Barok László Szerző
Vezetéknév
Barok
Keresztnév
László
1 év Nincs Komment

Költözésben voltunk, így végeztem a kisvárosban az utolsó általános iskolai osztályt. A faluból még nem költöztünk be igazán. Nem utaztam ugyan naponta, mert azért volt hol megszállnom. De azért rengeteget bolyongtam, s egyszer úgy kértem menetjegyet a vasútállomáson, hogy a jegykiadónak azt kellett válaszolni, hiszen ott vagyunk, s jót nevetett.

Szerettem a magyar irodalmat, sokat olvastam, nem csak a kötelezőket, de az ajánlottakat is, sőt, még azon felül is. Jó iskolai dolgozatokat írhattam, mert egymás után kaptam új iskolámban is az ötösöket, dicséreteket. Sőt, egyet a tanár néni, mint követendő jót olvasott fel más osztályokban is. Amikor eljött az utolsó tanítási nap és búcsúzni kellett az iskolától, megtudtam, most ünneplőbe illik öltözni. Mégis elámultam, a színes forgatag láttán, de kicsit szégyelltem is magam. Mert sok szülő, azok ismerősei is ott tolongtak. Értem meg nem tolongott senki. Egyik osztálytársam azzal dicsekedett, hogy még a szomszéd bácsi is eljött, nem csupán a családja, a keresztszülők és a barátok. Nekem csupán édesanyám húzódott meg szerényen valahol. Nem igen tudta még, mire ez a nagy felhajtás, ilyet falun nem láthatott. Minket, mint végzősöket a 7. osztályosok búcsúztattak, mindenkinek adtak egy szál virágot, és egy kis tarisznyát akasztottak a nyakakba. Volt, aki rögtön megnézte, mi van benne. Elárulom. Egy takarékbetétkönyv is volt benne, 10 forint betéttel egy évre lekötve. Meg egy pici pogácsa és vándorbot, amik még megvannak nekem. Elkezdtünk lassan megindulni, ballagni a folyosókon a sorfalat álló anyukák, apukák sokasága között. Mindenki minket nézett. Nevetve, könnyezve, meghatottan, biztatóan. Egyre többen kaptak szebbnél szebb virágcsokrokat. Sok család, de azok barátai is kitettek magukért. Én a hetedikestől kapott egy szál virággal ballagtam, s néztem mások szép bokrétáit. Közben énekeltük a ballagós melódiákat, hol szomorúan, hol megvidámodva. Egyszer csak az a tanár néni furakodott a közelembe, aki olvasgatta másoknak is a dolgozataimat, s kezembe nyomott valamit. Egy gyönyörű csokrot. Úgy elámultam, hogy köszönésem megkésett, a tanár néni pedig hamar eltűnt a sokaságban. Arra gondoltam, biztos a legjobb tanulóját jutalmazta most meg, mert annak mindig így ad virágot. Ezen felismerés mosolygóssá, magabiztossá, de főleg vidámmá tett. Most már én is dicsekedhetek szép bokrétával. Büszkén tekingettem körbe, hogy látják-e az én szépséges csokromat. Mikor jó sokára hazaértünk, édesanyám is nagyon meghatódva mondta: milyen szép virágcsokrot kaptál, kisfiam! S gondosan beletette egy vázába. Úgy érzem most is, hogy nagyon büszke volt rám.

Az esemény óta sok év eltelt. Úgy volt elkönyvelve nálam, hogy akkor én jutalomból kaptam azt a sok szép virágot. Ami talán nagyon is lehetséges. De mégis befurakodott a fejembe nem régiben egy új gondolat. Hogy csak azért kaptam, mert a tanár néni megszánt, mert egyetlen csokor virág nélkül ballagtam volna el. És hogy ne történjen meg velem az, egyetlenszállal ballagok. Kár, hogy nincs már azokból a dolgozatokból meg egy sem. De el kellene hessegetnem ezt a gondolatot, mert valószínűbb, sőt, igenis bizonyos, hogy szép munkáim elismeréseként kaptam, jutalmul.

