Hónap: 2018 február

Horváth Edina gyönyörű festményéhez írott versem.   Csillan a víz és susog a nád,kiáltást hallok, szél halk szavát,vihar készül, vagy csendes sikolyégitest fürdik pirkadatkor. Éjszaka rég kihunyt, haloványaz árnyék fél, teste oly sovány,játszik a Nappal egy toronynál,a fény aranytálcán detonál.

Kép:Internet kérdezz hátén felelekhisz éppen lelket belezeksaját lelkem ma a tétdarabokra tépem szétfájó múltat boncolokvézna ego-t rombolokfeltépem mi  rég szakadtössze- ami épp maradtkérdezz hátén felelekma síroks holnap nevetek

Vonul a várandós Idő, kőlépte kongó, rémítő kínbörtön rácsai közén, szökik az öröklét-remény. Lángoló lélekliliom kúszik a vérző falakon, kakofón őskánon remeg meglékelt emlékek felett. Sírnéma, megfagyott sikoly széttépett életlapokon, rémmaszkos pokol-színpada, könnyeket ont egy kőAnya.

Azt szólotta, ím egy „nagy” nő, gőgösködő, pöffeszkedő: – Mind paraszt ki vidékről jő!- „Paraszt” lennék? Megtisztelő!   Büszkeségem, nem szégyellem, hepehupák közt születtem, mint a vadrózsa a napon, ég és föld ölel szabadon.   Otthon nékem azt mondották, tisztességgel [… Tovább]

Meglepett, hogy nem ellenkezel,nem akadsz fönn semmiségekenés ez zavar, bántó ahogyindoklás nélkül jóváhagyod,amit szerintem nem kellene. Toporzékolj, üvöltsd, hogy nincs igazam,mert ez a komótos pakolgatás, ez afagyott félmosoly, a büszke, de lazamozdulatsor, a táska, az asztalra dobottkulcscsomó és az elviselhetetlenül [… Tovább]

  … ……………….. Gyakorta látni föld felé ……………….. roskadt öregasszonyokat.   Az öregasszony derékban előre dől – fölegyenesedhetetlen testtartással – mintha egyetlen vágya lenne a végső párhuzamosság a föld és felső teste között, megbékélve a végtelen csöndes igyekezetével.   ………..Tágabb [… Tovább]

(Jaginak) Oly nagyon tudni mások versét, mint az a messiás, aki mögül kihátrált az isten; pokolba az igazságok viszonylagosságával, a sokféle úttal, az örökös útjelzőkkel, egyáltalán, az élet sem tud meglenni halál nélkül.   Aztán ébredés, árad az öröm, mit [… Tovább]

fotó: internetről

Ujjaid finom vonalát bámulom  a kockás abroszon, – még benne ég a vágy – bódít a forró, nyári este, de a zöldszemű  szörnyeteg – féltett titkomat  megint kilesve – közénk oson. Gyomromban ijesztő  féltés remeg: jaj, mi lesz  ha elveszítelek! Idézem [… Tovább]

Az illusztráció: Albert Pinkham Ryder festménye, 1887.   Amíg a kitaszított lelkekben orkán dúl, a hajóhíd túlzó ígéretektől remeg. Önjelölt, markáns kormányosok harsogják túl a horizonton közelgő viharfelleget:   mind kapitány lenne eme szomorú hajón. Irányt keresve sem, de zászlót [… Tovább]

A fenyő fehér mátkának öltözött, abroncsszoknyáján díszes ékkövek, kis kék-sárga frakkos lovagok, körültáncolja vidám cinegesereg. Jégparketten pörög a színes társaság, a téli kert, egy márvány bálterem, vén, szakállas szelek fújnak muzsikát, dércsengettyűk csendülnek hűvösen. A bál egyre csendesebben zsibong, ámulva [… Tovább]

Neked látnod kellett volna Őt, szólalt meg végül a pap, aki az áldozatot mutatta be. A mosolya éles volt, akár Ábrahám kése.  Nem válaszoltam. A tüzet néztem. Vagy talán csak képzeltem: a lángok már majdnem elérték az eget.

mély vagy szédítően magas merülök vagy emelkedek suhogok vagy csobbanok képes vagyok emlékezni tehát felejteni is képes vagyok középen szárítókötél a jelen mobil lepkegyűjtemény a rét a bennem-lakó gyermek nézi ujjong a felnőtt tűt és lepkehálót keres mivel a sínekből [… Tovább]

  Zöldje felejtett fák kérgén kaparásznak, és csak a létfenntartáshoz elég csip-csup ennivalóért bújnak a hóba – én alig ízlelt csókok szünetében sejlem az ízedet édes, télszunnyadt tájaidon hallom a csönd suhogását, s úttalan útjaimat araszolva bóklászok messzi utánad.