Bíró Rudolf Szerző
Vezetéknév
Bíró
Keresztnév
Rudolf
1 év Nincs Komment

 

Körbefalaz a fájdalom. Vakolni próbálok.
Köporos arcomra kiül a (sa)létrom.
Vegyes az érzés, tégla és vályog.
Csak az üresség a közvetlen szomszédom.

Tapéta-emlékek málnak le rólam,
felvizesedett szívfal lüktet még némán.
Már a ráncokban pangó izzadság is sótlan,
befolyik hunyorgó szemem hasadékán.

Csak így tudok sírni. Kiapadt a forrás.
Kutat fúrni magamba már nem fogok.
A családi egyenletben nincs (meg)osztás,
én is inkább magamban számolok.

Nincsenek ünnepek, sem évfordulók,
nincs anya, és nincs kikötő a partodon.
Tudod, a némák közt is vannak árulók,
a szád is egy betömött rés az arcodon.

1 év Nincs Komment

 

Leláttamoztam az első verset,
amit elkapkodva neked írtam.
Nem készültem, s tudatlanul
egy jó jegyben bíztam.

Gyerekszéken billegett az érzés,
míg figyelmed a mosdóba kiment.
Egy összegyűrt kép volt a puskám,
arról lestem le mindent.

  1. Azon a képen még gyerek voltam: ütközésekbe szorult dodzsem-gyerekkor.
    Zsetonosztás – elhitetett mosoly –
    minden szilveszterkor.

Javítottam minden vesszőhibámat,
hiszen a hangsúly már máson volt.
Az összetett szavak szétrebbentek.
Lapszélen rag dorombolt.

Hiányjelek ordítottak a szavak közt,
az elmulasztott ölelést keresték.
Alá-át-lehúzott mondat hitte
hogy egykor szerették.

Gyermeteg gondolat állt csatasorba.
Vele szemben érvek sorakoztak.
A nyolcéves énem nézett rám,
az évek megmutatkoztak.

Melléhegyezett ceruzaforgácson
pihent meg a kétkedő gondolat.
Talán ez a végtelen körhinta
visszafelé is foroghat?

Megállt a kéz, megállt ez a pillanat.
A piros tollamból kifogyott a tinta.
Felnőttem, és tudom, hogy az igazságot
nem bírja el ez a körhinta.

1 év 9 komment

 

Csak álltunk egymással szemben.
Megakadt súgógép volt a horizont.
Nem is mondhattad volna szebben:
Szeretlek. Én meg, hogy viszont.

Szélkakas kapirgált a háztetőn.
Egy hullócsillagot ejtett le elénk.
Te kívántál. Én meg téged, s a redőny
mögül a fülünkbe táncolt a zenénk.

Ég-objektívbe lőttük a selfink,
esőcsepp gördült le arcodon.
A mosolygödrödbe gyűlt a smink,
libabőr futkosott a combodon.

Pántok estek le a Hold válláról,
bájait takarta két bárányfelhő.
Gyorsan lekerültünk az ég vásznáról,
18-as karika, hajnal fél kettő.

Zárlatos reflektor volt az utca lámpa,
kificamodott ágak árnyéka játszott.
Tested szememben totálplánba’,
erre csak a szél bóklászott.

Frissen vasalt abrosz most az ég.
Elszórt pillanatok rajta a morzsák.
A holnap ajtajában vagyok faék,
hogy bármikor belépj, nem csak mikor mondják.

2 év 3 komment

Mintha tükörben néznélek téged.
Ellentétes minden gesztus, mozdulat.
Öten voltunk, megtagadtál négyet,
itt már kevés a 180°-os fordulat.
Hasonlítok rád, de idegennek érezlek.
Vérembe oltott apai stigma mérgez.
Bár válaszolnál, mielőtt megkérdezlek:
mondd, mit adtál magadból ehhez a névhez?
Én viseltem, cipeltem, mint egy keresztet.
Hinni akartunk benned vagy legalább neked.
Anya ujján már hiába is kerested,
az ágy fölé feszítetted a becsületed.
Lyukas a szívfal. Hiányoznak a tiplik.
Elengedett mindenki, aki régen tartott.
Tudom, minden vonat egyszer kisiklik,
a sínen lévő élet zsákutcába hajtott.
Minden bántás, mit hozzám vágtál,
ketchupfolt maradt a fehér ingemen.
Ezután bocsánatkérést tőlem vártál,
de ez egy hátra szaltó vízszintesen.
Azóta könnyebb túlélnem téged,
mióta a köszönésed egy hátra arc.
A lejtőn már nem húzom be a kéziféket.
Csak nevetni akarok, abban nincs kudarc.

