Leláttamoztam az első verset,
amit elkapkodva neked írtam.
Nem készültem, s tudatlanul
egy jó jegyben bíztam.
Gyerekszéken billegett az érzés,
míg figyelmed a mosdóba kiment.
Egy összegyűrt kép volt a puskám,
arról lestem le mindent.
- Azon a képen még gyerek voltam: ütközésekbe szorult dodzsem-gyerekkor.
Zsetonosztás – elhitetett mosoly –
minden szilveszterkor.
Javítottam minden vesszőhibámat,
hiszen a hangsúly már máson volt.
Az összetett szavak szétrebbentek.
Lapszélen rag dorombolt.
Hiányjelek ordítottak a szavak közt,
az elmulasztott ölelést keresték.
Alá-át-lehúzott mondat hitte
hogy egykor szerették.
Gyermeteg gondolat állt csatasorba.
Vele szemben érvek sorakoztak.
A nyolcéves énem nézett rám,
az évek megmutatkoztak.
Melléhegyezett ceruzaforgácson
pihent meg a kétkedő gondolat.
Talán ez a végtelen körhinta
visszafelé is foroghat?
Megállt a kéz, megállt ez a pillanat.
A piros tollamból kifogyott a tinta.
Felnőttem, és tudom, hogy az igazságot
nem bírja el ez a körhinta.