10 év 3 komment

a szemkiugrató orvos elővette kedvenc újságát, és élvezettel kezdte olvasni…*

 

 

 

Apai nagyapámat szanitécnek osztották be, amikor besorozták a „káundká” sereghez. Gondolták, ha már orvosi egyetemen tanul, jó lesz ide is. Amúgy is kívánnivalót hagy maga után az egészségügy helyzete a katonai életben.

Megtudható volt ez abból is, hogy mindennap csak nagy félve, főleg utasításra jelentkezett néhány baka vizsgálatra a gyengélkedőben. Lehetett ugyan önként is jelentkezni, de az rizikós volt. Még talán megfenyítik, hogy csak szimulál. Inkább vállalták a betegség lábon való kihordását, minthogy oda kerüljenek.

Ezért is volt feltűnő, amikor vagy húszan várakoztak a kivizsgáló előtt. Húsz merész ember! A gyengélkedőbe akarnak kerülni? Vajon hány az igazi beteg?

Nagyapám sejtette az okot: a következő nap egy igen megerőltető négynapos hadgyakorlat kezdődik. Hideg is van, az eső is elered néha, jobb lenne az a betegszoba. Kevesebb kockázattal, veszedelemmel jár!

Valahogy ezt a gondolatmenetet a vizsgáló orvos is megérezhette, mert az alábbiak történtek.

Nagyapámmal behívatta a sorban első helyen ülő hórihorgas honvédet. Meg sem kérdezte, mi a baja, csak leültette, tapogatni, simogatni kezdte a fejét, majd a szemét egy hirtelen és ügyes mozdulattal kifordította a helyéről. Félelmetes látványt nyújtott az így megkezelt katona, amint az egyik szeme vagy másfél centivel előbbre ugrott a helyéről és ott is maradt. Ezután felszólította, hogy kint várakozzon, majd újra behívatja. Kint döbbenten, elhűlve nézték meg a többiek.

— Kocsányon lóg a szeme! — hüledeztek.

Katonánk leült és türelmesen várakozott. Bent, a szemkiugrató orvos elővette kedvenc újságját, és élvezettel kezdte olvasni. Így telt el fél óra. Akkor utasította nagyapámat, hogy a szemest hívja be. 

Elgondolkoztató meglepetésben volt része nagyapának: a szemesen kívül még ketten ültek a nemrég oly zsúfolt várakozóban.

10 év 7 komment

…a konyha tűzhelye napok óta hideg volt, a gyerekek szomorkásan játszadoztak…*

 

 

 

 Amiről most szó lesz, arról édesapám természetesen hallgatott, tehát nem tőle tudom az alábbiakat.

 

    Már a több hete fekvőbeteg családfőhöz hívták ki az otthoniak. Reménykedtek addig a gyors gyógyulásban, a házi szerek eredményességében és csak nagy nehezen szánták rá magukat az orvos kihívására. Pénzszűkében is volt a család, nem akarták még azzal is tetézni ezt, hogy fizessenek orvosnak, gyógyszerésznek. Ám nem volt mit tenni, az a nyavalya csak nem akart elmúlni. Érezhetővé vált a nélkülözés: a konyha tűzhelye napok óta hideg volt, a gyerekek szomorkásan játszadoztak. Az örömtelenség szele fogadta édesapámat megérkezésekor, amit szerintem édes szülém azonnal átérzett.

    A beteget megvizsgálta, receptet írt föl, amit szerényen a komódra tett. Erősen ajánlotta, minél előbb váltsák azt ki a patikában, hogy a gyógyulás végre megkezdődhessen. Leszidta a családtagokat, hogy csak most szóltak neki. Utasítást adott ki, hogyha változás nem lesz két nap alatt, akkor azonnal értesítsék, ha jobban lesz, ráér három nap múlva is. Majd gyorsan összecsomagolt és elsietett, időt sem engedve a hálálkodásnak.

    Otthagyta őket a hatalmas probléma előtt, miből váltsák ki azt az orvosságot. Hogy tudnák ők azt megszerezni pénz nélkül? Akiktől lehetett, már rég kértek kölcsönt, újabb hitelező meg egyszerűen nincs, elfogytak a jóembereik. Az a gyógyszer pedig nagyon kell!! Azaz kellene.