2 év Nincs Komment

Egyre inkább úgy érzem a google 

fordítja a beszélgetéseinket.

Nem értjük meg egymást, hisz

két mondat után jön “öt sor” tekintet.

Üres. A háttérbe révedő üvegnézés.

Átnézel rajtam? Vagy csak a sörrel szemezel?

Legalább a tekintetem nem a földön csörömpől.

A fiad vagyok akkor is, ha Ádámnak nevezel.

Testtartásod beszédesebb, mint Te.

Mondataidban csak a vesszőknél

találom magam.

Ott legalább nyomaték kerül a semmi elé,

hogy a mondat végén a pontot elharapjam.

Fuldoklom. Talán a félrenyelt szavak miatt;

hirtelen Gégemetszés a verseimet író tollal.

Csak így lélegezhetek fel – újra és újra.

Ha elfordulsz is, látszik egy másik oldal.

Pedig keresem, hidd el a közös nyelvet.

De mit kezdjek a beszédhibás-gesztusaiddal?!

Csak a szádban üvöltő csendet értem.

Az én arcom meg tele kín-szmájlikkal.

 

2 év 7 komment
3+1

Budai Zolka: Négy gyermekünkből (parafrázis)

 

 

 

 

Az első gyermek olyan, mint teésén,

mosoly pattan rügyedző-fecsegésén.

Beszéljen csak helyettünk, hisz elmondhatatlan,

legyen ott minden jelző egy személy-ragban.

Kiollózott részletek fotóalbuma:

– Tiszta anyja! (Bár néha azért apuka.) 

Ne hasonlítson senkire, mikor felnő.

Legyen a viharban is bárányfelhő.

A második gyermek legyen olyan, mint Te. 

Mosolygósan, csacsogósan őszinte;

akár egy ringlispíl, úgy pörögjön,

de este ne kelljen könyörögnöm.

Legyen vadóc, kíváncsian-bonyolult,

a szeretetre alanyi jogon jogosult.

Meséljen úgy, hogy csak hallgatni kelljen. 

Csukott szemmel, a szívével figyeljen.

*

A harmadik gyermek legyen olyan, mint Én.

Terveivel álljon meg a föld szintjén.

Hagyja a gondolatait csak zsongani,

és maradjon csendben, hogy el tudja mondani.

Eressze el gondjait, mint egy szélsárkányt,

néha lásson eső előtt is szivárványt.

Ragaszkodjon, kötődjön és szeressen. 

Mosolygödrébe magától is beleessen.

*

A negyedik gyermek legyen egy kicsit más,

mint a félszavakba rejtett vallomás.

Megszokjon, változzon, majd visszatérjen.

Lelje örömét annyiféleképpen…

ne érdekelje a vakablakon benézés,

hisz minden rossz szó félrenyelt belégzés.

Ha fáradt és nyűgös és szeretetéhes

tápláljuk öleléssel, s csókkal, ‘mi édes.

Csak hagyjuk, hogy néha kiáltson harsányat,

„És szeressük őt úgy, mint a másik hármat.”

 

 

 

 

 

 

 

2 év Nincs Komment

A befektetett erőfeszítéseim – Minek ez a névelő? Beszélni fogunk másféle erőfeszítéseidről? Nyilván nem.

miért másoknál kamatoznak?

Kinél van elszámolva öröksége

az emlék-szegény kamaszkornak?

Nincstelen vagyok és kifosztott. – Ez a kettő ugyanazt jelenti, miért érezted, hogy meg kell ismételni? Nem kell. Nincstelen vagy ÉS még kifosztott is…?

Néhány pillanatkép, föltámadt érzés

zörög a kivallatott zsebeimben, – Másféle zsebeidről is beszélünk majd? Ha nem, akkor ez a névelő megint csak fölösleges.

meg egy összegyűrt bocsánatkérés.

Próbálok a kedvességen spórolni,

mert azt a családom sem adja kölcsönbe.

Nem kell a hozott dolgokat tömni

legalább a túlkicsi emlék-bőröndbe.

A testvéreim úgy fogják a kezem, hogy 

a szeretetből hitel képes bank van. – hitelképes, ez a mondat egyébként nem tudom, mit akar mondani.

Én, mint rosszul kereső ember, inkább

keresek egy jó emléket a szénakazalban.

Drágán veszem az akadályokat.

Már kamatlábak lógnak a karácsonyfáról.

Alatta becsomagolt kényszer-mosoly,

Előtte megjátszott ölelés a honvágyról.

A családi ebédnél sok az apróbetűs rész.

Ne nyújtsák oda a rég lejárt számlát.

Leróttam mindent, törlesztettem eleget,

és a verseim már tartalmazzák az ÁFÁt.

