Szemelvények

 

 

Árpi, az öcsém újra minden kimenőre eljött értem, kivitt sétálni, hogy erősödjek. Egy ilyen séta alkalmával azt kérdezte tőlem:

— Te milyennek találod a Judit nevet?

— Szépnek. Miért? — néztem rá, és Klári unakahúgunk kislányára gondolva, ízlelgettem a nevét.

— Mert én az egyik legszebb női névnek tartom — mosolygott rejtélyesen.

Akkor még nem egészen értettem…

~~

A kosárgörbét szerkesztettük közösen, amikor bejött Jutka néni, egy újabb csomaggal, amit én kaptam és egy hírrel, ami arról szólt, hogy ki fognak költöztetni bennünket a szobákból. 

— Parkettacsiszolás és lakkozás lesz, pár napig a társalgóba viszik az ágyaitokat, folyosóra a szekrényeket. Egyszerre három-négy szobát ürítenek ki. 

Még fel sem fogtuk rögtön, hogy ez mivel is jár, az otthoni csomagra fordítottuk teljes figyelmünket. Jutka néni segített kibontani. Meg is jegyezte:

— Anyukád mindenben ilyen precíz? — célzott a módszeres elrendezésre a gusztusos csomagban. Dagadtam a büszkeségtől és megkínáltam túrós lepénnyel. A vacsorára tálalt főtt kolbászt pedig ozorai piros paradicsompaprikával ettük.

Azután kezdtünk összepakolni a kiköltözéshez.

Két hétig laktunk a társalgóban, tömegnyomorban, két másik szoba lakóival.

Szombaton kimostam a függönyöket az ablakokról és ágyvégekről, Balla Erzsi teregette ki a kertben, aztán épp’ a hajamat mostam már, amikor a nevemet kiáltották. Törölközőbe csavart fejjel mentem a rumlin átvergődve megnézni, ki vár rám az ebédlőben.  

Persze, hogy Árpi, és mellette állt egy sötétszőke, csinos, de kicsit ijedtnek látszó, szemüveges lány. Nem lehetett volna eldönteni, kinek nagyobb a zavara hármunk közül. Nekem a rendetlenség és a vizes hajam miatt, nekik egészen más okból.

— Bemutatom neked Juditot. Judit, ő a nővérem — törte meg a feszült csendet az öcsém.

Én meg a törölközőt igazgatva gondoltam:

„Aha, a legszebb név! A hordozója se rossz!” — néztem a kedves kis arcát.

Első találkozásom volt ez azzal a lánnyal, aki maga is a testvérem lett, aki a szüleim két unokájának anyja, fiuknak — immár — több, mint három évtizede a társa. Mintha a családunk soha nem is lett volna Judit nélkül. Ő az, aki ölében cipelte a beteg anyánkat, ő az, aki csaknem minden gondomra tud megoldást és megajándékozott engem is a két klassz gyereke révén a „majdnem anyuka” szereppel, azzal a kislánnyal, aki azt mondta nekem:

— Keri, de kár, hogy nem te vagy az anyukám! — Amire azt kellett válaszolnom:

— Inkább örülj annak, hogy neked két anyukád is van. 

Azt az első találkozásunkat azonban egy hír árnyékolta be.

— Megkaptam a behívót! — sietett túl lenni a közlésen az öcsém.

— Szent Ég! — kaptam szám elé a kezem. — Hová?

— Szentendrére megyek.

Judit a bepárásodott szemüvege mögül rápislogott és megfogták egymás kezét, aztán ő folytatta: 

— Amikor megkapta, nagyon elkeseredett, de szerintem jobb előbb, mint később.

— Várható volt, féltünk is tőle, de örüljünk, hogy ez egyben apu javulását is jelenti. No, akkor az én jó híremet mondom. Jövő hétfőtől gépkocsi visz az órás tanműhelybe!

— Na, hála Istennek! Ez már biztos?

