Marthi Anna : Apróhirdetés

Nyomtatás

Elolvasta:
48
Nyomtatás

csak azt adtam neked mi úgyis tied

szentjánosbogár-szerelmedet

visszatükröződnöm is csak szépen

fénytengelyünkön át érdemes

Nyomtatás

Elolvasta:
51
Nyomtatás

Annyira szeretnék újra alkotni – a játék örömével -,
mint horgolt ruhát játékbabának, rajzolni  színes fényt,
festeni, te mögülem nézed – a vállam felett – titokban
odaállva. Elengedett vágyakkal zabál fel helyette Hiány.
Mert hiány itt kimondhatatlanul végtelen érzésű tenger,
mégis robotként-űr féltésben virágzó figyelemmel, és
a türelem, legalább az, elrejtve robbantja szívben a célt:
megküzdenék mindenkivel már egyetlen veled-holnapért.

Nyomtatás

Elolvasta:
46
Nyomtatás

Tenyered fészkébe helyezem fejem,
bent szelíden ül vagyban a gond.
Gyógyítva kisöpör kristálykék huzatot,
űrbe mártózik bambán szép tudatunk.
Ugratlak lágyan, mert hiányt pótol e fény,
kezed éke lettem, és Te élsz-e még?

Nyomtatás

Elolvasta:
166
Nyomtatás

Naplójegyzet 2020 01 01

Mennyi izgő betű fut, szalad – mondjátok?

Három regény, három regényhős?

Sok statisztámmal vagyok csak Én?

Spirituális egómmal jártasan.

Szomorú üres fejem?

Bőgőmasinás bátorsággal szembejön

olykor a (az aki a) épp a legrészletezőbb

irodalmam.

Nyomtatás

Elolvasta:
441
Nyomtatás

Mostni kell, micsoda trauma tortúra, ha

ha, viccelni sem tudok, megérteni – igen.

Nyomtatás

Elolvasta:
534
Nyomtatás

Havazik, hanyatt fekszem kőrised alatt, hajamba belekapott a szél – suttogja neved – látod jó fiam, eljön az ünnep nélküled – ujjaim nem engedik az utolsó érintést – hangod is itt suttog mellettem – lépted a hóban topog, egy nyárról maradt levél anyját siratja – tenyeremben melengetem, már nem tudom életben tartani – utánad siet, ahogy rózsád sápadt szirmai is – már annyi hó gyűlt össze az udvaron, hogy angyalt rajzolok – nélküled – nővéred is mellém fekszik – ma nem nevetünk, gyöngyök lettek a könnyek – gördülnek messze… lassan ránk talál az este – csillagok gyúlnak – odabent gyertya adja lángját – nézd sütöttünk mézest, ahogy szereted – illata bejárja a házat – havazik – még hanyatt fekszem kőrised alatt – fázok nélküled – nem melegít a fáj – emlékek jönnek hozzánk, szépek és nevetgélnek – tavaszok és nyarak ölelkeznek – négy karácsony – négy nyomorult év – havazik – neved suttogom, míg arcomra engedem a szállingózó hópihéket – hangod hallom, szárnyad vállamon érzem – hazajöttél – vártalak – jégvirág díszíti az ablakot – szobádba beköltözött a csend – egy rózsa még emlékeket őriz – ágyadon a párnák mesélnek – takaród engem ölel – havazik – én jó fiam, az ajtóban állok…

Nyomtatás

Elolvasta:
629
Nyomtatás

Csókod lopnám, Szeptember,
fehér köd a varázsköpenyed.
Tarlódon lépkedő ujjbegyek,
tépkedhetném tükörarcomat.

Új utak szemeid szeretet-éh.
Azzá fordítod tét vermeimből.
Lopakodás csak a beszéd,
hallomásaink játszóterén Ő.

Becsapós szokás a könnyű,
nehéz szívvel most tekergő.
Barátkozni erő-dobbanásig,
akaratlanul is egy levéltánc.

Nyomtatás

Elolvasta:
85
NyomtatásA zárójelek nélküli szöveget hiába küldtem.