———————-

Őszinte leszek. A fent kifogásolt dolgokon túl erőltetettnek, izzadságszagúnak tűnik. Olyan, mint egy rosszul csomagolt üzenet a családodnak. Ne üzengess. Magadból írj, ne magadról. Az elején még jól indulsz, az első két versszak még egész jó, utána már csak képzelt párhuzamokba kapaszkodsz, vannak benne elég jól eltalált gondolatok (pl. utolsó szakasz), de összességében gyenge a kohézió, gyenge a párhuzam.

 

2 év Nincs Komment

Sok ember kész kirakat.
Rendben tartott. Átlátszó felület.
Naponta feltörli magával a padlót.
Engedi emberek százait, hogy belé
gyalogoljanak.
Csak bámészkodni, majd kisétálnak
üres kézzel.
A fotocellák nyílnak és zárnak.
Non-stop nyitvatartás.
De a kirakat mindig rendezett.
Arctalan próbababa integet kifelé.
Mindig jól öltözött.
Nincs kérdőjel(?).

Kevésbé vagyok jólöltözött.
A kirakat állandóan leltár alatt.
De legalább elkerülnek azok,
akik belépnének, majd távoznának
a két belélegzés közé préselt
kilégzéssemmel.
——————

Sántít a párhuzam. Már ott, hogy feltörli magával a padlót. A kirakat nem tesz hasonlót sem. Azután meg hogy begyalogolnak. A kirakatokba nem gyalogol senki. Bár az Euronicsban egyszer megesett, hogy a néni elköszönt, majd beállt az akciós mosógépek közé… mindegy, lássuk be, azért nem jellemző. A kirakat nem is fotocellás.

Na. Fésülgesd át, visszavárom. Pussz.

2 év Nincs Komment

 A gyerekeket a csend teszi bölccsé.
Az elhallgatott némaság. Az értő-álca,
mely mögött éreznek, értenek és szenvednek.
Csendes gyerek voltam. Csendben figyelő.
A szüleim hangosak és figyelmetlenek.

Elnyomott érzéseket dobáltak egymáshoz.

Furcsa egyérintős játékot űztek, hiszen a falról,

amit maguk elé emeltek visszapattantak az érvek.

Önmagukkal fallabdáztak. Valahogy egyikük sem merte

átütni a labdát, mert az csak magas-labda lett volna a másiknak.

 Ilyen ziccerbe egyikőjük sem kerülhetett.
A fal arra is jó volt, hogy nem látták egymást,

csak a visszhangokat hallották a Szomszédos falakról.
(Értem, miért volt kétszínű minden szoba fala.)
 Ilyenkor felerősödött minden ütés, minden szerva.
Kívülről figyeltem a játszmájukat, csendben, a vonal mellett

az elgurult félszavakat mind összeszedtem, azt hitték, nem figyelek.

Azt hitték, egy óvodás csak Legozik délután. Igazuk volt. Részben.

Legoztam, építettem apró kockákból én is a falat.

A saját hangtompított falamat.
Azóta duplán fáj a szőnyegen szétszórt Legokra rálépni.

De apám szavai enyhítik az érzést. Akár hányszor megkérdezik tőle, hogy

„milyen volt kicsinek a fiad?”,

ugyanazt az egyetlen pillanattöredéket ragadja ki a múltból:
– Jó gyerek volt, csendes és sokat Legozott.
Legalább, így tudom, hogy az én falam még mindig áll. 

2 év 2 komment

 

 

Úgy tudom, a káoszban is van rend,
de csak a megszokást érezzük annak.
Garzon-lélekben lakni ma a trend.
A mosoly melyik része az arcnak?

Nekem félig tele, nektek félig üres
a pohár, pedig egy kortyot sem iszom.
A teám zavaros és gyógyfüves,
mert múlt-detox lett a diagnózisom.

Az ágy alá söprök minden bántást,
kifordítva húzom fel az ágyneműt.
Álmaimból nem feküdtem ki a rángást,
bár ez nem érdekli a nagyérdeműt.

A felfordulás halmozódik bennem,
összébb húzódom, hogy elférj. Gyere be!
Magamat kellene már összeszednem,
hisz tiéd zár-valóságom kulcsszerepe.

Szemudvart seper fel a pillantásod,
míg gazolom az éveket magamban.
Gondolat szálat fog össze hajráfod,
ujjaim fésűként kócos hajamban.

Fákat ültetek kitaposott lelkembe,
és kilehelem a friss levegőt.
Új szavak nőnek megbénult nyelvemre,
hisz locsolod bennem az esőerdőt.

 

 

 

 

 

Bíró Rudolf Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.