Költözésben voltunk, így végeztem a kisvárosban az utolsó általános iskolai osztályt. A faluból még nem költöztünk be igazán. Nem utaztam ugyan naponta, mert azért volt hol megszállnom. De azért rengeteget bolyongtam, s egyszer úgy kértem menetjegyet a vasútállomáson, hogy a jegykiadónak azt kellett válaszolni, hiszen ott vagyunk, s jót nevetett.
Szerettem a magyar irodalmat, sokat olvastam, nem csak a kötelezőket, de az ajánlottakat is, sőt, még azon felül is. Jó iskolai dolgozatokat írhattam, mert egymás után kaptam új iskolámban is az ötösöket, dicséreteket. Sőt, egyet a tanár néni, mint követendő jót olvasott fel más osztályokban is. Amikor eljött az utolsó tanítási nap és búcsúzni kellett az iskolától, megtudtam, most ünneplőbe illik öltözni. Mégis elámultam, a színes forgatag láttán, de kicsit szégyelltem is magam. Mert sok szülő, azok ismerősei is ott tolongtak. Értem meg nem tolongott senki. Egyik osztálytársam azzal dicsekedett, hogy még a szomszéd bácsi is eljött, nem csupán a családja, a keresztszülők és a barátok. Nekem csupán édesanyám húzódott meg szerényen valahol. Nem igen tudta még, mire ez a nagy felhajtás, ilyet falun nem láthatott. Minket, mint végzősöket a 7. osztályosok búcsúztattak, mindenkinek adtak egy szál virágot, és egy kis tarisznyát akasztottak a nyakakba. Volt, aki rögtön megnézte, mi van benne. Elárulom. Egy takarékbetétkönyv is volt benne, 10 forint betéttel egy évre lekötve. Meg egy pici pogácsa és vándorbot, amik még megvannak nekem. Elkezdtünk lassan megindulni, ballagni a folyosókon a sorfalat álló anyukák, apukák sokasága között. Mindenki minket nézett. Nevetve, könnyezve, meghatottan, biztatóan. Egyre többen kaptak szebbnél szebb virágcsokrokat. Sok család, de azok barátai is kitettek magukért. Én a hetedikestől kapott egy szál virággal ballagtam, s néztem mások szép bokrétáit. Közben énekeltük a ballagós melódiákat, hol szomorúan, hol megvidámodva. Egyszer csak az a tanár néni furakodott a közelembe, aki olvasgatta másoknak is a dolgozataimat, s kezembe nyomott valamit. Egy gyönyörű csokrot. Úgy elámultam, hogy köszönésem megkésett, a tanár néni pedig hamar eltűnt a sokaságban. Arra gondoltam, biztos a legjobb tanulóját jutalmazta most meg, mert annak mindig így ad virágot. Ezen felismerés mosolygóssá, magabiztossá, de főleg vidámmá tett. Most már én is dicsekedhetek szép bokrétával. Büszkén tekingettem körbe, hogy látják-e az én szépséges csokromat. Mikor jó sokára hazaértünk, édesanyám is nagyon meghatódva mondta: milyen szép virágcsokrot kaptál, kisfiam! S gondosan beletette egy vázába. Úgy érzem most is, hogy nagyon büszke volt rám.
Az esemény óta sok év eltelt. Úgy volt elkönyvelve nálam, hogy akkor én jutalomból kaptam azt a sok szép virágot. Ami talán nagyon is lehetséges. De mégis befurakodott a fejembe nem régiben egy új gondolat. Hogy csak azért kaptam, mert a tanár néni megszánt, mert egyetlen csokor virág nélkül ballagtam volna el. És hogy ne történjen meg velem az, egyetlenszállal ballagok. Kár, hogy nincs már azokból a dolgozatokból meg egy sem. De el kellene hessegetnem ezt a gondolatot, mert valószínűbb, sőt, igenis bizonyos, hogy szép munkáim elismeréseként kaptam, jutalmul.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 15:18 :: Barok László