ezek most
fáradt vallomások
kérheted a szám kezem
minden rejtekem tied
csókjaiddal zárd be
repes? szívem
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
ezek most
fáradt vallomások
kérheted a szám kezem
minden rejtekem tied
csókjaiddal zárd be
repes? szívem
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
Elolvasta:
435
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Mostni kell, micsoda trauma tortúra, ha
ha, viccelni sem tudok, megérteni – igen.
Elolvasta:
86
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Beszélj magamban.
Minden hajnalod kibontja fényem kontyát.
Minden erdőd kecses fuvallatod érintésétől borzolódna.
Mint hosszú pálcaujjak, fegyelmezik szívünket a fák.
Madárcsevegésbe fojtva őrzöm, hozzád repülni kész, beszédes leveleim.
Itt ősz van. Kint még tavasz, esőtől tompa észjárású délelőtt.
Lomhaságba bújna, hozzád sietne, de csak papíron kódorog néhány betű.
Sorolva a hiány változatait, keresem a megelégedést arrébb tolt tárgyak helyén.
Szívbe tűzdelem az idő alkatrészeit, mint fontos állású szőrszálhasogató:
részben viselem az egészbe bolondult emberi valóság fényezőt.
De lobbannak álmaim, ahányszor a csend elér.
A kettőnk rendjét érleli asztalon, széken, füzet és könyv.
E harmónia engedelmével vetem papírra, mint beszédesebb tökéletlenséget:
újraéledt tartalékaim. Őrzöm-e még a boldog gyermeket,
kit anyja szoknyájától von el a pillanat,
játékban fedezni fel a megmaradt időtlenséget?
Áradó víz vagyok-e?
Vagy néhány cseppemmel koldulom a nincsent?
Istent.
Itt felejtett kettősségben.
Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Képzeletem már nem jön velem.
Oda.
Összegyűjtögetem levelenként
a csendet, őszi kosárravalóm,
hervadt fodrú, felsírt, kisírt
valóm. Zordabb ne légy, adj
pihenést. Pihegő lélekőr a jó is.
A pillanatnyi
lehetséges
szó szerinti
halott.
Valahol egyszer magamra lelek.
Ez ugye háttal állva készül el most,
a Napnak.
Már letörölted a palatábláról nevem?
Mehetek illúziókat tépni? S ha nehéz,
jöhet még keservesebb is, hát nekiülök,
eltépkedem, mit már cipelni nem ildomos
rágondolni sem, csak tépkedés közben
látom amint fonnyadó kezeim közt
búsan ül, magába roskad egy papírdarab,
lehajtom szamárfülét e versnek, erre
sincs szükség már, lopva még eszembe
jutsz.
Nem kívánok magamtól búcsúzni,
befejezetlennek hiszem,
ami nem kezdődik el
másban.
Milyen humoros.
Be sem fejezett
érzelmeimmel
viaskodok,
s hiába
engedem el –
maradnak.
A világ nincs HÁT
baj,
álmom
mégis eltűntél.
Sok szomorú óra vár.
Sápadttá, sovánnyá nevel.
Szemfényvesztés lenne, ha
ismét szelíden hívom rejtekéből,
simogatom megmaradt, sima lapomat.
Múzsám elhagyott. A papír érintkezik
érzéseimmel, végighúzom ujjaim.
Betűk helyett könnyek folynak,
ma nekem mindent szabad.
Szabaddá lettem ismét.
A fehér lap misztérium.
Régóta álmodtam bele, most
visszakérte az Úr. Hiszen
megértem, gyönge szálon csüng
a szerelem, röpte most
szárnyszegett madár, és csak
gubbaszt, akárha kályhamelegre
ítélte volna a tél, magában beszél.
Romlik szeme, másképp csipog,
csőre koppanása –
három pontra korlátozott…
*
U.I.: A sör habjában ne láss felhőt,
nem bújik többé oda egyetlen apró mosolyom
sem.