    S akkor egy huncut szellő befújt az ablakon, megbillentve a komódra letett receptet. Ami alatt egy ötvenforintos bankó lapult meg.

 

    A doktor úr már messze járt. A medicina egyébként 6 forint 80 fillérbe került.

 

 

 

10 év 5 komment

*

  

 

 

 

 

Bözsi néniről már írtam egyszer. Ő az, akit sokáig vérszerinti rokonomnak hittem, mert a családunkban élt, de aztán kiderült, hogy „csak” tiszteletbeli. Élete végéig gondoskodott róla a családunk, utolsó éveiben én, de nem ezért írok most róla.

Ugyanabban a társasházban laktunk a város szélén. Csak egy kiadós sétával lehetett a belvárosba jutni. Sokszor bevittem Bözsi nénit a kocsimmal oda, letettem kedves áruháza mellett, aztán mentem tovább munkahelyemre. Délután mire hazaértem, általában Bözsi néni már otthon volt, mert sétált egy nagyot. Ha nem találtam otthon izgulhattam, hol lehet. Legtöbbször kocsiba ültem, s erősen vizslatva a szokásos utat, keresni kezdtem Bözsi nénit. Ha megláttam valahol bandukolni, fellélegezve megálltam mellette, hangosan rászóltam, hogy én vagyok, s ha ő meggyőződött, hogy valóban én vagyok az, aki kocsijába invitálja, megkönnyebbülve beszállt mellém.

Egyszer nem találtam, reménykedve mentem haza, hátha csak elkerültük egymást. Fél óra múlva egy ismerősöm kézen fogva vezette haza Bözsi nénit. Szegénykém eltájolta magát, azt hitte, van egy rövidebb út is, de eltévedt. Mielőtt ismerősömnek — aki sejtette, mi a baj — engedelmeskedett volna, keresztkérdéseket tett fel rólam, hogy valóban megbízható-e az az ember, aki haza akarja vezetni.

Egyszer kocsi nélkül maradtam egy pár napra szervízelés miatt, amikor meghívást kaptam a belvárosban lakó bátyámtól, hogy menjünk el hozzá, de okvetlenül.

A házunk előtt van az egyik helyi járatnak a megállója, három megállót kellene menni, hogy bátyámékhoz jussunk. Úgy döntöttem, busszal megyünk be a városba.

Annak rendje és módja szerint beálltunk a megállóba, és vártuk az autóbuszt. Az meg is érkezett, és mi fölkászálódtunk rá. Egy fiatal nő rögtön át is adta Bözsi néninek az ülőhelyét. Elhelyezkedtünk hát, ő a széken, én a szék melletti rudat fogva, amelyen a jegylyukasztó szerkezet is volt. Természetesen rögtön elő is vettem egy jegyet, és ahogy kell, kilyukasztottam. Bözsi néni még nem látott ilyet. Figyelt, majd megkérdezte:

— Mit csinálsz?   

— Jegyet lyukasztok — feleltem csendesen.

— De miért csak egy jegyet lyukasztasz, amikor ketten vagyunk?

Akkor elmagyaráztam, az a szabály, hogy az idősek ingyen utazhatnak, Bözsi néni is ingyen utazhat. Azért lyukasztottam csak magamnak jegyet, mert én még nem utazhatok ingyen.

Bözsi néni bizonyára megértette, miről van szó, de mélyen magába esett, gondolkodott. Egy kis idő múlva megrángatta a pulóveremet, hogy hajoljak le hozzá. Mikor fülemmel a szájához értem, ellentmondást nem tűrően, határozottan utasított:

— Aztán nehogy azt mondd, ha megkérdik, hogy nyolcvan éves vagyok!

Ugyanis Bözsi néni akkor valóban nem volt még nyolcvan éves. Csak hetvenkilenc!