Csak a vállaimat tudtam megemelni. Ki tudhatta azt biztosan? 

Búcsúzáskor Judit megkérdezte bejöhet-e akkor is hozzám, ha Árpi nem kap kimenőt. Buzgón mondtam igent. 

Másnap beszaladt újra az öcsém hogy megtudja, én mit szólok az ő választásához. „No, akkor ez komolynak indul” — gondoltam és őszintén válaszoltam:

— Az első benyomásom elég jó, aranyos kislánynak tartom — és ezt komolyan így is éreztem, hozzá még azt, hogy nagyon fontos ez a kislány, ha ilyen körültekintően készíti számára a „terepet” a mi Árpink.

— Akkor jó, mert ő el van ragadtatva tőled. 

„Ugyan, mitől? Talán a rólam szóló elfogult meséktől?”

Tehát, ’66. november 28-án reggel mind a ketten elindultunk.

Pár hét múlva a Fő-utcán mentünk Pali bácsival, egy katonai konvoj vonult el előttünk. Mintha Árpit láttam volna az egyik volán mögött…

Később kiderült, tényleg volánhoz ültették a híradósoknál.

A tanműhely akkorra a Molnár utcából egy hosszúra nyúlt átmenetre a Klauzál utcába költözött, egy — vegyesen, mesterekkel és segédekkel megosztott — ugyancsak zsúfolt üzletbe. 

A segédek messziről néztek minket, nem sokat törődtek velünk. De egy — a női büszkeségemet bántó — epizódra azért emlékszem.

Ahogy elmentem az asztala mellett, az egyik segéd halkan dúdolni kezdett:

”Szép a rózsám, nincs hibája,/ csak egy kicsit libegős a járása/…”

Rosszul esett, pedig ültéből úgy nézett fel rám, mintha csak a „szép” számítana, a „libegőst” pedig ő megbocsáthatónak tartaná, de én — akkor neki — nem bocsátottam meg.  

Természetesen másodikos tanulókkal kerültem össze, akiknek három év a szakmunkás képzés, ami az érettségivel nekem csak kettő. Sűrítve kellett megtanulnom a gyakorlati ismereteket. 

Negyven-egynéhány éves, már a korunk szemléletével oktató mestert kaptunk, kitűnő szakembert. Elegáns volt, jó modorú, mint egy angol úr.  Még kampósnyelű, fekete esernyőt is hordott magával.

A megboldogult Szabó bácsival ellentétben tőle nem ellesni kellett a szakmai fogásokat. Pontosan elmagyarázott minden fontos tudnivalót, közben érthetően, főleg láthatóan szemléltetve meg is csinálta, sőt ismételte.

Burkus Lajosnak hívták, Lajos bácsinak kellett őt szólítani.

Keresett nekem egy asztalt, ahol kényelmesen ülhetek, egy tucat fűrészszálat „… mivel ez nagyon törékeny, de a maradékot, ha lesz, kérem vissza” — mondván, vékony rézlemezt meg egy apró mintát adott. UMF német ébresztőbe pár milliméteres zárkilincseket kellett a minta után „nyersre” kifűrészelnem. (Később majd készre csiszolnom.) Este megkérdezte, hogy hány munkadarabot ejtettem le, miért nem szóltam, hogy vegyék fel. 

— Egyet, de köszönöm, fel tudtam venni — és a fűrészszál köteget nyújtottam felé.

— Ilyen sok maradt? — Megszámolta. — De hiszen csak egy hiányzik azon kívül, amit befogott! Ez igen!

Én meg egyáltalán nem örültem, halkan jegyeztem meg, hogy a Leonardóban volt alkalmam megtanulni, hogyan tartsam, hogy ne szoruljon meg, mert csak akkor törik, ha megfeszül.

Figyelmesen nézett:

— Csak így tovább és minden rendben lesz — mondta.

