Csak én továbbgondoltam a történetet. Kemény dráma. S mint tudjátok, én nem bánok keszty?s kézzel a h?seimmel…
Kevesen voltak az üzletben, ebben a délel?tti órában. Az üzletvezet? végigsétált az önkiszolgáló polcai között. Nézte, hogy hol kell a raktárból pótolni az árut, mi az, ami jobban fogy, hogy legközelebb többet rendeljen bel?le. S hát nem mellékes dolog, egy önkiszolgálóban nagy a kísértés, s alkalom szüli a tolvajt. Jó, ha nyitva tartja a szemét az ember. Az édességes polc mellett már elhaladt, amikor egy kopottas kosztümbe öltözött öreg nénike felkeltette gyanakvását. Kezében egy drágább csokoládéval kétszer is körbenézett, mintha biztos akarna lenni, hogy nem látja senki. Az üzletvezet? megállt. Egy ideig habozott, majd visszalépett, s óvatosan kikémlelt a polc mögül.
A nénike háttal állt, szorosan a polc mellett, kosara a lába el?tt hevert. Az üzletvezet? nem látta, mivel foglalatoskodik. Csak azt, amikor a retiküljét a jobb vállára akasztotta, továbbra is fogva jobb kezével a pántját. A bal karját, melyet addig maga el?tt tartott – feltehet?en, hogy a retikülben matathasson -, leengedte, s felvette a kosarat. Az üzletvezet? kilépett rejtekhelyér?l. A nénike észrevette. Zavartan pillantott rá, majd hirtelen hátat fordított, s elt?nt a polc másik vége mögött a kassza irányában. Az üzletvezet? utána sietett. Látta, amint a kassza el?tt elhaladva megmutatja üres kosarát, majd gyors léptekkel a kijárat felé igyekezett.
Nyolcvan éves lehetett. Kissé hajlott háta még jobban kiemelte alacsony termetét. Talán jól jött volna támaszul egy bot, de nem volt nála. Ki tudja, talán büszkeségb?l? Ráncos, aszott b?re mögött is felsejlett, fiatal korában rendkívül szép n? lehetett. Egykor divatos kosztümjén látszott az id? vasfoga, s termetének változásai miatt petyhüdten állt rajta az egyébként patyolat tiszta ruha. Retikülje és cip?je se lehetett tucatáru, amikor megvette. Kosztümjéhez jól találó színük jó ízlésr?l árulkodott, de arról is, hogy hosszú évek óta nem vett magának új ruhanem?t.
A csokoládés polc el?tt elhaladva megakadt valamin a szeme. Visszafordult. Lindt csokoládé! Nahát, itt is lehet kapni svájci csokit! Nézte megbabonázva. Tulajdonképpen… Hiszen… szinte elfelejtette. Már évek óta senki sem köszöntötte fel Ilona napon. Már tizenöt éve özvegy. Nemcsak a gyermekáldástól fosztotta meg a sors, hanem korán özvegyen is maradt, egyedüllétre ítélve. Egyszer evett életében svájci csokoládét, már sok évvel ezel?tt. Az utolsó magándiákja hozta neki ajándékba köszönetképpen, hogy harmadszorra, az ? irányítása alatt sikerült a felvételi vizsgája az egyetemre.
Kezébe vett egyet. Milyen más még a csomagolás tapintása is… Az orrához emelte, s áhítattal megszagolta. Micsoda illat! Ez újra eszébe juttatta a jelenetet, amikor diákjától kapta. Igen! Ugyanaz az illata… Hiába, a svájci csoki, az svájci csoki! Els? reakciója annak idején is az volt, hogy megszagolja. Majd felbontotta, s élvezettel szippantotta be ismét a mennyei illatot. Majd megkínálta diákját, aki nem akarta elfogadni. De hiába szabadkozott, a tanárn?je meg nem kóstolta, miel?tt ? nem tört bel?le…
Diákjai pótolták azt, amit?l megfosztotta az élet: a gyermekáldást. Hogy zajlott körülötte az élet! Aztán nyugdíjba vonult. Eleinte a magándiákjai pótolták a kialakult csendet. „Minek vállalsz annyit, nem vagyunk rászorulva!” – mondogatta a férje. Aztán már nem volt ki mondja. De ahogy telt az id? a nyugdíjazásától, egyre kevesebben jöttek. Majd kimaradtak. A tanári nyögdíja nem követte az inflációt. Egyre nehezebben tudta beosztani. De számláit mindig idejében kifizette.
