Bözsi néni nem a rokonom. Tiszteletbeli családtag volt!
Hat közeli rokonáról derült ki a hagyatéki tárgyaláson, hogy léteznek, mint örökösök. Kettőről tudtam én is, néha meglátogatták. Hét-nyolc éves lehettem, amikor megtudtam, Bözsi néni nem vérszerinti rokon, „csupán” tiszteletbeli. Úgy élt közöttünk, mint egy nagynéni. Oka volt ennek! A nagyháború alatt olyan nemesen emberi cselekedete volt, ami egyáltalán nem jellemző az akkori korra. De ez már egy másik történet lenne.
Most lássuk azt a földet!
Neki is volt egy kis parcellája, kisebb, mint egy kézilabdapálya. Az apa két hold földjén öten osztozkodtak. Úgy mondták, csak nadrágszíjparcellákat örököltek.
Bözsi néni minden esztendőben krumplival ültette be, tizenöt-tizenhat zsáknyi termést takaríthatott be róla alkalmanként. Gyakran kijárt gondozni az elültetett krumpliját. Én leginkább arra emlékszem, hogy néha burgonyabogaraktól hemzsegett az a föld, de azért az a tizenöt-tizenhat zsáknyi pityóka csak megtermett, s akkor boldogok voltunk Bözsi nénivel együtt, a teli zsákok meg a pincébe kerültek. Milyen jó is volt téli estén sült krumplit enni vajjal!
Amikor a városba költöztünk, nem lehetett egykönnyen megoldani a földecske ápolását. Bérbe adta egy téesznek. Évente 250-280 forint használati díjat fizettek a „birtokért”. Tavasszal, amikor Bözsi néni kézhez kapta azt a kis pénzt, mindig vett nekem egy süteményt. Túrós rétest, mert azt szeretem.
Ekkor már velem lakott. Mert az nem lehet, hogy egy rokont csak úgy el lehessen hagyni! S mindig jóleső érzést ad az a tudat, hogy gondoskodhattam róla. A népszámláláskor az került be az egyik rovatba, hogy mivel Bözsi néni nem rokon, nem albérlő, nem rosszhiszemű lakó, a tulajdonosnak (azaz nekem) a barátja. Nyolcvannégy éves volt, én meg akkor harminckettő.
Amikor meghalt, természetesen én temettettem el. Rokonai közül hárman jöttek el. Azon a hagyatékin aztán kiderült, ők — és még másik három rokon —, öröklik a földet. S akkor Józsi bácsi — akit ismertem, mert néha meglátogatta Bözsi nénit —, azt mondta, valamennyi rokon lemond a földről az én javamra. Ezt közjegyző hitelesítette, arra hivatkozva, hogy a temetést én fizettem. A közjegyző is persze az én költségem volt, meg az átíratási ügyintézés is.
A téesszel új bérleti szerződést kötöttem, az egyesség szerint másfél mázsányi takarmánybúzát kapok évente. Sikerült elintézni, hogy ezt pénzben kaphassam. S figyelhetem a tőzsdét, hogy’ áll a takarmánybúza piaci ára!
Ma már a pénzemnél vagyok. S tavasszal, ha megjön a járandóság, mindig friss túrós-rétes ízt érzek a számban.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.29. @ 12:00 :: Barok László