Kicsit zavarba is jöttem, bosszantott, hogy úgy dicsért meg, mint egy gyereket.

~~

Az intézetben hamarosan visszaköltöztünk a felújított parkettára. A szobánk szebb lett, mint valaha képzeltük. A csendes, tiszta környezetben kitűnően tudtam készíteni a szakrajzaimat. Budai is rendesen tanult, készítette a helyes kis mintadarabokat, amik babaruhákra emlékeztettek. Már a gimnáziumtól se félt. (Tényleg biztonságot adott neki, hogy ott voltam, ha segítség kellett? Ezt mondta!)

Ő felelt az új lemezjátszóért, élvezettel zenélt a társaságnak, aztán gondosan elzárta. 

Esténként Gallaival és Benyővel — a szomszédokkal — mentünk tévét nézni és kocsiba ültetve kigurítottuk Palcsit is. Vele nagyon jól meg tudtuk beszélni a filmek témájának elő- vagy utóéletét, mint például a Merilyn Monroe legendát. Ki tudja honnét, de már akkor ismerte a kapcsolatairól szóló, pletykának hitt történeteket. 

Palcsi javaslatára mindig hallgathattunk, amikor olvasnivalót kerestünk, vagy ha nem tudtuk, melyik filmet érdemes megnézni a tévében. Egymásnak aztán továbbadtuk a könyveket. Paula — a sajnos mindenkinél több — idejével remekül gazdálkodott. Olvasott hát, kiválogatva az értékeset! Szerette volna itt elvégezni a gimnáziumot, de — nekünk rejtélyes okokból — nem íratták be. Otthon az általánost nappalin, rendes időben végezte, itt azzal vigasztalta magát, hogy estin vagy levelezőn, egyedül maradva a könyvekkel nagy bajban lenne. Mondta ezt, amikor a regények magvas sorait egyszer sem jegyezte le, mégis fejből tudta idézni.

Mint már említettem, soha nem volt tétlen, ha nem a keresztszemeket varrta, akkor vagy olvasott, vagy hosszú levelekben véste le hallatlan bölcsességeit. Csendes partnerként, az asztal egyik felén én a szakrajzaimat szerkesztettem, a másik felén Palcsi írt némán, egy ideig a jobb, majd amikor az elfáradt, a bal kezével. 

És a legaktívabb akkor volt, amikor a közös olvasmányainkat vitattuk meg. Olyan cselesen tudott a társalgásba becsempészni egy-egy hasonlatot vagy idézetet a könyvből — ami rá hatással volt —, hogy rögtön kedvet kaptunk tőle a jeles mű elolvasásához.

Kesergő barátnőjét így okította levelében, miközben ő a négy fal közt élte a napjait:

 „Ne mutasd az Életnek, hogy egy kapcsolat neked túl fontos, mert akkor elveszi tőled”. Én ezt Erich Maria Remarqe ’A három bajtárs’-ából tanultam és biztosan van benne valami. Viszont felhívom szíves figyelmedet, hogy J.S. Bach kezét is a felesége, Anna Magdaléna kérte meg. Nem gondolod, hogy Neked is lépned kellene?” 

Stefan Zweig: ’Érzések zűrzavará’ról pedig ezt mondta:

— Határtalan jó kedvem támadt tőle, pedig nem egy vidám történet, inkább felemelő. Eljutottam arra a következtetésre, hogy betegségünket nem nyűgnek kell éreznünk, hanem természetes állapotnak, mely komoly problémákkal jár ugyan, de kinek sima az élete? A rögös út független a mozgáskorlátozottságtól — hangoztatta többször is. — Nem lehet előzmények nélkül senkit meggyőzni, idáig el kell jutni — legyintett, amikor látta, hogy nem sietnek vele egyetérteni. 

Abban tehát nem vagyok biztos, hogy ezek a bölcsesség-magocskák mindig termékeny talajra potyogtak… Az ő nyugalma azonban ezekből táplálkozott. 

