Seres László : Napisten kezében

Dermeszt a hideg, csont-vézna fákon
holtak lelkét himbálja a szél.
Árnya lóg csak bíbor fénykötélen,
fagyba burkolt síron táncra kél.
Elmosódott lábnyomok a hóban,
a fájdalom könnyet eresztett.
Összesüpped sírok, márványkövek,
térdre hullott korhadt keresztek.
Befelé les, aki ide téved,
holtaktól csak kérdezni lehet.
Koszorút zörget felettük a sors,
betűzi a vésett neveket.
Hantok ölében megtörik a fény,
rögből rög lesz a síri világ.
Örök az idő, végtelen a tér.
Isten kegyét így teríti ránk.
Ennyi az ember, ennyi csak a lét.
Életük egy, haláluk is egy.
Szerettek, öleltek öles tűzben,
most fagy honol, hol a szív pihen.
Mit tudnak ők, mi van most felettük,
nyár tüze ég, téli fagy apaszt.
A lélek él csak, jussa öröklét,
a test jel az ősi föld alatt.
Hajts fejet hát, ha erre visz utad
Napisten melegére várva.
Meríts erőt tőlük az élethez,
hogy méltó lehess a halálra.
(Kép: Internet)
Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.