Magdus Melinda : Apám sorsa

Karácsony szent estéjén távozott el egy másik dimenzióba Édesapám. Szívemben halálomig megőrzöm emlékét.

 

Még javában dübörögtek a tankok a környéken, amikor nagymamám hasában mocorogni kezdett egy újabb magzat. Harmadik volt ő a sorban. Akkoriban még nem tudták előre megmondani, hogy milyen nemű lesz a gyermek, de mamám érezte, hogy csakis fiú lehet a kis jövevény, mert ugyanolyan erősen rugdalódzik, mint két nagyobb fiútestvére tette annak idején. Nem is csalódott, amikor március idusán előbújt apám a meleget és védelmet adó anyai méhéből.

Cselédsorban felnövő anyjától nem sok mindent tanulhatott apám, hacsak azt nem, hogy nagyon sokat kell dolgozni azért, hogy ne haljon éhen az ember. A háború után nagy szegénység dúlt az ország északi részén, ipari üzemek sem voltak ezen a vidéken, hogy ott dolgozhattak volna az erejük teljében lévő férfiak. Csak a saját háztájiban lehetett gazdálkodni, már akinek volt elvetni valója, az tudta kitermelni mindennapi betevőjét. Erősen meg kellett fogni a kapa végét, ha enni akartak egész évben, és akkor még az egyéb megélhetéshez szükségesekhez nem is beszéltem. Nagyapám egyszerű földműves ember volt, aki kétkezi munkával kereste a kenyerét. Fia születésekor már közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez, az új poronttyal nem sokat foglalkozott, elég volt neki a napi robot, utána már nem volt kedve gyermekével bajlódni. Felnevelték őt a szomszéd nagyobbacska srácok, akikkel szintén nem értek rá játszani a szülei. Meg is látszott a későbbiekben, hogy elmaradt a családi nevelés és a szülői minta követése, mivel nem volt előtte ilyen minta. Az egyetlenegy minta előtte, hogy a szülei igencsak szerették a jó házi pálinkát, amelyből minden nap bőven fogyasztottak. Mindegyik testvére és ő is már kamasz korában rászokott az alkoholra.

Apám figyelme két év katonaidő letöltése után a női nem felé irányult. Mulatságokban múlatták az időt akkoriban a fiatalok. Nem volt belőlük hiány, az évszakoknak és az ünnepeknek megfelelően majd minden hónapban szerveztek ilyen-olyan zenés, táncos rendezvényt. Sötétbarna, göndör haján, igéző tekintetén, magas sudár termetén bizony megakadt a lányok szeme. Mindig mosolygó arca vonzotta a csinos fruskákat. Egy szüretibálon gabalyodtak egymásba anyámmal.

De sokszor mondtam régebben, hogy bárcsak ne tették volna. Ma már nem mondok ilyen butaságot, hiszen ha ők nem szerelmesednek egymásba, akkor most nem írhatnám meg történetüket.

Következő év tavaszán össze is házasodtak, aztán gyors egymásutánban született két lányuk. A piciket hátrahagyták a nagyszülőkre, ők pedig a távoli megyeszékhelyen keresték további boldogulásukat. Gyárimunkásként dolgoztak, hétvégén pedig hazatértek kicsiny kis falujukba, hogy gyermekeikkel lehessenek. Az ilyen kétlaki életmódot azonban nem lehet sokáig folytatni. Dönteniük kellett a falu, vagy a város között. A városi életet választották. Először albérletben, majd saját házban laktak anyai nagyszüleimmel együtt. Nemsokára bővült a család, húgocskám született. Szűkösen éltünk a szobakonyhás lakásban. Lehet, hogy ezért vagy éppen másért, de az apám jobban érezte magát a haverjai között a kocsmában, mint otthon. Jöttek a csúnya veszekedős hétköznapok, melyeket belengett az alkohol bűze, ami apám szájából gőzölgött. Csattantak a pofonok, reszketett anyám, és rettegtek a testvéreim is velem együtt. Viharfelhős gyermekkorom volt ez miatt, de a felhőket anyám szeretete igen gyakran eloszlatta. Ilyenkor mindig vidáman sütött ránk a Nap az összes meleget adó sugarával, és árasztotta ránk szikrázó fényét. Anyánk hősies majomszeretete tudta csak feledtetni és elnyomni apánk nemtörődömségét és italozó életmódját. Amikor apám – nagyon ritkán – néhány hétig nem nyúlt a pohárhoz, akkor kenyérre lehetett volna kenni. Játszott velünk, segített a házimunkában, élte a munkásemberek mindennapi csendes életét. De ez az időszak nem tartott sokáig, fizetés tájékán, amíg tartott a pénze, addig csak ivott és ivott egyfolytában.