10 év 5 komment

A száraz jogszabály és a józan meggondolás – egy kis szívvel.*

 

 

 

Nevezték ezt katona-adónak is. Azoknak kellett fizetni régen, akik nem vonultak be katonának. Az összeíráskor mondják meg ki alkalmas, ki alkalmatlan bevonulásra. Nekem rögtön megmondták, nem lehetek katona a béna balkarom miatt. És mivel mindenki kötelessége a honvédelem, én azzal válthatom meg, ha tizenkét hónapig honvédelmi hozzájárulást fizetek a keresetemből.

Megkaptam katonakönyvemet, munkaadómat pedig értesítették, vonják le fizetésemből a katona-adót. Így ment ez mindaddig, míg új helyre nem kerültem dolgozni. A MIL-lapomon (a munkakönyv mellett volt ilyen is) rajta volt, hogy levonás terheli a fizetésemet. Új munkahelyemen a munkaügyisekhez kellett először mennem. Éva néni — nála kellett jelentkeznem fölvételkor — rögtön elolvasta, mi van a MIL-lapomon. Elgondolkodva nézett rám.

— Ez nem igazságos! Maga szerintem inkább öt évig is katona lenne, csak ne lenne ez a fogyatéka. Fellebbezett? Nem tehet róla, mint az, aki csak kibújik a katonaság alól, s azért nem vonul be!

— Nem fellebbeztem, de már úgyis eltelt egy év. Meg hát kötelessége mindenkinek a haza védelme. Úgy emlékszem, nem is lehetett fellebbezni.

Éva néni nem oktatott ki, de azt mondta, majd ő ír egy panaszlevelet a miniszternek — hát milyen dolog ez?

Ráhagytam. Ő pedig tényleg írt egy levelet. Mint munkaügyis ismertette, milyen dolgozó került hozzájuk. A száraz jogszabályt állította szembe az emberség törvényével. Nem részletezem, szívhez szólóan megfogalmazta, mert megmutatta nekem is.

Föladta, s vártuk a hatást. Ami két hét múlva meg is érkezett. Udvarias hangvételű levélben hivatalosan közölték, a továbbiakban nem kell levonni fizetésemből a 12% honvédelmi hozzájárulást.

Éva néni is érezte, az örömömhöz egy kis értetlenség kapcsolódik: eddig miért kellett levonni? Egyébként is már kilenc hónapot levontak, már csak három maradt volna.

— Éva néni, most én írok egy levelet, s megkérdem ezt! — támadt az ötletem.

Meg is írtam levelemet, hivatkoztam erre-arra, de inkább csak tényeket közöltem. Három hét múlva újra jött egy levél a minisztériumból. Hogy írjam össze, eddig mennyi honvédelmi hozzájárulást fizettem be, s azt ők egy összegben visszafizetik.

Egy hónap múlva ezen a pénzen szekrénysort vásároltam, s még mindig maradt annyi, hogy ajándékot vegyek Éva néninek.

 

11 év 3 komment

Újra Zsoltiról…*

 

 

 

 

A réven

 

Fizetésre várakoztunk Kátán. Már hazamehettünk volna, de türelmesen maradtunk, mert ilyentájt mindig meghozták a pénzes borítékokat. Teltek a percek, tízpercek, negyedórák, amikor feldúltan jön ki Pali bácsi az irodából. Majd nyugodtságot erőltetve magára megkért mindenkit, maradjon kiegyensúlyozott. Az eddig csendes emberek most kezdtek csak igazán izgulni. Megérezték, a pénzzel van valami. Rá is förmedtek Pali bácsira, mondja már el, mit tudott meg. Ő röviden csak annyit mondott:

— Ne várakozzanak tovább, emberek, fizetés ma nem lesz.

— De hát mi történt? — dörrentek rá egyszerre négyen is.

— Nem tudom, csak annyit mondtak Dabasról, valami rablás miatt a fizetés ma már biztosan nem jön meg. Haza lehet menni. Holnap viszont biztos, hogy megkapjuk a pénzt, legalábbis ezt ígérték.

Másnap aztán tényleg mindenki megkapta a fizetését.

A nem mindennapi esetről azonban beszélni kellett. A Szépasszony kocsmában napokig mást se lehetett hallani, mint hogy mi történt.