Nézte a csokit. Megérdemel ? ennyit. Még egyszer az életben. Csukott szemmel még egyet szippantott csodás illatból. Be fogja osztani, naponta csak egy kockát… Hogy tovább tartson. Betette a kosarába. „De akkor lehet, nem jut kenyérre és tejre!” – hasított belé a felismerés. Hiszen azért indult! Még három nap van a nyugdíjig! Minden pénzecskéje a pénztárcájában van. „A múlt hónapban sem ettem a nyugdíj el?tti napon…” – gondolta végig. Még van egy pici puliszkalisztem… S talán egy pici gríz is… Este csak fél csupor tejet iszok… Egyszer még meg kell engednem magamnak. S névnapom van…” Letette a kosarat. Remeg? kézzel nyitotta ki a retikült, s kereste el? a pénztárcáját. Háromszor számolta át az egylejeseket. Számolás közben a polcra pillantott, s meglátta az árat. „Jaj! Hiányzik ötven bani… Nem lehet igaz… Nem lehet igaz…” Megnyálazta az ujját, s még egyszer megszámolta a pénzecskéjét, egyenként megsodorva minden egylejes bankjegyet, hátha össze vannak ragadva. Nem voltak. Határtalan szívfájdalommal nézte a földön a kosarát. Felemelte, kivette a csokoládét, majd a kosarat újra letette. Még egyszer beleszippantott a mennyei illatba örök búcsú jeléül. De újabb dilemma elé került. Mit szólnak majd, ha ? visszateszi a polcra? Mindenki látni fogja, hogy ? nem engedheti meg magának… De a kosárban sem hagyhatja… Lopva körülnézett. Senki. Majd még egyszer. „Jaj, az üzletvezet?!” – megijedt. „Huh! Elment…” – nyugodott meg. Szíve a torkában dobogott. Még egyszer körülnézett. Visszacsempészte a polcra a csokit. Sóhajtott egyet, majd meglátta, hogy a csoki nem áll egyenesen a többi között. Egy életen át rendszeretetre próbálta nevelni diákjait. Perfekcionizmusa nem hagyta nyugodni. Megigazította. Észrevette, hogy a retikülje nem csukódott be rendesen. Két kezébe vette, s becsukta. Ekkor találkozott a pillantása az üzletvezet?jével. „Szent Isten, ez végig figyelte ?t! Mindent látott! Mit gondolhat most róla?” Láthatóan zavarba jött. Felkapta a kosarát, s gyors léptekkel elindult kifelé. Megmutatta az üres kosarát a kasszírn?nek, s ment az ajtó felé. Ekkor csattant fel az üzletvezet? szava:
– Fogják meg! Tolvaj!
– Kit? – nézett körül a kasszírn? az üres üzletben.
– Azt a vénasszonyt. Ellopott egy csokit! – kiáltotta az üzletvezet?. – Ne engedd kimenni!
Ketten is utána futottak. Egyik megmarkolta kosztümkabátját, s rántott egyet rajta. Fölöslegesen. Földbe gyökerezett lábakkal állt ott, nem tudta elhinni, ami történik vele. Hiszen ? nem lopott!
– Hova tette? – szorította meg a karját az, aki utolérte. Nem válaszolt. Kitépték a táskáját a kezéb?l, s kinyitották. Kiforgatták a tartalmát. Alig volt benne valami: zsebkend?, kulcs, pénztárca, s még néhány apróság került el?.
– Hova tette a csokoládét? – rivallt rá az üzletvezet?.
