Apai nagyapámat szanitécnek osztották be, amikor besorozták a „káundká” sereghez. Gondolták, ha már orvosi egyetemen tanul, jó lesz ide is. Amúgy is kívánnivalót hagy maga után az egészségügy helyzete a katonai életben.
Megtudható volt ez abból is, hogy mindennap csak nagy félve, főleg utasításra jelentkezett néhány baka vizsgálatra a gyengélkedőben. Lehetett ugyan önként is jelentkezni, de az rizikós volt. Még talán megfenyítik, hogy csak szimulál. Inkább vállalták a betegség lábon való kihordását, minthogy oda kerüljenek.
Ezért is volt feltűnő, amikor vagy húszan várakoztak a kivizsgáló előtt. Húsz merész ember! A gyengélkedőbe akarnak kerülni? Vajon hány az igazi beteg?
Nagyapám sejtette az okot: a következő nap egy igen megerőltető négynapos hadgyakorlat kezdődik. Hideg is van, az eső is elered néha, jobb lenne az a betegszoba. Kevesebb kockázattal, veszedelemmel jár!
Valahogy ezt a gondolatmenetet a vizsgáló orvos is megérezhette, mert az alábbiak történtek.
Nagyapámmal behívatta a sorban első helyen ülő hórihorgas honvédet. Meg sem kérdezte, mi a baja, csak leültette, tapogatni, simogatni kezdte a fejét, majd a szemét egy hirtelen és ügyes mozdulattal kifordította a helyéről. Félelmetes látványt nyújtott az így megkezelt katona, amint az egyik szeme vagy másfél centivel előbbre ugrott a helyéről és ott is maradt. Ezután felszólította, hogy kint várakozzon, majd újra behívatja. Kint döbbenten, elhűlve nézték meg a többiek.
— Kocsányon lóg a szeme! — hüledeztek.
Katonánk leült és türelmesen várakozott. Bent, a szemkiugrató orvos elővette kedvenc újságját, és élvezettel kezdte olvasni. Így telt el fél óra. Akkor utasította nagyapámat, hogy a szemest hívja be.
Elgondolkoztató meglepetésben volt része nagyapának: a szemesen kívül még ketten ültek a nemrég oly zsúfolt várakozóban.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.01. @ 10:55 :: Barok László