A pénzt a bankból mindig egy pénzügyis ember szokta elvinni a dabasi hivatalba, ahol aztán kiborítékolják, s a teli borítékokat szintén az a pénzügyis ember hozza el Pali bácsinak, aki kiosztja a ráírt nevek szerint. Így működik a fizetéskiosztás. Azaz működött, mert ma már kártyás-rendszer van. 

Valakik ezt kifigyelhették, mert azt a pénzügyis embert még a hivatalba érés előtt megtámadták, és sikerült is elrabolniuk az egyik pénzes kazettát a kettő közül. Hajcihő, rendőrség, nyomok, kihallgatás. Másnap az a pénzügyis ember kapott egy kísérőt, nem is történt semmi baj, mindenki megkapta járandóságát. Arra már nem emlékszem, hogy a következő fizetéskor volt-e kísérő.

Pár hétig még beszéltek róla az emberek, de aztán kezdett feledésbe merülni az eset. Annál is inkább, mert a nyomozás teljesen eredménytelen maradt.

Hanem aztán másfél év elteltével…!

Hogy ne vágjak a történések végére, le kell írnom valamit, ami egyáltalán nem válik dicsőségemre. Az én Zsolti tanítványomról lesz szó, akit az iskolában tanítottam. Pontosabban tanítottam volna, ha nem részesítette volna inkább előnyben az iskolakerülést.

Tehát másfél év multán Zsolti ment át egy dunai réven az egyik partról a másikra. A korlátnak dőlve egykedvűen nézte a vizet. Mellette egy hasonszőrű fiatal szintén bámulta azt a vizet. Lassan szóba elegyedtek egymással, kezdtek ismerkedni. A negyedik szónál már a pénztelenségről beszélgettek. Hogy milyen sok ez, meg az, pénzhez jutni meg milyen nehéz.

— Jó munkát nagyon nehéz találni! — sóhajtott föl Zsoltim.

— Azok jártak jól, akik a dabasi hivatalba menő embert kirabolták tavaly. Azoknak aztán van pénzük!

— Á, nem volt abban a kazettában olyan sok! — vágta rá Zsolti mérgesen.

Pechjére meghallotta ezt a kifakadást az egyik révkezelő. Gyanús lett neki, hogy honnan tudhatja ezt az a fiú. Elmondta egy rendőr ismerősének. Annak meg még gyanúsabb lett, mert abban a kazettában tényleg nem volt sok. A váltópénz volt benne. A másik kazettában volt a tetemes summa, amit nem sikerült elvinni. És ezt a lapok nem írták meg.

Be is gyűjtötték Zsoltiékat, ahol aztán minden kiderült, legfőképpen az, hogy nagy volt a csalódásuk, amikor felfeszítették azt a kazettát.

 

 

 

11 év 2 komment

Hát… öt deka túrót se bíznék rá.*

 

 

A tanár, aki ismerte Zsoltit:

 

    — Emlékszem Zsoltira. Hát… Öt deka túrót se bíznék rá. Rendkívül akaratgyenge volt. Sajnos legtöbbször a rossz győzedelmeskedett nála. Inkább az iskola mellé járt, hamar be lehetett szervezni bármiféle balhéba. Az apját egy árokban találták meg a rendőrök. Valami banda bosszúból megölte, ezt hangoztatta mindig Zsolti. De úgy tudom, a rendőrség valami olyasmit állapított meg, részegen árokba esett, elaludt és reggelre kihűlt.

    Zsolti első lebukását — mert volt több is az eltelt évek alatt — lényegében bandája ügyetlensége okozta. Egy bagázs beszervezte, hétvégi házakat fosztogattak, a cuccot pedig egy városszéli lepukkant lakatlan házba vitték mindig. A rendőrök egy rutinellenőrzésen kiszúrták, hogy mozgás van a lakatlan háznál, bementek, először Zsoltit látták meg, aztán a többieket is. Előállításuknál Zsolti volt a legbeszédesebb.