A világ minden értékét ismerni akarta. Érzékenyen felfigyelt apróságokra is — lelki életet élt. Azt mondta, saját derűjét nem is érti, hisz oka egyáltalán nincs rá. 

Néha fellázadt, de amire realizálta volna dühös kirohanását addigra jobb belátásra bírta magát.

Kiszolgáltatottságára jellemző, amikor növeszteni kezdte a haját, az elhatározásig juthatott csak el. A gondozónők egymás után szólították fel:

— Paula, mikor megyünk fodrászhoz? — vagy: — Nővéred mikor jön, hogy levágja a hajad?

Palcsi magában kuncogott, hangosan csak ennyit mondott:

— Ráérünk. Várjuk meg, hogyan áll…

— Hogy érted ezt? — fogott gyanút Jutka néni.

— Növesztem…

A meglepő válasz kellő hatást ért el, meg sem állt a hír, szállt, riadalmat okozva, mint a betévedt éji pillangó. Míg aztán a gondozónők konzultáltak: milyen cselhez kellene folyamodniuk a szent cél érdekében. Az idős Anna néni vállalta a „beetetést”.

— Mária néni üzeni, hogy fényképész jön az igazolványképeket megcsinálni, rakjuk rendbe a hajadat. — Szelíd Paulánk erre görcsbe rándult. Kissé rekedten morogta:

— Ha Mária néni akar tőlem valamit, majd elmondja nekem. Én meg közölni fogom vele, hogy én mit akarok. — Mire a gondozónő ijedt hírnökként vitte a reakció hírét. Pedig azt nem igazán sejthette, mily gondolatot szült a düh, a szőke fürtök alatt: 

— Ha ebbe tényleg beleszól még Mária néni is, akkor ultimátumot nyújtok be: Ha megengedik, hogy továbbtanuljak, akkor levágatom a hajam, ha nem, akkor megnövesztem. 

Mielőtt azonban a pánik végleg eluralkodott, Palcsi váratlan fordulattal látszólag belátta, a zsarolás nem lenne méltó fegyver. 

Így aztán nem derült ki túljutott-e a hajvágás probléma a gondozónők körén.

— Remélem, most már nyugodt az álmuk — nézett a széke köré hullt hajcsomókra, keserű nevetéssel. 

Amikor elmondta mitől gondolta meg magát, gondolatban fejet hajtottam.

— A zsarolás hazazsuppolással is végződhetett volna, márpedig az én esetemben anyuékon segített a Rehab, nem rajtam — magyarázta teljes nyugalommal.

Elgondolkodtam, magam elé képzeltem a magas, vékony, már nem fiatal Szülikét, ahogy Palcsi néha szólította a mamáját. Gyakori látogató volt, az anyáknak az a fajtája, akire alaposan ráírta az élet a sok megpróbáltatást.

Ő volt az ANYA, aki nem mérlegel, ha a gyerekéről van szó, hanem azt teszi, ami a gyereknek jobb, bármibe kerül is az neki, akinek a szeretete kimeríthetetlen.

Tisztelet az anyáinknak! 

Húga és nővére is van Paulának. Életvidám, kedves teremtések, jöttek, láttak, derűt szórtak maguk körül. A kinti életből annyit hoztak, amennyire épp’ szükség volt bent. 

  

Egyébként Palcsi mindig remek humorral tette túl magát a váltakozó gondozónők — nem mindig megfelelő — segítségén. Nem azonnal derült ki róla, hogy mi lakik a törékeny, görcsös kis külső mögött, csak az együttéléssel. Nehézkes beszéde csak rövid ideig tűnt érthetetlennek. Nagyon hamar megszoktuk és türelemmel megvártuk, hogy kibontakozzon, mert érdemes volt azt kivárni. Bölcsességeit a világirodalomból merítette (amivel összezárva él), végül is az nem egy rossz forrás!

