál fogva, mivel nem minden út egyenes.
Képtelenség beszélni vele. Egyfolytában fújja a magáét. Minden áron menni akar. Okos enged alapon, elindulunk. Úgy beszéljük meg, hogy végig tekerünk a Zágrábi úton. Egyenes, mint a nyíl, kanyar nincs benne, autóforgalom kizárva.
Felcihelődünk. Körbevesszük a női bringán roppant hülyén kinéző Andzsélót és haladunk. Lassan gurulunk az úton. Az út szélén vidám családapák játszanak kiskölkeikkel, a fruskák virágot szednek, és a Gombos Jucinak megint rohama van.
Változik a vonulás sorrendje. Most az Andzséló vezeti fel a sort.
Gyorsulunk. A bili kék villám, sebesebb iramot diktál.
Jattadra ráüvölt.
— Lassabban te faszkalap! Összetöröd magad!
Gúnyos, boszorkányos kacaj a válasz.
Ha lehet, még gyorsabban haladunk. Tépünk, mint az állat. Felállunk a nyeregből, a szél vágja arcunkat, könnyezik szemünk.
Képtelenség ezt a száguldó őrültet jobb belátásra bírni. Elől teker, mi pedig illendő távolságból követjük. Nem merünk a közelébe menni, mert félünk, hogy elesik és áthajtunk rajta.
A közeledő tragédia előreveti árnyékát.
Ahogy az lenni szokott, egyszer minden út véget ér. Vagy azért mert elkanyarodik, vagy azért mert keresztezi egy másik út, vagy azért, mert egyszerűen megszűnik. A Zágrábi út pont ilyen. Egyszer csak vége lesz, mert keresztezi a telep szennyvizét és mocskát összegyűjtő nyitott csatorna, amely Kőbányát válassza el Kispesttől. Ez a Büdös Árok. Az árkon túl van célállomásunk, a Határ úti Kiserdő.
Sebesen haladunk, az Andzséló elől kurjongat.
A dráma a levegőben lóg.
Fékezni kéne, hisz tele a víz szarral és moslékkal.
Mi négyen az utolsó pillanatban rántjuk be a fékeket. Andzséló és a kék csoda, mint valami lassított felvétel emelkedik el a parttól. Úgy tűnik, egy darabig lebeg a levegőben, majd egy hangos csobbanással merül el a trutymóban.
Dermedten állunk. A zavaros hordalékot nézzük ott, ahol barátunknak nyoma veszett. Egyszer csak előbukkan a feje, majd a felső teste. Szerencséje van, mindössze derékig ér neki a bélsár.
Sietve kerítünk egy hosszú botot, azt nyújtogatjuk feléje, hogy a partra segítsük.
Mocskosan, büdösen ránk rivall.
— A bringám nélkül sehova!
Ezzel alámerül a ganéban. Felbukkan, mély levegőt vesz, majd megint eltűnik a szemünk elől. Kis idő múlva diadalittasan emeli ki a kétkerekű villámot a mocsadékból.
Hosszas ráncigálás és huzavona után kint vannak a parton. Szerencsétlen, olyan büdös, hogy nem lehet megmaradni mellette.
Elindulunk visszafelé. Elől a bűzbomba, mi meg mint az elnöki kocsisor, mögötte. Orrfacsarón hosszú az út hazáig. Amerre elhaladunk az embereket csodálkozással vegyes undor fogja el.
Házunk közelébe érve megállunk a Lehoczkiék kertjénél, és elkérjük a slagot. Cimboránkat nagy nehezen megtisztítjuk a szartól. Az elviselhetetlen bűz marad. Nem merjük őt tovább kísérni, mert ismerjük az anyját. Szegény asszony! Amikor meglátja a gyereket, először a saját haját tépi, utána a fiáét. Természetesen minket is sűrűn emleget, és nem a legszebb szavakkal.
Amikor ebédelek, a kellemetlen szag még mindig az orromban van.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