 

Zsolti, a banda tagja:

 

    A suli után ismerkedtem meg a Minyákékkal. Hárman voltak, én lettem a negyedik. Minyák volt a főnök, szép nagy verdával jött mindig. Egyszer azt mondta, látogassunk ki a hétvégi házakhoz. Nem volt ott senki, hát bementünk az egyikbe, összeszedtünk egy-két dolgot. Aztán még vagy háromba. Másnap is vagy ötbe.

    Minyák tudott egy üres házról, azt mondta, vigyük oda a szajrét, aztán majd eladjuk a piacon. Okos volt ez a Minyák, ő tudta, pihentetni kell a cuccot, mert lopott. A lakatlan háznál kipakoltuk, rendezgettük a cókmókot, de látom, hogy a zsaruk szép lassan, sziréna nélkül jönnek. Rögtön átfutott az agyamon, hogy elhasaltunk. Mondtam is Minyáknak:

    — Főnök! Megbuktunk!

    Az a két rendőr meg szépen összeszedett minket, és bevittek.

 

Az egyik rendőr:

 

    Őrsünknek öreg, rozoga szolgálati kocsija volt. Autós üldözés? Ugyan már! Lehagytak minket mindig, pedig igencsak szerettünk volna móresre tanítani néhány száguldozót. Mindenki örült, legalábbis a rendőrségen, amikor új kocsit kaptunk a csotrogány helyett. A törzs azt mondta, járassuk be, nem kell rögtön kihajtani. Szabó tizedes ült mellém, aztán mentünk. Szép lassan mentünk. Sok autós nem mert minket megelőzni, így nagy sor jött utánunk. A város utolsó házainál még jobban lelassítottunk, a tizedes kihajolt az ablakon, s integetett, nyugodtan előzhetnek. És ekkor egy távoli hangfoszlány megüti a fülét:

    — Főnök! Megbuktunk!

    Hát ez mi lehetett? Itt már csak egy lakatlan ház van. És mégis vannak benne? Ez fura! Ezt meg kell nézni. Bementünk, s egy galerit fogtunk el, akik épp a lopott cuccokat pakolászták.

 

Minyák, a főnök:

 

    — Az a hülye Zsolti!!! Ha tartja a pofáját, még ma is kinn volnánk!

 

11 év 4 komment

… volt egy kis parcellája, kisebb, mint egy kézilabdapálya.*

 

 

 

Bözsi néni nem a rokonom. Tiszteletbeli családtag volt!

Hat közeli rokonáról derült ki a hagyatéki tárgyaláson, hogy léteznek, mint örökösök. Kettőről tudtam én is, néha meglátogatták. Hét-nyolc éves lehettem, amikor megtudtam, Bözsi néni nem vérszerinti rokon, „csupán” tiszteletbeli. Úgy élt közöttünk, mint egy nagynéni. Oka volt ennek! A nagyháború alatt olyan nemesen emberi cselekedete volt, ami egyáltalán nem jellemző az akkori korra. De ez már egy másik történet lenne.

Most lássuk azt a földet!

Neki is volt egy kis parcellája, kisebb, mint egy kézilabdapálya. Az apa két hold földjén öten osztozkodtak. Úgy mondták, csak nadrágszíjparcellákat örököltek.

Bözsi néni minden esztendőben krumplival ültette be, tizenöt-tizenhat zsáknyi termést takaríthatott be róla alkalmanként. Gyakran kijárt gondozni az elültetett krumpliját. Én leginkább arra emlékszem, hogy néha burgonyabogaraktól hemzsegett az a föld, de azért az a tizenöt-tizenhat zsáknyi pityóka csak megtermett, s akkor boldogok voltunk Bözsi nénivel együtt, a teli zsákok meg a pincébe kerültek. Milyen jó is volt téli estén sült krumplit enni vajjal!

Amikor a városba költöztünk, nem lehetett egykönnyen megoldani a földecske ápolását. Bérbe adta egy téesznek. Évente 250-280 forint használati díjat fizettek a „birtokért”. Tavasszal, amikor Bözsi néni kézhez kapta azt a kis pénzt, mindig vett nekem egy süteményt. Túrós rétest, mert azt szeretem.