Jaginak

(Oly nagyon tudni mások versét,

mint az a messiás, aki mögül kihátrált az Isten;

pokolba az igazságok viszonylagosságával,

a sokféle úttal, az örökös útjelzőkkel,

egyáltalán az élet sem tud meglenni halál nélkül.)

Lett egy kiscicánk, miután a másik egy autó alatt…

És ez az apróság egyszerre haldoklott, pedig még

alig engedtük a másik helyére szívünkbe;

és rohantunk vele egy őrülthöz, aki mindent

az állatokért, és azt mondta, félóránként

hívhatjuk, mi lesz. Mert bizonyára mérgezés,

édeset ihatott a drága – fagyállót – a bolond,

és most infúzióra kötve küzdelem folyik:

alkohol és fagyálló közt agónia. Félóránként

hívtuk, mehettünk – életemben akkor láttam

először hőst, gyereket, négylábút, részeget egyben,

támolyogva de jött felénk, tele élettel.

Azóta velünk, cirmos (volt) fiú, nagy jellem.

/Jaginak küldöm ezt, benne figyelmeztetés is

de csak zárójelesen ebben a macskás világban:

ne add magad olcsón hét életünkből még

azt az egyetlen egyet sem!/

Nyomtatás

Elolvasta:
83
Nyomtatás

Elmozdult higany a szelíd köd villája.

Hálás tapintattá lett szótlanság baja:

homlokra csodált óriás napkorongok.

A misztériumok ideje lépéseké, amíg

szárnyalás asztrálerezete egy darab.

Csalánteával ringatja kertjét álmom,

és egész éggel szereti világ a világot.

Nyomtatás

Elolvasta:
120
Nyomtatás

(mert az angyalok is írnak haza)

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni, és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.

Mennem kellett, oda messze, ahol minden kék és vidám nevetés cseng-bong a fák hegyén, ahol madarak gyűjtenek emlékeket, és hozzák el reggel, hogy éjszaka majd párnád alá rejthessem – te észre sem veszed, csak álmodsz velem.

Oda ahol a léptemben a te lépted jön velem, ahol ölelésed mindig karomon ül, ahol illatod a virágok szirmán ébred, ahol a tavasz nem feledi el a bimbóhasadást, az esők lágy simogatását.

Oda ahol az álmok valóssággá válnak, ahol nincs fájdalom és bánat, ahol újra éljük azt, ami egykor a legszebb volt.

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Látom, ahogy naponta térdelsz ágyam elé és öleled magadhoz párnám, neki súgod, amit nekem súgnál. Ujjaid takaróm cirógatják, és vigyázva hajtod össze ingemet, nehogy egy gyűrődés majd vállamat sértse. Kabátomon a hasadást naponta öltöd, pedig tudod, már nem hasad tovább – mégis hiszed, így kell tenned. Az emlékeinket dobozba rejtve őrzöd, féltve idegen tekintetek elől. Mosolyom nővéreimnek adtad, sóhajom tenyeredben pihen, s ki nem mondott szavaim apám kapta meg – azóta egyre ritkábban hallom hangját.

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Drága kis Lilikém naponta felemlegeti az együtt töltött évek vidám pillanatait. Oly apró volt még, de emlékei vele maradtak, ott nevetgélnek babái közt, este ágyba indulnak vele, éjszaka egy csillag, nappal egy angyal vigyázza léptét. Nem beszél másnak arról, amit lát vagy érez, csak veletek osztja meg – hisz hat évesen is tudja, vannak, akik kinevetnék ezért. Neked anya, neked megtanítja, amit tudnod és látnod kell.

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.

Úgy mentem el, ahogy ősszel a fáradt levelek, ahogy eső hagyja magára a felhőt, víz a kiszáradt patakmedret, mosoly a szájszélét, ahogy a fáradt vállat az oda nem érő ölelés.

Elmentem, de naponta visszatérek hozzád, ott vagyok minden ajtónyikorgásban, fák halk sóhajában, polcon árválkodó könyvek lapjain, a gyertya pislogó lángjában, árny vagyok falon, szó nyelveden, érintés ujjaid hegyén. A reggeli kávé illatában, cigaretta szálló füstjében… ott vagyok veled anyám s te velem a mindenségben.