Szeibert Éva : Levél meg nem született gyermekemnek…

*

Levelem a mennybe címezem.

Kicsim! Neved, s nemed sem ismerem.

Ezért így szólítalak:

 

– Drága meg nem született gyermekem!

 

Húsz hétig voltam bölcsőd

és koporsód, apró zigóta voltál

már szerettelek, becéztelek.

Húsz hétig hordtalak

szívem alatt, méhem honában.

Úgy akartalak, s annyira vártam

mikor mozdulsz meg odabenn!

Azt hittem, otthonod vagyok,

pedig akkor már rég halott voltál.

Könyörgöm, mért nem szóltál,

hogy bajban vagy?

Csak ültél némán mozdulatlan,

és én tudatlan árva,

csecsemőmet várva jártam-keltem,

s egy nap a téren összeestem.

Kórházi ágyon ébredtem,

idős őszhajú orvos állt felettem.

S azt mondta, magzatom halott…

spontán vetélés, úgy volt, hogy meghalok,

ám a műtét, s a gyógyszer hatott.

A teremtő életben hagyott…

 

Néztem a hasam, már nem domborodott,

nem hittem el, hogy nem vagy ott…

Nem búcsúztál, el sem temethettelek,

Nélküled éltem le egy hosszú életet.

Hallod? A hangom még most is remeg.

Míg élek fogom nem létező kezed,

Drága, meg nem született gyermekem!

Fájó szívvel zárom bús levelemet.

Csókol Anyád!/Ki örökké szeret!/

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?