Ekkor már velem lakott. Mert az nem lehet, hogy egy rokont csak úgy el lehessen hagyni! S mindig jóleső érzést ad az a tudat, hogy gondoskodhattam róla. A népszámláláskor az került be az egyik rovatba, hogy mivel Bözsi néni nem rokon, nem albérlő, nem rosszhiszemű lakó, a tulajdonosnak (azaz nekem) a barátja. Nyolcvannégy éves volt, én meg akkor harminckettő.

Amikor meghalt, természetesen én temettettem el. Rokonai közül hárman jöttek el. Azon a hagyatékin aztán kiderült, ők — és még másik három rokon —, öröklik a földet. S akkor Józsi bácsi — akit ismertem, mert néha meglátogatta Bözsi nénit —, azt mondta, valamennyi rokon lemond a földről az én javamra. Ezt közjegyző hitelesítette, arra hivatkozva, hogy a temetést én fizettem. A közjegyző is persze az én költségem volt, meg az átíratási ügyintézés is.

A téesszel új bérleti szerződést kötöttem, az egyesség szerint másfél mázsányi takarmánybúzát kapok évente. Sikerült elintézni, hogy ezt pénzben kaphassam. S figyelhetem a tőzsdét, hogy’ áll a takarmánybúza piaci ára!

 

Ma már a pénzemnél vagyok. S tavasszal, ha megjön a járandóság, mindig friss túrós-rétes ízt érzek a számban.

11 év 4 komment

Egy szerdai napon, harangszó előtt történt meg az alábbi eset.*

 

 

 

 

Édesapám körzeti orvos volt. Területe egy nagyközség harmada, a hozzátartozó tanyavilággal együtt. Míg a községben gyalogosan, a tanyákra lovas kocsival ment, amit általában a tanya gazdája vagy egy lakója hajtott. Egy alkalommal engem is felültettek a kocsira, s míg édesapám a szobában injekciót adott, mert akkoriban — úgy gondoltam — a gyógyítás ebből állt, én az udvaron levő tanyai csodákat szemlélhettem meg: egy forrás-kutat, a felbuzgó felesleges víz elfolyását egy kis tóba, a kipányvázott állatokat, a tóban úszkáló kacsákat, s mindazt, ami egy gyermeki elmét leköt.

Egy szerdai napon, harangszó előtt történt meg az alábbi eset.

A tanácsházáról üzenték, Terenyeiékhez ki kell menni, mert a bácsi nagyon beteg. Édesapám rögtön fogta kis táskáját, s elindult, beteg már nem volt a váróban. Már napok óta nyomta az ágyat Terenyei bácsi, de falun nem szokás rögtön orvost hívni. Az állatorvost hamarabb kihívják, mint az emberorvost. Valahol egyszer szóvá is tette édesapám, hogy miért csak most szóltak. A válaszban kiemelték, hogy mennyire bíztak a házi gyógymódokban, még szódavizet is adtak a betegnek, mindent megpróbáltak.

A rendelőtől nem kellett sokat menni, bár az út csak száraz időben volt könnyen járható. Eső után hetekig volt sáros, latyakos. Így volt most is.

Legyőzve az út nehézségeit, hamarosan a konyhába léphetett be, onnan nyílt a tisztaszoba, ahol Terenyei bácsi feküdt. A konyhában éppen akkor tette föl a tűzhelyre Terenyei néni a nagy fazekat, teli vízzel. Forrni tette föl, az elkészült derelyét volt hivatva kifőzni.

Amikor édesapám végzett a tisztaszobában, a konyhán át mehetett volna ki a házból. Terenyei néni a kifőtt derelyét szedegette ki a fazékból, amire édesapám talán egy másodperccel tovább nézett oda, mint az illendő lett volna. Terenyei néni rögtön lecsapott a helyzetre:

— Doktor úr! Megkínálhatom?