Számára nincs az életnek érdektelen területe. Érzékeny (sőt!), túl érzékeny ő. 

Egy lélektani krimi közben, amikor már éreztük, hogy rögtön történnie kell valaminek, ha akkor leesett vagy megzörrent valami akár a filmen, akár az ebédlőben (ahol a TV készülék állt) Paula majdnem leesett a székéről. Amikor a Belphegor nézésére készültünk, Budai a Palcsi kocsija mellé tette a maga székét.

— Ez a film végig csupa izgalom, időnként megfogom a kezét — mondta anyáskodva Icu. Ezt nagyon jól gondolta, mert Palcsiban fokozottan gyűlt fel és néha ellenállhatatlanul robbant a feszültség.

A gondoskodás oda-vissza érvényessé vált a kis szobánkban. December elején egy szerda este Palcsi rám figyelt fel. 

— Bogárkám, te olyan fehér vagy. Nagyon elfáradtál?

Volt vagy negyven, negyvenkét kiló és jó tíz évvel fiatalabb nálam, mégis én lettem a Bogárka. Talán a szemem színe meg a sötét hajam az oka, amikhez a szeretete is jócskán csatlakozott. Erre a szeretetre mindig büszke leszek: Nem osztogatja könnyelműen.

— Á, csak nem esett jól a vacsora — tereltem el a közelítő rosszullétemnek még a gondolatát is.

Csütörtök hajnalban aztán felébresztett a fájdalom. Háromkor is, négykor is bevettem egy-egy No-spát, de ötkor már Budai is felébredt a nyögdécselésemre. Felvette a gépét, hogy ki tudjon menni a nővérért. Kaptam Ridolt hatkor, de hét órakor mégis új, erősödő rohamok jöttek. Csak nehezen tudtam kimenni. Hánytam egy sort. Ezt bizony egy újabb, nagyobb vesegörcs követte. 

Reggel a gondozónők felhívták a műhelyt, a főnök jobbulást kívánt. Ágyban maradhattam egész hétvégén. Ittam a teát, szedtem a görcsoldót, mint otthon, még a gipszben. Hétfőn már dolgozni akartam. Be is mentem a tanműhelybe.

Egymást váltotta két gépkocsivezető. Egyik héten Pali bácsi vitt (aki a csontos, tenyeres-talpas Walter Matthau-ra hasonlított). Apámmal körülbelül egykorú lehetett és folyton valami jó, új potyaüzleten törte a fejét. A másik héten Vilmos János volt a soros sofőr, akit csak Vilinek hívtunk. Ő, a jóval fiatalabb, vidám fickó, a lányokat megcsipkedte, de ez valójában ártalmatlan cicázás volt. Férfiismerőseim közt azt a sort bővítette, akikről már alkottam — nem túl hízelgő — véleményt. Egyik utunkon a legjobb hangulatú beszélgetésünket zárta így: 

— Mondd, nincs neked otthon húgod vagy nővéred, aki nagyon hasonlít rád? — Ránéztem, legszívesebben azt válaszoltam volna, hogyha lenne, sem őrá várna.

— Sajnálom, nincsen — sziszegtem, pedig tudnom kellett volna, hogy nem sértésnek szánta. Az átlagember észjárásával képes volt ezt bóknak szánni! Abban a pillanatban meg tudtam volna ölni… Öt perc múlva már mulattam rajta magamban, hisz önmagát minősítette…

Malvin feljogosította magát, hogy anyatigrisként uralkodjon a sofőrök felett, ők pedig nevetve hagyták meg abban az illúzióban, hogy ő a főnök. Amikor rendszeresen szállítottak, ő — mint „főportás” — minden reggel körbepuszilt, ha tetszett nekem, ha nem. Pont úgy viselkedett, mintha egyes-egyedül tőle függne, mikor, kit, hová és melyik sofőr vihet az intézet kocsiján. Őt jól ismerve eszünkbe sem jutott erről meditálni. Mosolygott ezen minden érintett.

