Vasas Marianna : Levél a képzelt jövendőbelihez

Ajándék a tudat, hogy létezel – valahol.
Valahol, valahol… Valahol.
Kint csillaglajhárok kapaszkodnak fellegek ágaiba, én mégis a legföldibb, de egyúttal legszebb földi érzést próbálom a lapra örökíteni, tintám kopott, elmém gyatra, hisz még nem ismerlek, csak akkor érezlek egy kicsit, ha feltekintek a Holdra…

 

 

Ajándék a tudat, hogy létezel — valahol.

Valahol, valahol… Valahol.

Kint csillaglajhárok kapaszkodnak fellegek ágaiba, én mégis a legföldibb, de egyúttal legszebb földi érzést próbálom a lapra örökíteni, tintám kopott, elmém gyatra, hisz még nem ismerlek, csak akkor érezlek egy kicsit, ha feltekintek a Holdra… Ernyőm kibontom, s repülök Feléd, ha kell, világokon át, hogy megleljelek, itt a Kozmoszban — vagy ha ott soha, akkor szféraszeretőként állsz majd oldalamon, s én megtalállak, addig éljek is.

Eggyé válik minden, majd külön. Vagy fordítva? Ki tudja.

Az isteni a Földre költözött, s a Természet kontextusában rejtezel, pihegsz, kitárod ősi szárnyaidat, Te, Érzés — Te, szerelem.

Az Ismeretlen kulcslyukán mindig, mikor próbálnék bepillantani, valami tüskés tárgy szúrná szemem — ha nem kapnám el gyorsan fejem, hiszen annyi eszem még nekem is van, hogy legalább külső szempárom óvjam, hogy láthassalak valamikor Téged… ha már belső szemeim el is homályosodtak.

 

Ha a hétköznapok még azokat is ködvirágokba borítják, Te nyílj ki belőlük, Kedvesem!

Akárki is vagy, s akárhol — zord parázsból szisszenő fájások vajúdják ki magukból a békét! A békét, mellyel Reád fogok nézni, olyan szemekkel, akár ha rég halottnak hitt szeretteim újra láthatnám… Téged mindig úgy foglak nézni!

Mint ahogy a képekbe, melyeket verseinkhez választunk, mi, méltatlanul nem méltatott poéták, nem lehetünk nem szerelmesek, úgy nem élhetjük le egy olyan mellett életünket, akit nem szeretünk halálosan, perzselő, szinte mardosó tűzzel.

Mit ígérhetek Neked, kedves képzelt, de hamarosan életembe bukkanó Társam?

Ha véletlenül ismerjük már egymást, de még nem értek össze vérszomjmacskák-tépte fonalaink, akkor ismered már lényemet is, és abból következnek a bevonzott Végzet előzményei: a cselekedetek, melyeket már sejthetsz — hisz tudod, ki vagyok. Persze, meglepetésfordulatot, új pördületet, színt mindig viszek, vinnék személyiségembe, s ezáltal ismeretségünkbe, ez nem lehet vitás.

Ha azonban a homályból, hajlengető lassúsággal törsz elő, elfátyolozott paripákon ügetve — óh, szent avultság!… — tehát, ha nemsokára vagy sokára ismerlek meg, akkor csak azt ígérhetem, aki én vagyok. Nem vagyok visszfényed: önálló fénnyel rendelkezem. Látszólagos öntudatom ellenére azonban olyan odaadó leszek, mint anyamadár a fiókáihoz, mint vad krokodil a kicsinyeivel, akiket mégis oly’ gyöngéden, szülői szelídséggel véd és óv.

A harmadik lehetőség pedig, ha sosem ismerlek meg… nos akkor megmaradsz örök ideáliák rezdülő függönye mögött, melyet a balszerencsém, karmám, vagy ki tudja micsodám fagyasztott sosem-lebbenővé. Gyűrű sosem kell, sem pompa — csak sok-sok ölelés… és az abban érzett plusz végtelen.

De örökké Benned égek, s ne feledd, ha húszas éveim, vagy akár egész éltem Nélküled telik el, én leszek az a különös kis hópehely, mely zavartan mocorog, izgágán fészkelődik a légben, hogy aztán hangod szövetkabátjára hulljon, s megtisztítva annak ideges rezgéseit, olvadjon bele feketeségébe.

A tél is ekképp olvad tavasszá — én is ekképp leszek Veled.

 

Minden nap egy fokot őszülő kezét nyújtja Feléd:

Az Időben Eljövő Másik Feled

Legutóbb szerkesztette - Vasas Marianna
Szerző Vasas Marianna 27 Írás
Üdvözlök minden kedves Olvasót! Művésznevem Lángszender, mely az álomszerűségre és a tűzre, amivel írom verseimet és egyéb írásaimat, egyaránt utal. Több száz versem van már, de csupán egy töredékét hagytam meg - nálam szigorúbb kritikusa önmagamnak nem igazán létezhet. :) Témám elég szerteágazó, de a mély érzelmek, a fantázia, a képiség és a másvilági hangulat mindig is jellemző volt alkotásaimra. Remélem, elnyerik majd tetszésedet!