Nem szokott elfogadni idegen helyen kínálást, de most kivételt tett, bizonyára hevesen működtek azok a gyomornedvek. A beleegyezésre pillanatok alatt asztalon volt a terítés, s hamarosan odakerült a derelye is szépen megforgatva prézliben. Nagyon ínycsiklandó s zamatos lehetett, mert édesapám kétszer is vett a nagy tálból a tányérjára. Krumplival volt megtöltve a derelye. Mikor az utolsó falatok is eltűntek a tányérról, megjegyezte, ilyen jót már régen evett.

Ezután ha Terenyeiék derelyét főztek, sokszor hoztak át a házunkba egy kis kóstolót belőle.

És most az alábbiakban írom le, miért is vetettem papírra én ezt. Miért is tartom „fontosnak” megörökíteni ezt a mindennapi esetet.

Egy februári napon halt meg édesapám. Kívánsága szerint a közeli városba költöztünk, de a költözésig még várni kellett egy fél évet. Temetésekor sok falusi, köztük Terenyei néni is elkísérte az utolsó útjára. Én hetedik osztályos voltam akkor, s a tanév letelte utáni napokban készülődtünk a költözéshez. Az udvaron voltam, amikor azt látom, Terenyei néni egy szatyorral a kezében fordul be a kapunkon. És abból a szatyorból egy lábast vesz elő, teli krumplis derelyével.

Csak most értem meg igazán, hogy amikor elment, édesanyám miért könnyezett. S miért volt Terenyei néni szeme is olyan homályos, amikor odaadta azt a lábast. 

 

11 év 1 Komment

Jól kiválasztotta, olyan dolgos és hűséges asszonyt nehezen lehet találni, hát még meghallani.*

 

 

 

 

 

Nem Feri bácsi, a postás, hanem a postás, aki Feri bácsi. Az újságokat hordta ki falunkban az előfizetőknek, de vásárolni is lehetett tőle, méretes táskájában mindenféle napi-, heti- és havilap megtalálható volt. Biztonságosan közlekedett, gödröket kikerült, kátyúba nem ment, köveknek neki nem koccant, fehér botot nem hordott. Ugyanis Feri bácsi 100%-os vak volt.

Ha valaki kért egy újságot tőle, biztos kézzel emelte ki azt a többi közül. A pénzzel is ügyesen bánt, egyébként is ki lett volna az a lélektelen, aki becsapta volna? Sajnos mégis akadt egy ilyen!

Egy iskolánkba járó hetedikes nagylány. Nem lett volna ráutalva, heccből tette. Egy papír tízpengőst adott oda fizetésképp, ám tízforintost mondott be. Még kapott is vissza fémpénzekben vagy nyolc forintot.

Feri bácsinak később valami gyanús lehetett, mert egy kollégájához vitte megmutatni a bankót.

— Nézd már meg ezt nekem! Rendes pénz ez?

— Kitől kaptad? Ez nem forint, hanem régi pénz, pengő.

Ezt mondta a munkatárs, s Feri bácsi agya hevesen dolgozni kezdett: a bankjegyet egy gyerekhangú vevőjétől kapta. Nem szaporítom tovább a szót: eljutott az iskolánkba, az igazgató megbeszéltette a lányokat, a sokadiknál Feri bácsi bólintott, s a kislány zokogva beismert mindent.

 

Hozzánk is ő hordta ki a sajtót. A kertkapunál mindig megállt, nem lépett be, de máshova sem. Az utcán biztonságosan járt-kelt, nem kockáztatta ezt elhagyni.

Amikor velem volt terhes édesanyám, akkor is megállt egy napon a kapuban, s bekiáltott:

— Újság!

Édesanyám ment ki, pocakja már-már az orrát verte. Feri bácsi egyébként nemcsak az újságot hozta, lánykérőben is volt. Egy csokor virágot is átadott édesanyámnak és megkérte a kezét. Ugye eddig csak a fiatalos, kedves hangját hallotta, s ebből gondolhatta úgy, egy szabad, ifjú hölggyel van dolga.

Fél év múlva Feri bácsi megtalálta igazi párját. Jól kiválasztotta, olyan dolgos és hűséges asszonyt nehezen lehet találni, hát még meghallani. Legendásan szépen éltek.

 

Barok László Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.