Egyébként kedvesen, udvariasan viselkedett a két gépkocsivezető. (Az ilyesmit nevezte Palcsi „mű hangulat”-nak). Jókedvükben elpanaszolták még a gondjaikat is — mint egy hangosított belső monológot —, mert egyébként nem tekintettek minket egyenlő félnek semmilyen szinten. Közömbösek voltak, azt hiszem. Ez a munkahelyük volt, mi pedig a munkadarabok.

A mellékútjaikról nekem mélyen hallgatnom illett, arra ők olyan természetesen számítottak, hogy arra külön kérni el is felejtettek, de szükségtelen is lett volna. Azt nem állítom, hogy szívesen falaztam, csupán úgy véltem, nem az én dolgom pálcát törni. Különben meggyőződhettem már, hogy Pali bácsi kicsit „szeplős ügyeiről” mindenki tudott. 

Egyszer az egyik gazdasági alkalmazott velünk jött valahová, és amikor a kapun kifordult az autó, a szemközti sportpálya kerítésén dolgozó mázolókra figyeltünk fel. Megszólalt a mi Pali bácsink:

— Te, Béla! Nem lehetne ezektől egy kis festéket szerezni?

— Nem tudom, de olykor valamit megvenni is lehet, Palikám! — válaszolt a kérdezett és jelentősen nézett rám.

Annak a korszaknak — egyes körökben — a természetes felfogása szerint: ki mivel dolgozik, attól piszkosodik. Azt hitték magukról, hogy ez imponáló vagányság, az ellenkezője meg mulyaság. Sivár, közhelyes logika, de akkoriban eléggé terjedt, akár a fertőzés.

„Miénk a gyár, vigyük haza!” — Nem akartam ezekről tudomást venni. Elhatárolni próbáltam magam…

Annak sem örültem, amikor sokat kellett várakoznunk valami magánakció, feketefuvar bonyolításakor és már hidegedett az idő. Fáztam a kocsiban, mégsem tehettem megjegyzést, de még akkor sem zúgolódhattam, ha a saját útjuk miatt félórával előbb jöttek értem a műhelybe, nem ám, hogy haza vigyenek, hanem ott kellett rostokolnom, ahol, és amíg az üzletet bonyolították. Azt úgysem tudtam titkolni, ha dideregtem. Legtöbb, ami kitellett tőlük, ha elvétve kérték az elnézésemet. Burkus Lajos  tudta, hogy tűrnöm kell, csak a fejét ingatta és vállamra tette a kezét, így adva tudtomra az együttérzését. 

— Menjen csak, majd behozzuk. — Így engedett el, de mindketten tudtuk, hogy nincs felesleges időnk, nem lesz mikor behozni. 

~~

Egyáltalán nem bántam. Boldog voltam, hogy végre járhattam tanulni a szakmát! 

Közeledett a karácsony, ami csak a szeretteim mellett ünnep igazán. Ráadásul azt is megtudtam, hogy nagypapa súlyos beteg. Látni akart.

A találkozás mélyen megrendített.

Először láttam őt öregnek. Már nem az volt, aki nem is olyan régen még megsértődött az orvosnál, amikor látása, hallása romlására panaszkodva ezt a választ kapta:

— Ez már a korral jár, Jenőfi bácsi kérem!…

— Ezt mondta nekem! Hát nem vagyok én még olyan öreg! — háborgott nyolcvannyolc évesen.

Akkor valóban nem is tűnt annak. Egy év sem telt el azóta, és már egy megtört öregember ült velem szemben. Csendesen rendelkezett, elmondta, hogy ő befejezte, nem vesz többé beteg órát a kezébe. Minden szerszám és az alkatrészraktár az enyém. Ezt régen eldöntötte már, csak most — hogy a csipeszt letegye — megsürgette a betegség. Úgy döntött ő és a család, hogy ilyen elesetten nem maradhatnak már egyedül. Hőgyészre, gyerekkora színhelyére települnek vissza, ott élő idősebbik lányával közösen vesznek egy nagyobb házat. Velük, az ő gondoskodásukban fogják élni ott életük utolsó éveit.

