Ordassy Károly : TÁLENTOM (Úrcsík, 1999)

Egy ciklusom darabja ez, amelyik egy család történetéb?l szemezget.

Minden ember kap valamennyi tálentumot. Valaki tízet, valaki ötöt, és van, aki csak egyet. Hogy ez mennyiben igazságos, én fel nem érem ésszel, de bizonyára így van jól, ha így rendelte az Isten.
   

   Kuruc János igen daliás, hetyke legény volt valaha, már egész fiatalon ott fityegett arcán a betyárbajusz. S?r? fekete bajsza volt, ami két oldalt úgy lógott le, akár egy vén harcsának. Azon emberek közé tartozott, akik csak egy tálentumot kaptak.

   Egyetlen nyavalyás tálentom! Mit kezdjen vélle?!
   Persze, ez az egy nem akármi volt: a költ?ség varázsképessége. Forró, tüzes az ilyen tálentom, égette is rendesen a Jancsi tenyerit, amikor kezibe nyomta az Atyaisten.
   Nesze, boldogulj!

   Jancsi evvel nem elégedett meg. Dacoskodott, megmakacsolta magát.

   – Ha csak ennyit ád az Isten, ne adjon inkább semmit!

   Még legény korában írt egy kötetre valót, amolyan szikár parasztverseket – kett?t vagy hármat én is megtanultam –, aztán kocsmázni kezdett, és úgy döntött, elissza azt a nyamvadt egy tálentomot. Akármennyi feles is teljék bel?le, elissza! Felesége, a Julcsa ezt nem bírta sokáig. Pár évig még t?rte a verést, a szidást, aztán elhagyta ezt az iszákos, er?szakos embert. Vitte a gyereket is. – A Danika mán meg sem ismerné az apját.
   Jancsit utoljára Húsvét hétf?n láttam, benn a Ménes borozóban. A szokásos helyin ült. Ahogy belesüppedt a nádszékbe, úgy t?nt, többé fel sem kel már. Nagyon törhette a fejit valamin. Ezt onnan látni, hogy ilyenkor – szinte hangtalanul, halványan – mozognak az ajkai. Motyogott.
   Én azt hiszem, azt próbálgatta magában, mit fog mondani az Istennek, ha az egyszercsak betoppan a Ménesbe, hogy számon kérje az elpiált tálentomot.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Ordassy Károly 1 Írás
2007 eleje óta írok. Javarészt novellát, egypercest. Elvétve verset vagy színművet. 2009 nyara óta rendszeres vendége vagyok a Szecsődy Péter nevével fémjelzett Lilaköd Könyveskávézónak. Ugyanezen év őszétől tagja vagyok a Beri Róbert alapította Édentől Északra Művészeti Csoportnak. Néhanapján előtűnök egy-két írással valamely antológiában (ÃÂgéretek 1,2,3, Fényerdő, s készülőben: Regélő). Egyperceseim nem az örkényi vonalat követik, mivel nem értek sem az abszurdhoz, sem a groteszkhez. Igyekszem megtalálni, megérteni és hűen ábrázolni a mindennapok emberét - és nem hősét! Őt pedig ott lehet nyakon csípni, ahol lenni szokott: a borozóban, a munkahelyén, házastársa ölében, a vonaton, az utcán. Megpróbálok kitörni elefántcsonttornyunkból, magam megett hagyni elképzelt hőseink andalgásait, világfájdalmát. Nem akarok hősökről regélni, de emberekről akarok írni. Szeretnék az a természet-fényképész lenni, aki a tajgán nem a fönséges lazachalász-medvét örökíti meg, hanem kicsivel odább a partravetett halat, amely kikerült a helyes mederből, sőt talán sohasem is volt ott. E partrevettetést, s ennek miértjét, mikéntjét szeretném az olvasó előtt föltárni. Nem nemes föladat, ne higgyük! Nem dicső tett e döglött lazacot felszolgálni a félve szeretett, remegve tisztelt olvasónak. Nemes feladat, dicső tett az lenne, ha valaki észrevenné a szomszédjában élő Àžpartravetett halatÀ, s visszasegítené őt a vízbe. Az író hivatása tehát ez: kitépni a gerendát saját szeméből, leírni amit lát, ezzel bátorítva másokat, hogy ők is nyissák föl saját szemük, s vegyék észre felebarátaik orvosolható nyomorát, és segítsenek, úgy ahogy csak Isten-arcú lélek tud segíteni a másik Isten-arcún.