– A… a… visszatettem a polcra… Meg… meggondoltam magam… Csak három… nap múlva kapom a nyugdíjamat… És… és…
Az elfogója széttárta a kosztümkabátját, hogy nézze meg, hogy nem rejtette-e alája.
– Hagyd… – szólt rá az üzletvezet? az alkalmazottjára. – Úgy látszik mégis tévedtem.
– Elnézést kérünk, tudja, annyi a tolvaj… Minden leltárkor találunk hiányt… – magyarázkodott az üzletvezet?, majd kinézett. Az üzlet el?tt kisebb fajta cs?dület támadt. Többen s kezüket ellenz?nek használva néztek be kíváncsiskodva az üvegfalon. „Na, ez a cirkusz reklámnak nem hiányzott!” – gondolta, s gyorsan elt?nt az irodájában.
– De én nem loptam… Soha… Mindig… – motyogta az öreg néni.
– Tudjuk. Még egyszer bocsánatot kérünk. Elmehet nyugodtan – mondta az eladó, majd megfordult, faképnél hagyta, s ment a dolgát végezni.
A néni nagy nehezen felfogta, hogy elengedték. Meglátta a kintr?l befele bámészkodókat. „Azok most mind azt hiszik, loptam…” Csak állt ott tétován és ijedten, nem mert kilépni az üzletb?l. Csak nézte a kirakaton át a bámészkodókat. „Én nem loptam…” – motyogott. Mintha kérte volna Istent, hogy hozza azoknak ott kinn a tudomására. De az Isten akkor épp mással volt elfoglalva. Végül lassan elindult az ajtó felé. Ott megint megrettent. „Vajon hányan ismerik ?t azok közül, akik ott bámészkodnak? Hiszen nemcsak a volt diákjai ismerhetik, hanem azok is, akik ugyanabba az iskolába jártak, ahol ? tanított, s?t, azoknak az ismer?sei is… Megtagadta a sors t?le a gyermekáldást, elvesztette a férjét, sorban eltávoztak a barátai, de egy dologtól nem tudta eddig a kegyetlen sorsa megfosztani: az önbecsülését?l. Mindig büszke volt arra, hogy lakása tiszta, ruhája tiszta, vasalt, még ha kopott is, s hogy soha nem maradt el egyetlen számlája kifizetésével sem. Büszkén állt az emberek elé. Most olyan lett, mint Ágnes asszony leped?je. Kimoshatatlan a folt, ami rajta esett. Ezután mindenki úgy tekint rá, mint egy tolvajra. Miket mondhatnak? „Képzeljétek, a tanárn? egy tolvaj! Ilyen tanárok tanítanak, csoda, ha olyan a társadalom, amilyen!” Kigördült egy könnycsepp a szeméb?l. Kilépett az ajtón.
– Kezicsókolom, tanárn?!– köszönt rá mosolyogva egy ötven év körüli férfi, ki éppen az üzletbe igyekezett. – Miért tetszik sírni? Mi történt? – kérdezte aggódóan, meglátva a könnycseppet az arcán.
– Semmi, semmi – motyogta, majd szégyenében elfordult és elsietett.
A férfi meglepetten állt ott. Hiszen a tanárn?je mindig megállt néhány szóra, ha találkoztak. Mindig örvendett, ha megszólította. Vajon mi történhetett? Egy ideig dilemmában volt, hogy menjen-e utána, végül lemondott róla. Érezte az id?s tanárn? magatartásán, hogy nincs kedve társalogni. Tétován állt egy pillanatig, majd belépett az üzletbe. Elvett egy kosarat, s belépett a polcok közé. Ott még egyszer visszafordult. Az üvegfalon át már nem láthatta volt tanárn?jét. Lassan járt a polcok között elgondolkodva, miközben a kosara megtelt áruval. De a jelent nem hagyta nyugodni.
(befejez? rész következik)
Legutóbbi módosítás: 2009.08.29. @ 12:34 :: Vandra Attila