— Ne sírj, én boldog vagyok, hogy te viszed tovább a szakmát — itt megbicsaklott a hangja.

Megfakult a szép, mélykék szeme is. Úgy néztem facsarodó szívvel, hogy örökre megőrizzem, mert akkor nem hittem, hogy még láthatom. Fiatal és javakorú képei nem egy szívtipró férfit mutattak nekem, de behavazott fejével mindjobban megszépítette az idős kor.

— Nehéz lesz nagypapa nyomdokán helyt állni. — Próbáltam leküzdeni a feltörni akaró sírásomat. 

— Nem kell félned, csak jól figyelj oda mindenre, amit tanulsz, és az átsegít majd a kezdésen. Sok gyakorlattal meg belejössz majd. Látod, ezért szerettem volna, ha legalább pár hónapig együtt dolgozhatunk. Az élet másképp akarta…

Nehezen váltunk el. Kijött velem a kapuig. Jól az emlékezetembe véstem a kicsit megtört alakját. Az elmaradhatatlan, sokzsebes mellényében ekkor már csak egyetlen zsebóra volt, lánccal a gomblyukig. A sajátja.

Régen minden zsebbe jutott egy megjavított óra, mozgásban kipróbálni, hogy úgy is pontosan jár-e és csak akkor adhatta ki a kezéből, ha megbízhatóan mutatta az időt. Gyakran benézett apu üzletébe, és ha idegent fedezett fel a várakozó kuncsaftok között, akkor leült és feltűnően, lassan előhúzta az első, az aranyláncos órát, megnézte rajta a pontos időt, majd sorban minden zsebéből a többit. Amelyik pontatlannak bizonyult, azt hozzáigazította a lánchoz kapcsolt sajátjához. Rendszerint már a másodikra fel szoktak figyelni, a többi csak fokozta a figyelmet, egészen az ámulatig. Utólag aztán mindig bemutatkozott. Őt remekül elszórakoztatta ez a kis játék…

Számtalan hasonló ártatlan kis tréfát eszelt ki és jókat kuncogott, ha sikerült.

~~

Két év múlva:

A műhelyben előbb kétszázhatvan, majd egy hónap múlva már négyszázhúsz forint ösztöndíjat kaptam. Ráadásul kétszázkilencvenegy forint ötven fillér ebédtérítést.

Hitetlenkedve néztem a borítékokat.

 „Nem is igaz, hogy eljön az idő, amikor rendszeres fizetséget fogok kapni!”… — Csuda jó volt ez az ismeretlen érzés: fizetés, ami „jár nekem!”

Az inas-béremből ekkor az intézeti ellátásomhoz százhatvanöt forintot be kellett fizetnem. Palcsi sem számolta a kézimunkája órabérét, mert fillérekben jött volna ki. Icunak pedig nem sokkal húsvét előtt végre találtak munkahelyet. Addig is vállalt varrást a lányoknak, de a legtöbben csak megköszönni tudták, zsebpénznek pedig húsz forintnál többet nem kaphatott. A Kézműiparnál varrodai kézilány lett belőle. A Szovjetunióba szállított, nagy dekoltázsú ruhákba vállpánt-rögzítőket varrtak fel egy patent-párral. Negyven fillért kaptak darabjáért. Darab-bérbe vették fel és csak rengeteg túlórával tudott 1300 forintot keresni. Nyolc százalék jutalmat is kapott. A pénzes borítékot nagy, boldog sóhajjal tette le az ágyára:

— Az első keresetem!

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Pápay Aranka 237 Articles
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/