Édesanyám a városi létet megunván majd húsz év után úgy döntött, hogy visszaköltözünk arra a vidékre, ahol gyermekkorukban laktak. Bízott benne, hogy apámnak is jót tesz majd a környezetváltozás, elszakad ivócimboráitól, és talán véget vet italozó életmódjának. Sajnos ebben nagyot tévedett. Harminc kilométerrel odébb egy vidéki falucskában kezdtek új életet három gyermekükkel. Új ház, új gyermek, tartja a mondás. Nálunk ez valóban így is volt. Egy év múlva megszületett legkisebb húgom, negyedik nem várt gyermekeként szüleimnek. Volt helye a pénznek, annál is inkább, mert nővérem és én is eladó sorban voltunk már akkor, és két éven belül férjhez is mentünk. Anyám vért izzadva teremtette ki a stafírungunkat és rendezte meg szerény lakodalmunkat. Apám csak részt vett, és jól berúgott rajtuk. Hogy miért nem vált el édesanyám tőle, azt mai napig sem tudom. Aztán jöttek sorban az unokák, majd nemsokára a két húgom is házasodásra adta a fejét.

Negyven évig mindent, de mindent édesanyámnak kellett megoldania a favágástól kezdve a kenyérre való előteremtéséig. Egyszer aztán megelégelte ezt a kegyetlen sorsot a jó Isten. Hatvanhat éves korában apám rosszullétre panaszkodott, annyira szédült, hogy nem tudott felkelni az ágyából. A háziorvosa nem ismerte fel azonnal a bajt, hiába ment el hozzá apám. Másnap mentővel szállítottak kórházba és stroke-t állapítottak meg nála. Azután egy korty alkoholt sem ihatott többé. Tizenkét évig nyomta az ágyat és közben átélte a kínok kínját. Kiszolgáltatott volt a betegségének, állandó segítség nélkül nem tudott volna létezni. Édesanyám és húgom gyámolította hosszú éveken keresztül. Ez alatt az idő alatt volt ideje átgondolnia az életét. Megtanult imádkozni és hálás lenni minden ajándékba kapott napért, óráért, percért. Bocsánatot kért az elkövetett bűneiért, és mi gyermekei és anyám is megbocsájtottunk neki. Talán ezért kapta a betegségét is és ezért kapott ilyen hosszú időt a sorstól, hogy le tudja vezekelni vétkeit. Utolsó hónapjának napjai emberfelettien fájdalmasak voltak számára és számunkra is. Sajnáltuk, mert nagyon szerettük. Elfeledve minden hibáját és bűnét. Talán a szenvedő Jézus arcát láttuk benne, amikor etettük, simogattuk, betakartuk, együtt imádkoztunk vele. Beszélni már nem volt ereje, csak a szeméből legördülő könnycseppel tudta kimutatni szeretetét, ami többet ért minden kimondott szónál.

Nyugodj békében, Apám, legyen számodra könnyű a föld!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Magdus Melinda
Szerző Magdus Melinda 26 Írás
Magdus Melindának hívnak. Nógrád megyében egy 600 lelkes kis faluban élek és dolgozom. Egy ismerős által találtam rá erre az online irodalmi folyóiratra. Amatőr költőnek vallom magam, kedvtelésből, magam és mások örömére írok és próbálgatom a szárnyaimat.